Forrás: ÉSVÁSÁRHELYI MÁRIA
Szép az, ami érdek nélkül tetszik
2005. május 21-én a Múzeumok Majálisa hivatalos megnyitóján ünnepélyes keretek között adták át az Év Múzeuma 2004. díjat a Terror Háza Múzeumnak. A díjat a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, a Nemzeti Kulturális Alapprogram és néhány szakmai szervezet alapította és ítéli oda. A Terror Háza Múzeum az elismerést „kiállításaiért és látogatóbarát programjaiért” érdemelte ki. Alig egy hónappal korábban a kulturális miniszter levélben gratulált a múzeum igazgatójának abból az alkalomból, hogy az egymilliomodik látogatót köszönthették az intézményben. A miniszter levelét a következő szavakkal fejezte be: „sajnos nem tudok személyesen is jelen lenni e jeles eseményen, így kérem, ezúton fogadja őszinte gratulációmat”. Néhány hónappal előbb pedig ugyancsak a kulturális miniszter írta alá az elismerő oklevelet, amelyet 2004 Vendégbarát Múzeuma pályázaton „speciális témakör sokoldalú, attraktív elemekkel történő bemutatásáért, kiemelkedő szakmai tevékenységéért” vehetett át a múzeum igazgatója.
E látványos sikersorozat mindenképpen figyelemre méltó, különös jelentőséget mégis az ad ennek, hogy egy olyan intézmény aratta le a baloldali-liberális kormány elismeréssorozatát, amely a 2002-es választási kampány jobboldali stratégiai bázisa volt, és amelyről 2002 tavaszán még a baloldali-liberális politikai elit és az érintett szakmák legjelesebb képviselői csaknem kivétel nélkül úgy vélekedtek, hogy nyilvánvalóan a baloldalt lejáratni szándékozó aktuálpolitikai célokat szolgál, hogy a XX. századi magyar történelemről egyoldalú, hamis képet sugall, folytonosságot próbál kreálni a Gulag, az államszocialista diktatúra és a mai szocialista párt között, és ahelyett, hogy emléket állítana a két totalitariánus diktatúra áldozatainak, azt az indulatokkal terhelt, kártékony jobboldali légkört szimbolizálja, amely a választási kampány idején végigsöpört az országon. A közpénzekből fenntartott múzeum vezetőihez kötődik a 2002-es kampány két – kétségtelenül stílusban tartott – legterrorisztikusabb kijelentése is. Az igazgató asszony a Viktor című könyv szerzőjéről mondta azt, hogy „egy tisztességes világban (…) lelőnék, mint egy kutyát”, az ugyancsak közpénzekből fizetett kuratórium mindmáig regnáló elnöke pedig a szocialisták árokbetemetési ajánlatára ekképpen reflektált: „ha a szociálliberális elvtársak tényleg csak a nemzet üdvét tartják szem előtt, akkor (…) feküdjenek bele ebbe az árokba, és húzzák magukra a földet. Ekkor, hogy lássák a jóindulatunkat, valamint a segítőkészségünket, vállaljuk a terep elsimítását, úgy, hogy ne is lássuk többé, hol volt az árok. A nemzet üdvére így legyen.”
A díjeső azt a múzeumot illette, amelynek igazgatónője a kormányváltás után néhány hónappal még azért verte félre a harangokat, mert úgy látta, hogy a kormány – Aczél Györgyöt és a nyolcvanas éveket is megcsúfolva – meg akarja fojtani a múzeumot, nyilvánvalóan azért, „mert a kormánypártok nem a diktatúra áldozatainak pártján állnak” és „mert szembesíti őket azzal a korszakkal, amelynek tevőleges résztvevői voltak”. Polgári körök és fideszes vezetők protestáltak az utcákon és a parlamentben az intézmény ellehetetlenítése ellen, és mindahányan hitet tettek amellett, hogy bármi áron megvédik e számukra kultikus helyet. Ez idő tájt még kétségtelenül arra készült a kulturális kormányzat, hogy amennyiben az intézményt továbbra is közpénzekből tartják fenn, akkor eléri, hogy valamilyen módon helyrebillenjen a XX. század e múzeumban megjelenő hamis és szakszerűtlen interpretációja, és mind a kiállítás koncepciójában, mind pedig a megvalósításban a politikai show elemei helyett a tudományos normák váljanak mértékadóvá. Mindebből azonban semmi nem valósult meg; a kiállítás gyakorlatilag érintetlen maradt, a közintézményt ma is ugyanaz a szellemiség hatja át, mint 2002-ben. Mindemellett a Terror Háza, más hasonló funkciójú intézményekkel összehasonlítva, mind a mai napig aránytalanul magas költségvetési támogatásban részesül, annak ellenére, hogy ha valóban évi 300 ezer látogató keresi fel az intézményt, akkor – a saját maga által publikált adatok szerint is – a jegybevételekből nagyjából fedezni lehetne a múzeum fenntartását. Vajon mi történhetett a 2002 óta eltelt alig három év alatt, aminek eredményeképpen a választások idején még a jelenlegi kormánypártok által valósággal démonizált múzeum és vezetői mára dédelgetett kedvencekké lettek?
Az egész történetben éppen az a leginkább kétségbeejtő, hogy az égvilágon semmi nem történt. A múzeum maradt, ami volt; ma éppen olyan torz és hazug, mint átadásakor volt, és vezetői éppen olyan elszántan gyalázzák a baloldalt és a liberálisokat, mint 2002-ben. S bár az elmúlt időben történészek, muzeológusok, esztéták, szociológusok és közírók sora tartotta fontosnak, hogy saját szakmai szűrőjén keresztül világítsa meg, miért rendkívül káros és tarthatatlan az a történelemszemlélet, amelyet a múzeum sugall, és szakmailag miért botrányos a tárgyak és tények kezelése a Terror Háza Múzeumban, úgy tűnik, mindez kontraproduktívnak bizonyult. Hiszen mindaz, amit korábban a baloldali-liberális politikai elit politikailag botrányosnak, szakmailag színvonaltalannak, a közönség szempontjából pedig kártékonynak ítélt, mára szakmailag kiemelkedő, sokoldalú, attraktív és közönségbarát lett. Pedig a Fidesz-kormány „szellemi” holdudvara semmiféle kétséget nem hagyott azt illetően, hogy valójában milyen céllal hozták létre a múzeumot. S hogy a cél egészen konkrét és kézzelfogható legyen, néhány nappal a megnyitás előtt a Magyar Nemzet publicistája ekképpen kezdi múzeumköszöntő sorait: „Áll Tomika és Ivánka a Pobjedákkal zsúfolt utcán, és nézik-nézik felemelt, dacos fejjel, tágra nyílt szemekkel ezt a hatalmas, égig érő cifra palotát. (…) Csodálkozik a két piciny csöppség apucikájuk dolgozószobáján… A férfiak ráterítik zubbonyaikat a karfára, felgyűrik ingujjukat, majd – megsimogatva az ártatlan gyermeki fejeket – leballagnak az alagsorba. Dolgoznak keményen. Az apák visszajönnek csapzottan, borostásan, izzadt homlokkal… Szereti az ember az ő múltját. Ragaszkodik hozzá. Ha kell tíz kicsiny körömmel.”1 És nyilván a vendégbarát koncepcióval magyarázható, hogy e rendkívül ízléses, nézőcsalogató „publicisztika” mind a mai napig megtalálható a TH internetes honlapján. Nem másért, pusztán a félreértések elkerülése érdekében!
Mindez közismert volt abban a pillanatban is, amikor Medgyessy Péter 2002 őszén, miután ellátogatott a múzeumba, meghazudtolva a parlamenti demokrácia alapvető játékszabályait, egyetlen tollvonással felülírta a parlamentben született döntést, amely racionális és indokolt keretek közé szorította a múzeum költségvetését. Talán a látogatása előtti napokban megnyílt Ügynökvilág Magyarországon című kiállítás gyakorolt olyan elementáris hatást a miniszterelnökre, hogy a vendégkönyvben gratulált a kiemelkedő szakmai tevékenységhez, saját keretéből pedig csaknem duplájára emelte a múzeumnak néhány nappal korábban megszavazott költségvetési támogatást. Tette ezt annak ellenére, hogy többé-kevésbé világos volt, hogy a többlettámogatással már nem a múzeum, hanem a hozzá kapcsolódó politikai propagandaműhelyek működtetését támogatja közpénzekből. És ezzel a gesztussal mintegy szentesítette azt a Fidesz-kormány által bevezetett gyakorlatot, amelynek értelmében a tudományos műhelyek sorsa nem a tudományos teljesítmény színvonalától, hanem a politikai hatalom jóindulatától függ. Schmidt Mária volt a miniszterelnök főtanácsadója azokban az időkben, amikor megvonták az 56-os Intézet és a Politikatudományi Intézet költségvetési támogatását, és hogy félreértés ne legyen, az igazgató asszony egy hűvös őszi estén a történész szakma jeles képviselőinek értésére adta, hogy mostantól nála kell kopogtatni, mivel nála van a kassza kulcsa. Az azóta eltelt időszak alapján pedig úgy tűnik, hogy a tudományos műhelyek többsége megértette és magáévá tette e túlélési technikát.
Medgyessy látogatását követően azután egymás sarkában jártak a kormányoldal vezető politikusai (Szili, Demszky stb.), hogy megnyithassanak egy-egy kiállítást az intézményben, amelyek tartalmáról feltételezhetően fogalmuk sem volt. A megnyitóünnepségeken és konferenciákon való részvételben nyilván nem láttak mást, mint lehetőséget a médiaszereplésre, és önmaguk „fényezésére”.
A mérleg egyik serpenyőjében tehát a jobboldal által deklarált, a baloldal lejáratását célzó politikai szándék és a balliberális kormánytól bezsebelt hivatalos elismerések sora, a másikban pedig ismert és elismert történészek, muzeológusok, esztéták, szociológusok súlytalanná nyilvánított véleménye, amelyekből az alábbiakban – a terjedelmi korlátok miatt – egy rendkívül szűkre szabott keresztmetszet olvasható.
„Attraktív” tárgyak
„…Matzon Ákos megdöbbenve tapasztalta, hogy apja művei hamis történeti kontextusban szerepelnek a Terror Háza kiállításán. (…) A múzeumi felirat szerint Matzon munkái az „ötvenes évek közepén” készültek. Valójában a szoborpár – és ez a stílus alapján is jól látható – jóval korábbi: a harmincas évekből származik. S van még egy gond: ez nem Ádám és nem Éva (ahogyan a Terror Házában fel van tüntetve). Az atlétatermetű „Ádám” valójában Matzon Bajnok című művével azonos, míg a sportos „Éva” nem más, mint az Amazon… A két aktszobrot először 1937-ben állították ki. (…) Matzon Frigyes azon kevesek közé tartozott, akik az ötvenes évek Magyarországán az absztrakció és a kubizmus jegyében mertek alkotni. Egy művészetnyomorító korszakban is tiszteletre méltó módon vállalta az avantgárd örökségét és a szellem emberének magalkuvást nem ismerő racionalizmusát. Azonos nevezőre hozni őt a Rákosi-korszak hivatalos művészeivel, kegyeletsértés.”2 (Boros Géza, művészettörténész, kritikus)
„A Terror Háza szocreál szoborgalériája egy különös művel, egy telefonáló katonanő fej nélküli szobrával kezdődik. (…) A kiállított szobor Balázs István és Búza Barna Szocialista honvédelem című művének részlete. (…) A honlapon szereplő leírásból megtudhatjuk, hogy „1956-ban egy fiatal fiú leverte a telefonos nő fejét, ezért hatévi börtönre ítélték”. A kiállított műtárgy tehát – a múzeum beállításában egyaránt dokumentuma a diktatúra művészetének, az antikommunizmusnak és az 1956 utáni megtorlásnak. (…) A ma is aktív Búza Barna szerint a szoborrongálási ügyben valóban indult eljárás, (…) de annak idején nem sikerült bizonyítani, hogy ki törte le a szobor fejét. Szerinte részegek dönthették fel, akkor törhetett le. (…) Szerettem volna megtudni a múzeumtól, hogy milyen forrásokra, kutatásra alapozták a honlapon található állítást, ki volt a hat évre elítélt fiatal fiú (…), de az intézménytől nem sikerült érdemi információkat kapni.”3 (Boros Géza)
„…az Igazságszolgáltatás-terem irattartókkal borított polcrendszerén, az irattartókban nem periratok [vannak], hanem egy könyvtári selejtezésből idekerülő iratpapucshalmaz darabjai, amelyeken még a „Folyóiratok” felirat is jól olvasható.”4 (Frazon Zsófia, történész)
„A Pincebörtön-rekonstrukció őrszobájában az asztalon egy nagy szürke könyv – a rabok nyilvántartására gondolhatnánk. Belelapozva egy kicsit megsárgult főkönyv oldalai – bevétel-kiadás -, majd a Duna szálló vendégnyilvántartójának nyomtatványlapjai kerülnek elő.”5 (Frazon Zsófia)
„…nincs pontos műtárgyjegyzék, következetlenek a forrásmegjelölések, feliratok, képaláírások, és sokszor nem tudjuk meg, ki, mikor és konkrétan miről beszél az egyébként impozáns hangzóanyagon.”6 (Rényi András esztéta)
„…az 56-os Nagy Imre-perről szóló dokumentumfilmet jóval az 56-os forradalom emlékszobája előtti, a koncepciós pereknek dedikált teremben vetítik, (…) az 56-ot követő „Megtorlás termének” stilizált bitófáin 1948-49-ben elutasított kegyelmi kérvények szövege is olvasható”.7 (Rényi András)
„A kiállítás tárgykollekciójának információtartalmáról és autentikusságáról összességében elmondható, hogy rendkívül hiányos és súlytalan (…).
A Terror Háza esetében a múzeum teátrummá változik, a dráma dramatizált történetté, és a tudományos komolyság színházi kellékekkel előadott triviális közhellyé. (…) Egy tartalmában problematikus kiállítás hiába vonultatja fel a színházi díszletezés egész arzenálját, semmiképpen nem tekinthető muzeológiai szempontból értékelhető teljesítménynek.”8 (Frazon Zsófia)
„Miközben a pénztárral szemben egy síró férfi végtelenített felvétele hivatott elűzni a sorban állás unalmát, nemcsak az ÁVO-tól kezdünk irtózni, de az ezt bemutató múzeumi dramaturgiától is.”9 (Cris Koever egyetemista, Hamburg)
„Az egymásra következő termek bömbölő zenéje egymással keveredik, ahelyett, hogy az eredeti szándéknak megfelelően a drámai erőt fokoznák. Miközben a monitorok részben filmdokumentumokat mutatnak, részben utólagosan mesélik el az érintettek történeteit, a magyar idegenvezetők kénytelenek megpróbálni a hangos akusztikát túlkiabálni. Ehhez társul, hogy a látogatókat a félelmet keltő teremőrök mindig továbbhajtják.”10 (Marsovszky Magdolna)
Ami az attraktív kiállítási tárgyakat illeti, az alapos és szakszerű gyűjtőmunkáról én magam is meggyőződhettem, amikor a múzeum megnyitása után pár hónappal ott jártam. Amint akkoriban e lap hasábjain megírtam;11 „Az igazgatóasszony arról is beszámolt (…), hogy mostanság – mit ad isten – éppen Pető Iván SZDSZ-es képviselő édesapjának fényképét találták meg a postaládában. S minthogy Pető édesapja Schmidt Mária szerint ÁVH-s alezredes volt – ami egyébként nem igaz -, az újonnan szerzett trófea azonmód a helyére is került: Pető László fényképe immár a tettesek falán díszeleg. (…) A tettesek falára kihelyezett fényképen Pető Lászlónak azonban nem sikerült magára ismernie, aminek az az egészen egyszerű oka, hogy a képen nem ő látható. (…) Ágy került a tettesek közé az a hajdanvolt fiatalember is, aki a harmincas években egy évtizeden keresztül volt országos síbajnok, 1945 után azonban csak úgy tudta sportpályafutását folytatni, ha leigazolt a Belügyminisztérium sportegyesületéhez, a Bástya SE-hez. Ez elegendő oknak bizonyult ahhoz, hogy hozzátartozói ugyancsak a „Tettesek” falán találkozzanak fényképével.”
„Kiemelkedő szakmai tevékenység”
„…a kiállítók még azt a koncepciót sem fogták fel, amelynek jegyében múzeumukat megnyitották…”12 (Ungváry Krisztián, történész)
„A hozzá nem értőnek fel sem tűnik, hogy a kommunizmus áldozatait bemutató kiállítás első „mártírjaiként” Szálasi Ferencet, Pálffy Fidélt, valamint Baky László és Endre László államtitkárokat, a zsidó deportálások fő felelőseit láthatja.” (Ungváry Krisztián)
„…A kiállítás végén látható a „Tettesek galériája”. (…) Sok esetben jelenleg is élő személyekről van szó, és csak nehezen hárítható el az a feltételezés, hogy egyesek szerepeltetését kicsinyes politikai bosszú is motiválta. (…) Ha meggondoljuk, hogy ellenzéki politikusok apjáról van szó, ez az eljárás minősíthetetlen.”13 (Ungváry Krisztián)
„A Terror Háza kapcsán is megkérdezhetjük: mi a műfaja? Noha jócskán épít a történettudomány hitelére, ám a felhasználás és bemutatás során figyelmen kívül hagynak minden társadalomtudományos eljárást és módszertani megfontolást, s ezzel ki is lépnek a tudományos mezőből…14 (K. Horváth Zsolt)
„Az egyéni emberi tragédiák így egy gigantikus videoklip snittjévé silányulnak. (…) Az 1956-os forradalomról szóló részleg a munkásmozgalmi kiállítások sekélyességét is alulmúlja. (…) Az erkölcsi, politikai és büntetőjogi felelősséget és annak mértékét ilyen dilettánsan összemosni történelmietlen csúsztatás. (…) A hangzatos címek és a díszletek mögött alig van érdemi tartalom. (…) a kiállítás koncepciója elhallgatásokkal és hiányokkal, csúsztatásokkal és balfogásokkal terhelt. (…) jelenlegi formájában nem több, mint a látványos propagandával idecsődített honpolgárok és betévedő turisták számára épített szellemvasút, egy rémálom, ébren.”15 (Germuska Pál, kritikus)
„Közönségbarát” üzenet
„A múzeum létrehozói, a Fidesz-MPP ideológusai saját történelemszemléletüket kívánták megörökíteni. Ebben a nemzeti önvizsgálatnak, szembenézésnek sajnos nem volt hely. Ezért kellett a kényes kérdéseket, mint például szinte minden a magyar antiszemitizmussal kapcsolatos témát vagy a németek kitelepítését kiiktatni a kiállításból.”16 (Ungváry Krisztián, történész)
„Ennél is veszedelmesebb és félrevezetőbb üzenet, hogy ebben a beállításban a nyilasuralomnak nincs erkölcsi tétje és tanulsága: sem az akkor kormányzó politikai elit, sem a magyar nép nem felelős érte.”17 (Mink András, történész)
„…könnyed ecsetvonással mossa össze az ötvenes évek terrorját, mondjuk a nyolcvanas évekkel…”18 (Mink András)
„A [Terror Házában olvasható] szöveg nem értelmezhető másképpen, mint hogy a létrejövő ÁVH-hoz csatlakozó zsidók ezért akartak boszszút állni, a kommunista terrornak ez volt a lényege és a fő motivációja. A kommunizmus tehát a zsidók műve. Bosszú, amely az egész magyar népet sújtotta olyasmiért, a nyilas bűnökért, amelyekhez a népnek és a magyar politikai vezetőknek semmi köze nem volt.”19 (Mink András)
„A terror emlékét hazug, olcsó és visszataszító politikai propagandává silányítja. Meggyalázza az áldozatokat.”20 (Mink András)
„Az üzenet szerint vannak magyarok (az igaziak), akik számára a történeti kontinuitás 1944. október 15-én a nyilas uralommal megszakadt, s ezt csak 1990-ben, vagy még inkább 1998-ban sikerült helyreállítani. A másik tábor, a nem magyaroké, vagy legalábbis hazátlan bitangoké, viszont nem a nemzet kontinuitását jelképezi, hanem egyenesen a diszkontinuitást (…) a terrort. A kiállítás nem a történelemről, nem a diktatúrák koráról szól, hanem a mi időnk hazátlan bitangjairól.”21 (Varga László, történész, levéltáros)
„Végső soron a diktatúrák egyfajta keresztény-zsidó háborúk állomásai, mert túl azon, hogy a bolsevizmus (eleve a marxizmus) egyfajta idegen, zsidó kreáció, (…) annak hazai változata már egyenesen a megtestesült zsidó bosszú.”22 (Varga László)
„Ez a cinizmus mélységesen elszomorította az embert. Ez is ugyanolyan kulissza, mint a Terror Háza, ami kizárólag azt a célt szolgálta, hogy a politika eladhassa magát. Óriási tévedés, ha valaki azt állítja, hogy ez múzeum. (…) …annyi bizonyos, hogy az egészen érezhető, hogy ingoványos tudati talajra épült. Pontosan nyomon követhető, hogy ahol a hamis tartalom nem volt elég erős háttér, ott a l”art pour l”art képzőművészetet emelik be.”23 (Jerger Krisztina, művészettörténész)
„A kiállítás pontosan ott gyáva, ahol nem kellene, és ott (ál)bátor, ahol nem lehet, illetve felesleges. …az Átöltözés szoba azt hazudja, hogy a (kis)nyilasok tömegesen öltöztek be, lettek a kommunisták irányította politikai rendőrség verőlegényei, detektívjei. (…) Azt próbálja a látogatókkal elhitetni, hogy minden rossz, ami Magyarországon történt, pusztán az idegen megszállók és a velük kollaborálók kis létszámú csoportjának köszönhető…”24 (Karsai László, történész; Varga László, történész, levéltáros)
„A Gulaggal kapcsolatos mérvadó nyugati szakirodalom szerint a szovjet munkatáborokban, ellentétben a teremszöveg abszurd állításával, nem több tízmillió, hanem „csak” körülbelül kétmillió ember halt meg.” (…) 1945-ben nem a kommunisták jutottak hatalomra, és főleg nem Kádár János, bár ennek elhitetésével a kiállítás megpróbálkozik.”25 (Karsai László-Varga László)
„…a Terror Háza ennél bonyolultabb üzenetet akar eljuttatni a társadalomhoz. A nemzetiszocialista és a kommunista terror összekapcsolásával egyenlőségjelet tett a két rezsim, mi több, folytonosságot teremtett a kétfajta terror között. Ezzel ahhoz a vitatott történetírói irányzathoz csatlakozott, mely a kétféle diktatúra pusztításait, s magát a két rezsimet is azonos természetűnek tekinti. Ágy próbálja a soá egyediségét megkérdőjelezni, egyúttal a kommunizmust nácizmusnak, a kommunistákat náciknak feltüntetni. Ráadásul azt sugallja, hogy a tettesek és az áldozatok ugyanazok voltak mindkét diktatúrában.”26 (Kovács Éva, szociológus)
„A Terror Házából nem azzal a megkönnyebbüléssel jövünk ki, hogy lám, milyen jó, hogy mindez már a múlté, hanem haraggal a „kommunista ellenség” iránt, és perverz elégtétellel amiatt, hogy például ismert mai liberális politikusok apjának fényképeit láttuk a tettesek falán.”27 (Kovács Éva)
„Nem tudom, hogy a forgatókönyv kinek a munkája, de biztos, hogy egy olyan szerző kezére vall, aki szakszerűségről nemigen hallott, ám profi a látványteremtésben. Ennek oltárán feláldozza a történelmi tényeket, a kronológiát, helyenként nagy lyukakat – fehér foltokat – teremt, máskor egyoldalúan túlburjánoztat eseményeket, összekever korszakokat, személyeket, egyszóval egy hatásos, de történetileg érvénytelen káoszt teremt.”28 (Ormos Mária, történész)
„…e kiállítás azt sugallja, hogy ebből a múltból az utókor polgárainak épphogy semmi bevallanivalója nincsen. Nincs megbolygatva a komfortérzetünk, kérdőre vonva a feledékenységünk, felpiszkálva a lelkiismeretünk. A Tanúhoz képest csak annyi a különbség, hogy itt a rendezők megvető mosollyal lerúgják Virág elvtársat a villamosról, és jól meg is köpdösik: ám az emlékezetpolitika tekintetében a Terror Háza – minden szélsőséges antikommunista hangütése ellenére – bizony a kádárizmus örököse.”29 (Rényi András)
Az időszaki holokauszt-kiállítás „…két elnagyolt, sebtiben összecsapott, igénytelen műlátványosság… A rendezők ahhoz sem vették a fáradtságot, hogy a maguk választotta témához tartozó anyagot gyűjtsenek össze és mutassanak be. (…) A halottak sokkoló, taszító ikonjai inkább elzárnak bennünket a fájdalom és részvét érzésétől, mintsem kiváltják azt. Mindez összességében azt eredményezi, hogy nézőként inkább csak a túlságosan is jól ismert holokauszt-közhelyeket regisztráljuk, de az áldozatokra nincs módunk odafigyelni… Nehéz elhessegetnünk azt az érzést, hogy a Terror Háza bemutatói valamiféle nehezen megragadható részvétlenséget mutatnak az áldozatok iránt. (…) Ez is egy markáns eleme annak a stratégiának, amely egyrészt megkíméli a betévedő hazai közönséget attól, hogy mások szenvedésével elmélyültebben foglalkozzon, másrészt fájdalommentes magyarázatot és azonnali erkölcsi megnyugvást kínál neki.”30 (Rényi András-Rényi Ágnes)
„A múzeum nyilvánvaló politikai orientációját nem csupán a náci terrornak a nyilas korszakra történő korlátozása, hanem egyben a kommunisták terrorcselekményeinek szelektív bemutatása is tükrözi. Világos, hogy a múzeum tervezői a Horthy-rendszer integritását igyekeztek megvédeni, azt inszinuálva, hogy a magyarországi terrorrendszerek az 1944. októberi nyilas puccsal vették kezdetüket. (…) A történelmi tények manipulációja révén sok megfigyelő szerint a Terror Háza olyan eszköz, amely nem csupán a (jobboldali) kormány, hanem Csurka neofasiszta pártjának érdekeit is szolgálja. (…) a magyar nacionalisták és szövetségeseik olyan történelemhamisító hadjáratba kezdtek, amely többek között a holokauszt tisztára mosását is feltételezi. Az általuk használt technikák nagyrészt megegyeznek azokkal, amelyeket a nácik által egykor uralt Európában elvbarátaik használnak.”31 (Randolph L. Braham, történész, holokausztkutató)
„A kiállítás mértéktelenül aránytalan: az ötezer négyzetméteres alapterületen mindössze két és fél termet szenteltek a nyilaskeresztes mozgalomnak, amellyel csak az 1944. október 15. utáni puccs időszakától foglalkoznak, holott addigra már befejeződött a hatszázezer magyar zsidó és több ezer cigány haláltáborokba szállítása… A múzeum látogatói bőséges ismeretekhez juthatnak az ÁVO módszereiről, ellátogathatnak a kihallgatótermeikbe, liften juthatnak le a kínzókamrákba (…), semmi nem látható viszont a holokausztról, nem esik szó az 1920 és 38 között hozott zsidóellenes törvényekről.” (Liberation, 2002. febr. 23.)
*
A Terror Háza története mára szimbolikussá vált. De – fájdalom – ma már nem a jobb-, hanem a baloldalt szimbolizálja. Hiszen mindez már nem a Terror Házáról, annak vezetőiről vagy a jobboldalról, hanem egy önmagát és felelősségét komolyan venni képtelen, önbecsülés nélküli, bűntudattól terhelt, identitászavaros, szolidaritáshiányos baloldalról szól. És ha végiggondoljuk az elmúlt évek történéseit, akkor azt látjuk, hogy minden fontos és kevésbé fontos történet, amelyet hol értetlenül, hol megdöbbenve szemléltünk, kísértetiesen rímel a terrorsagára, és nap mint nap felhívja a figyelmet azokra a morális deficitekre, amelyek lehetetlenné teszik egy önazonos, hiteles, modern baloldal kialakulását.
1 Molnár Tamás: Terror Háza: Jelképek egyenlősége, Magyar Nemzet, 2002. jan. 22.
2 Boros Géza: Ádám és Éva a Terror Házában, ÉS, 2003. jún. 10.
3 Boros Géza: Csonka szobortörténet a Terror Házából, Mozgó Világ, 2005/4.
4 Frazon Zsófia: Tárgy együttesek és kommentárok a Terror Házában. www.szocrealnet.hu
5 Uo.
6 Rényi András: A retorika terrorja, ÉS, 2003/27.
7 Uo.
8 Uo.
9 Koever, Cris: Isten hozott „avolandban”, a terror, mint élménypark. www.c3.hu
10 Marsovszky Magda: A valóság megtalálása vagy amnéziája. www.c3.hu
11 Vásárhelyi Mária: Az igazgató asszony hazudik, ÉS, 2003. jan. 3.
12 Ungváry Krisztián: A pártmúzeum, Népszabadság, 2003. jún. 7.
13 Uo.
14 Uo.
15 K. Horváth Zsolt: Másodlagos szocializmusok. www.szocrealnet.hu
16 Germuska Pál, Műértő, 2002. ápr. 1.
17 Uo.
18 Mink András: Alibi terror – egy bemutatkozásra, Népszabadság, 2002. febr. 20.
19 Uo.
20 Uo.
21 Uo.
22 Varga László: Békévé oldja az emlékezés. 2003. jan. 3.
23 Mi történt a látványvilágban? Váradi Júlia beszélgetése Bojár Iván Andrással és Jerger Krisztinával. Mozgó Világ, 2002/8.
24 Karsai László-Varga László: A horror háza, Hetek, 2002. máj. 3.
25 Uo.
26 Kovács Éva: Az ironikus és a cinikus, ÉS, 2003. aug. 29.
27 Uo.
28 Terror, diktatúra és demokrácia. Beszélgetés Ormos Máriával, Népszabadság, 2002. máj. 25.
29 Uo.
30 Rényi András-Rényi Ágnes: Történetnélküliség és sorstalanság, ÉS, 2004. jún. 1.
31 Braham, Randolp, L.: A Holokauszt. Magyarország és a holokauszt. Láng Kiadó, Budapest, 2002.
Élet és Irodalom
49. évfolyam, 24. szám
