Forrás: Népszava

Június 8. (szerda) Olvasgatom {Szentmihályi Szabó Péter} nem túl bonyolult dolgozatát a Demokratában: Dicsőségtábla és szaknévsor – ez a címe. Ez egy lista az úgynevezett „megélhetési antirasszistákról”. Én is benne vagyok, hála Istennek, mert meg is sértődtem volna, ha kimaradok.

Nem tudom milyen író ez a Szentmihályi, mert soha semmit nem olvastam tőle. Vajon ez a „megélhetési antirasszista” kifejezés, amit nem is ő talált ki, és nem is ő használt az utóbbi hetekben – hanem a polgári körök főpolgára, ha jól emlékszem -, mit takarhat? Hogy mi, sok társammal – köztük nagyon jó barátaimmal – valami pénzért, netán rendszeres javadalmazásért teszünk úgy, mintha nem kedvelnénk a faj-, vagyis fajta- meg idegengyűlölőket? Ki fizet minket? Nyilván a zsidók, a szabadkőmívesek, egy világméretű összeesküvés zsoldjával, amelynek célja a magyarok, és elsősorban a Szentmihályi Szabó Péter-féle vérmagyarok kiirtása. Látom magam előtt, ahogy ez a szomorú lény meghallja, a Fidesz- alvezér mit mondott, szalad, s igyekszik hatalmas, szinte nélkülözhetetlen szolgálatot tenni.

Szentmihályi téved. Én ugyanis rasszista vagyok. Mint minden ember, születésétől fogva. Isten nulladik parancsolata – ami fölülír minden más parancsot – arra biztat, hogy sokasodjunk és szaporodjunk, vegyük uralmunk alá a mennyet és a Földet. Úgy alakult, hogy ezt csak mások kárára tehetjük meg. Ezért aztán mindenki, aki nem a családunkhoz, a csoportunkhoz, a törzsünkhöz, a népünkhöz tartozik, ellenség.

A liberális ember is megüti néha a gyerekét, ám abban különbözik a konzervatívtól – feltéve, hogy az állatféle -, hogy utána mélységesen szégyelli. A liberális fél a rasszizmustól, mert a saját lelkének ismeretében is tudja, hogy mire képes.

Meggyőződésem, hogy a Demokrata kifejezetten érdekelt a rasszizmus fönntartásában, munkatársai megélhetési rasszisták. Azért merem ezt mondani, mert személyesen ismerem – ismertem – Bencsik András főszerkesztőt. Eleget beszéltem vele, hogy tudjam, hogyan vélekedik valójában. Annál nagyságrenddel elegánsabb gondolkodású ember, mint amit a lapjában megenged. Csakhogy abból a Bencsikből, akit én ismertem, nem lehet egy szélre tekintő jobboldali lapot fönntartani.

Az egész magyar jobboldali sajtó úgy jött létre, hogy hazajött Magyarországra egy másik félvilági, egy volt köztörvényes fegyenc, és néhány újságírónak elmagyarázta, mivel lehet sikert elérni. Hogy ne tévedjünk: üzleti sikert. Mivel a 90-es évek elején a magyar sajtót a függetlenségre törekvő, de alapjában véve baloldali és liberális gondolkozású újságírók uralták, és ők túlságosan tehetségesek voltak ahhoz, hogy munkával le lehessen győzni őket, létre kellett hozni a jobboldali sajtót. Azoknak, akik a saját státusukkal elégedetlenek voltak. Sztárok akartak lenni, és ehhez meg kellett találni a közeget. Ám ez a közeg – egyebek mellett – nyíltan, vállaltan rasszista. És elvárja, hogy ez a világkép tükröződjön is abból a lapból, amit ő megvesz. És ezt – mások mellett – a Demokrata ki is szolgálja. A volt fegyenc ötlete bejött. Lett jobboldali sajtó. Borzalmas, de hatékony: termeli a pénzt. Bármi áron.

Június 10. (péntek) Ha holnap is esik az eső, személyes tárgyalást kezdeményezek az Istennel, mert szerintem valamit félreértett: ez itt nem egy Garcia-Marquez regény. (Egyébként meg én vagyok a hülye, mert ha elővenném bármelyik könyvét, a végéig nem érdekelne, hogy mi van odakint.)

Milost a mamája vitte el. (Már csak egy hét, és kijárja a bölcsit. Most jött az értesítés, hogy fölvették az óvodába.) Sokat játszottunk. Milos egyedül összerakott egy vonatsín-rendszert, szépen karikára, aztán egy másikat is. Érdekes, hogy mifélékre emlékszik. Valamikor a tél elején elmentünk a műjégpályára vele, Edével és Szonjával, és végül az lett a vége, hogy nem volt belépőjegy, illetve nem tudtak már adni korcsolyát. Ezt most szépen, részletesen elmesélte nekem.

Június 11. (szombat) A nap munkával telt, természetesen. Reggel Milos bement a mamájával a városba, bábszínházba, aztán Anikóval jöttek haza. A nők ebédet főztek,

Ja el is felejtettem: ma ismét bebizonyítottam példátlan gondnoki alkalmasságomat. Történt, hogy a vécé vízbekötésénél tócsaképző csöpögés kezdődött. Megállapítottam, hogy rés van. Gondoltam, az a legjobb időpont az ilyesmire, amikor Milost fürdetem: amíg ázik a kádban, én végzek is. Az történt, hogy Milos ázott, és miközben előkészítettem a munkát elkezdett fröcskölni. A fél fürdőszoba csuromvizes lett. Kicsit kiabáltam vele, és kimentem egy késért. Amikor meglátta a kezemben, nagyon megijedt. De aztán látta, hogy a vécéhez viszem, és levágom vele az elfáradt szigetelést. Miután elkészültem, föltettem az újat, ám valamit elrontottam, mert amikor megnyomtam a lehúzót, hatalmas szökőkút keletkezett. A gyerekem csak figyelt. Akkor lett nagyon vidám, amikor újra, aztán újra kipróbáltam és minden alkalommal hatalmas sugarakban ömlött a víz.

Június 23. (hétfő) Ma hallottam a KlubRádióban, hogy a naplóírás jót tesz depresszió ellen. Szinte biztos vagyok abban, hogy ez igaz. Ez szigorú, fegyelmezett műfaj, és pláne nagyon jó, ha nagyobb nyilvánosságnak szól, mert akkor még jobban kell figyelni minden részletre. A tanítványaimat mindig arra bíztatom, hogy indítsanak blogot, mert az arra is jó, hogy megtanuljanak fegyelmezetten írni. A blogosokon megfigyelhető, hogy egy év után már sokkal jobban írnak, mint amikor belekezdenek. Feltéve persze, hogy egyáltalán bírják egy évig. A blog igazi varázsa, hogy a világ nem egy szakmai szűrőn át jut el olvasójához, hanem valóságos emberek lelkén átszűrve. Akár irodalmi élménynek, hatalmas riportnak tekinthető az, amit – válogatva persze – naponta olvashatunk az interneten.

Június 14. (kedd) Nem tudom, mi van mostanában, de egyre többen utálnak. Most például kedves D. értesített arról, hogy a tusarok.org egyik topikjában gyaláznak.

Ha nincs más gyűlölnivaló, akkor nézzük ki magunknak a fehér fölső középosztályból való férfiakat! Érdekes, hogy nekem eszembe nem jutna, hogy bármilyen módon is vélekedjek a fehér fölső középosztálybéli nőkről. Csak úgy, szeretem őket. Ahogy a prolikat is meg a parasztokat is. A szeretetem a nagyfokú érdeklődésben fejeződik ki, és általános. Az utálatom viszont mindig személyes. (Tulajdonképpen szövetkezhetnénk is, hiszen a legtöbb utálnivalót magam is a fehér fölső középosztálybeli férfiak között találom meg!)