Forrás: NOL

Hovanyecz László, 2005. június 18. 00:00

Kép: Velledits Éva Talán még soha nem volt olyan gyors a feledés, mint napjainkban. Nem évek, hanem hónapok, hetek alatt válnak életművek az amnézia martalékává. Annál figyelemreméltóbb, ha valamely alkotó jelentőségét életében ki nem adott munkája a korábbinál is hangsúlyosabbá teszi, még inkább, ha művei másokat serkentenek alkotásra. Úgy tetszik, e kivételek közé tartozik Gáll Ernő, aki öt esztendeje hunyt el.

Gáll a kisebbség- és nemzetiségtudomány, a filozófia és az értelmiség-szociológia tudósa, a Román Tudományos Akadémia tagja, a második világháború utáni erdélyi szellemi élet kiemelkedő alakja volt. 1917-ben született Nagyváradon, asszimilálódott zsidó családban, amely a királyi Romániában is megmaradt magyarnak. 1940-ben, Észak-Erdély visszacsatolásakor a család férfi tagjai első világháborús kitüntetésüket viselve jelennek meg Horthy Miklós bevonulásán. Leforrázva veszik tudomásul, hogy a másnapi rendezvényeken már nemkívánatosak: Magyarországon már két éve érvényben vannak a zsidótörvények. A kormányzó bevonulásánál ott van az akkor huszonhárom esztendős, illegális kommunista Gáll Ernő is, aki jogot és filozófiát hallgat a kolozsvári egyetemen. Emellett munkatársa a Gaál Gábor szerkesztette Korunk című baloldali folyóiratnak, amelyet Észak-Erdély visszafoglalása után a magyar hatóságok betiltanak. Munkaszolgálatos lesz, majd 1944-ben Buchenwaldba deportálják, ahonnan 1945-ben szabadul. 1945 és 1949 között a kolozsvári Igazság című lap főszerkesztője, 1949 és 1952 között pedig az Utunké. 1949-től egyszersmind a filozófia tanszék professzora a Bolyai Tudományegyetemen, amelynek 1952 és 1957 között rektorhelyettese. 1957-től 1985-ig a Korunk című folyóirat főszerkesztője.

A rövid biográfiából is kitetszik, milyen dilemmákkal kellett megküzdenie Gáll Ernőnek. 1940-től megkérdőjelezték magyarságát. Saját maga számára azonban soha nem volt kétséges, hogy ő magyar, de – különösen Buchenwald után – nem negligálhatta zsidóságát. Az 1945 és 1985 közötti négy évtizedben vezető értelmiségi pozíciókat töltött be, azzal is szembe kellett néznie tehát, hogy a kelet-közép-európai kommunista diktatúrák közül a leginkább represszív ceausista uralom idején-után mi az, ami még érvényes a baloldaliságból.

1995-ben megjelent Számvetés című kötetében elsősorban a Korunknál főszerkesztőként töltött majd három évtized mérlegét igyekezett megvonni. Az említett dilemmákkal való küzdelem igazi krónikája azonban a halála után három évvel, 2003-ban kiadott kétkötetes, 1977 és 2000 között született Napló. Ez valójában jóval több is, mint krónika. A kolozsvári Polis Könyvkiadó által megjelentetett, Gáll Éva és Dávid Gyula által sajtó alá rendezett mű pontos képet ad róla, hogy egy – minden csalódás és kudarc ellenére – baloldalinak megmaradó tudós miként gondolkodik a világról. Az 1977 és 2000 közé eső időbe sok minden belezsúfolódott. Gáll egy 1985-ös feljegyzésében így határozta meg naplója célját: „E napló vezetése az önösszeszedést, a rendszeres meditációt, a kordokumentálást kívánja szolgálni.”

Van itt persze egy lényeges kérdés. Miért kezd valaki hatvanesztendősen naplót vezetni? A válasz ez: mert elfogyott a hit. Amint a Naplóból kiderül, Gáll Ernőnek a baloldaliságba vetett hite haláláig nem fogyott el, de 1977-re elfogyott a fennálló szocializmusba – ami számára a romániai szocializmust jelentette – vetett hite. S ez a hit elsősorban a Ceausescu-féle szupernacionalista kisebbségi politika miatt fogyott el Gáll Ernőből. Nem marad más számára, mint az „önösszeszedés”, a „kordokumentálás” és a „rendszeres meditáció”. Az önboncolás, a múltboncolás. Hogy ezt miként teszi, azt jól illusztrálja egy 1981. december 28-i, „évzáró” feljegyzés. A szerző felidézi, hogyan is lett kommunista, egyszersmind hipotézist állít fel arról, mi lehetett volna még. „Romániában sem a polgári demokrácia, sem a szociáldemokrácia vagy a hagyományos magyar párti kisebbségi politika nem gyakorolt nagyobb vonzerőt és konkrét, itteni megnyilvánulásaiban, erkölcsileg sem jelentett nagyobb értéket. Persze elképzelhető egy demonstratív humanista-antifasiszta álláspont, amely részben több és következetesebb kritikát gyakorol, sőt el is határolja magát a kommunista párttól (például a sztálinizmus bűneit illetően), másrészt komolyabb szakmai-tudományos stúdiumra kínál ösztönzést.”

Gáll azonban nem azok közül való, akik könnyen jutnak el egy világnézethez, és könnyen meg is szabadulnak tőle. „Nincsenek, illetve csak végletes esetekben vannak teljesen pozitív vagy negatív mérlegek… Mozgalmak, törekvések, egyének rendszerint ellentmondásosak, pályájuk egyenlőtlen, jó és rossz szakaszokkal”, írja. Mindezt figyelembe véve tekint a históriára: „Történelemfilozófiai szempontból a felvilágosodás eszmevilágát legalább olyan távolság választotta el I. és III. Napóleontól, a restaurációtól, majd a különböző köztársaságoktól, mint a szocialista humanizmust a Gulágtól. Ennek ellenére… a polgári demokrácia olyan érték, amelyről nem lehet lemondani, sőt, a mai, szociálisabb változataiban (sorozatos bűnök után – I., II. világháború, engedmények a fasizmusnak, a holokausztum elhallgatása stb. stb.) az emberiség haladását szolgálja. Mutatis mutandis, ilyesmi a szocializmus pályáján is előfordulhat.” Tehát legrosszabb életszakaszában sem nézi kritikátlanul a polgári demokráciát, a szocializmussal kapcsolatos romániai tapasztalatait pedig nem ultima ratióként fogja fel.

Hogyan érintette a rendszerváltás Gáll Ernőt? Szorongásait az új éra nem hagyta megszűnni. 1990. február 25-én ezt jegyzi fel a Naplóba: „Jelentkezett a Vasgárda, antiszemita cikkek, feliratok jelentek meg. Váradon feldúltak egy kisebb zsinagógát. 45 évvel a hitlerizmus bukása után ismét ezzel a létveszélyeztetettséggel kell szembenéznem. A felszabadulás egyben többszörös elbizonytalanodást hozott magával. Miután leéltem négy évtizedet, egy olyan rendszer híveként, amely most zsákutcának minősül, kérdés, hogy mit lehet még csinálnom. Kérdőjelek kerültek fölém kommunistaként, marxistaként és újból zsidóként is.”

1990 után még maradt Gáll Ernőnek jó tíz esztendeje. Ezalatt aktív és tekintélyes résztvevője volt mind a romániai magyar, mind az anyaországi szellemi életnek. Mindennek ellenére élete végéig érvényesnek tartotta a Napló egy 1990 végi bejegyzését. E szerint „peremszemélyiségként” határozza meg magát, aki a „zsidó-magyar-baloldali hármas kötöttségben és marginalizáltságban fejeződik ki a legautentikusabb módon”.

Hogy Gáll Ernő legfeljebb szociológiai értelemben lehetett peremszemélyiség, azt művének utóélete bizonyítja. Halálának ötödik évfordulójára jelentette meg a Napvilág Kiadó a Nemzetiség – felelősség című, Árások Gáll Ernő emlékére alcímű kötetet. A Gálfalvi Zsolt és Földes György által szerkesztett, tizenhét tanulmányt, esszét, továbbá a tudós írásainak majd ezer tételt felsoroló bibliográfiáját tartalmazó könyv meggyőzően mutatja, hogy az életmű hatását hosszan tartónak kell gondolnunk. Noha a kötet szerzői „csupán” annyit vállaltak, hogy Gáll Ernő szellemiségében írnak, többségük közvetlenül kapcsolódik munkáihoz. Mi több, olvashatunk olyan tanulmányt is, amely az életpálya talán legfontosabb vonulatának értékelésére kísérel meg hipotézist felállítani. Salat Levente, a kitűnő kolozsvári politológus Időutazás Gáll Ernő kisebbségpolitikai írásainak világában című terjedelmes tanulmányában megállapítja, hogy a tudós hatvankét esztendőnyi munkálkodása során körülbelül kétszázötven hosszabb-rövidebb esszében, tanulmányban, reflexióban foglalkozott a nemzetiségi kérdéssel. A drámai fordulatokban bővelkedő hat évtized természetesen számos korszakra osztható e művek alapján. Salat Levente szerint az első periódus, a korai írásokat eredményező, deportálás előtti időszak 1938-tól 1940-ig tartott. A háborút az 1946-tól 1954-ig tartó korszak követi, amelyet Salat a balos elfogultság doktriner időszakának nevez. Az 1954-től 1969-ig tartó másfél évtizedet a tanulmány szerzője a szellemi szürkeség éveinek minősíti. Az 1969-es esztendő látványos fordulatot hoz Gáll pályáján: az 1974-ig tartó öt évben sok fontos írást jelentet meg, amely Salat szerint a nemzetiségi önismereti program jegyében születik. Az 1975-től a Ceausescu-rezsim bukásáig terjedő másfél évtized a fokozatosan kibontakozó kétely és az ezzel összefüggő önrevízió időszaka. 1990-től 2000-ben bekövetkezett haláláig a szellemi szabadság évei következnek. Ez a korszakolás azt sugallná, hogy Gáll igazi, máig ható gondolkodói teljesítménye ötvenéves kora után született. Salat azonban arra figyelmeztet, hogy a pálya korántsem egyenetlen, mert Gáll Ernőt „markáns önkritikai hajlam jellemezte, amely arra sarkallta, hogy folyamatosan visszatérjen korábbi állásfoglalásaihoz és értékítéleteihez, és ennek köszönhetően a kisebbségpolitikai problematika eszmetörténetét, annak Kelet-Közép-Európára és azon belül a román-magyar kapcsolatokra vonatkozó fejezetét egyedülállóan dokumentáló életművet hagyott az utókorra.”