Forrás: NOL

Zalán Eszter, 2005. június 18. 00:00

Augusztusban történelmet írnak Izraelben. 1967 óta először azt tervezik, hogy evakuálnak telepeseket olyan földről, amelyre a palesztinok igényt tartanak. Az Izrael által 1967-ben megszállt Gázai övezetben több mint egymillió palesztin között élő 8500 zsidó telepesről van szó. A kivonulástól az izraeli kormány békét vár, de mivel a döntés egyoldalú, a nyugalomra nincs garancia. A terv heves indulatokat keltett Izraelben. A telepesek szerint elárulta őket Saron kormányfő. A múlt héten törvényesnek minősítette a Gázai kivonulási tervet az izraeli legfelsőbb bíróság. Ezzel elhárult az utolsó jogi akadály is. Az igazi kérdés: megtörheti-e ez a lépés az erőszak spirálját?

Miriam Gross és az egyik dédunoka

– Nem félsz? – kérdi a buszon mellettem ülő fiatal katona. Nem tudok mit kezdeni ezzel az Izraelben gyakran feltett kérdéssel. Ellentétben a kérdezőkkel, nem ismerem azt, amitől félni kell. Inkább visszakérdezek. – És te? – Én katona vagyok – mondja mosolyogva. Az Askelon városból a Gázai övezetbe tartó menetrend szerinti buszra alig lehet felférni: a szolgálatba visszatérő katonák között kell felpréselődni. Rajtam kívül csak egy telepes házaspár „civil” a zsúfolt buszon. Az ablakon nem látok ki – golyóálló az üveg is, a busz is. Átléptük a „zöld vonalat”. Ez a kvázihatár választja el az 1967-ben megszállt palesztin területeket a zsidó államtól a Gázai övezetben és Ciszjordániában.

A Gush Katif nevű településcsoport felé zötykölődünk. A tengerparti településtömbre az elmúlt 36 órában 80 aknát lőttek ki a palesztinok, azután, hogy izraeli katonák lelőttek három fiatalt. A marokkói-tunéziai szülőktől származó huszonegy éves utastársam ha teheti, kimarad a telepesek evakuálásából, de a parancsot nem fogja megtagadni.

Menni vagy maradni?

Gush Katif a gázai övezetbeli 21 zsidó telep gyűjtőneve. A telepek a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején jöttek létre, akkor még az izraeli politikai erők többnyire együttes támogatásával. A telepesek legtöbbje vallási meggyőződésből választotta lakhelyéül Gush Katifot, szerintük ez a zsidók bibliai földje. A sivatagos talaj ellenére sikerült jól jövedelmező mezőgazdaságot teremteni. A melegházak biotermékeit Európába exportálják – a helyiek szerint ez az izraeli mezőgazdaság kivitelének 15 százaléka.

Kfar Darom Gush Katif egyik települése. A nap kíméletlenül erős. A környezet inkább amerikai kertvárosra emlékeztet. Kivéve, hogy a palesztinokhoz tartozó út felett híd vezet a település másik részébe. Mindenki narancssárgában. Az utcákat is narancsba öltöztették. Ez az ellenállás színe. Hogy miért pont narancs, senki sem tudja. Vannak, akik szerint azért, mert már minden más szín foglalt volt.

Gush Katif kampányba lendült – oktatási és turistalátványosság lett. A kampányközpontban az önkéntesek idegesen rohangálnak, telefonálgatnak, készül az újabb propagandacikk az internetre. Rafi Seri kampányfőnök szerint a cél az, hogy legalább százezer embert hozzanak Gush Katifba, és megmutassák a kormánynak, nem lehet a nép akarata ellen cselekedni. Bíznak a polgári engedetlenségben, és abban, hogy még meg lehet változtatni a kormány döntését. A kivonulás elől pedig már minden politikai és jogi akadály elhárult.

A telepek bejáratánál ellenőrző pont, nagy, sárga fémkerítés nyílik ki. Körben dupla kerítés, közöttük szögesdrót. Van, ahol a kerítésbe áramot is vezettek. A kerítés mentén katonák és telepes önkéntesek együtt járőröznek. A tengerparti, napsütötte telepek idillje látszólagos. A kertes, napelemmel működő házak, háztartások az „első vonalban” vannak. Izrael (vagy ahogy a telepesek fogalmazzák: csak Izrael kormánya) úgy döntött: ezeket nem éri meg tovább fenntartani.

– A legrosszabb, hogy ezzel a döntéssel megtörik a nép és a kormány közti konszenzust. A nép elveszti hitét az ország erejében, a demokráciában – állítja Haim Kleina nappaliban, ahol kalocsai hímzés és egy Chagall-reprint lóg a falon. A debreceni születésű Haim 1957-ben vándorolt ki Izraelbe. Azelőtt Ciszjordániában lakott, vegyészmérnök végzettségű. Mindenképpen telepes akart lenni, mint mondja: közel áll hozzá ez az életforma. Szerinte, ha a Gázai övezetet feladják, megszűnik az élet Dél-Izraelben, hiszen a kasszámok oda fognak hullani. A kasszámok a palesztinok házi készítésű rakétái. Haim a házban fogja megvárni a kiürítést. Felesége és a kisebb gyerekek addigra átköltöznek az Askelon és a Gázai övezet közti Nitzanim helységbe, ahol a kormány házakat épít.

– Hülye, aki azt hiszi, ez vezet a békéhez – mormogja a kocsiban, útban melegházai felé. Az úton aknák ütötte kátyúkat kerülgetünk. Haim szerint nem lehet béke zsidó és arab között, mert „a palesztinok számára nincs értelme az életnek, azért lesz belőlük öngyilkos terrorista”. – Nem tudom, mi a megoldás. Élni kell, és egyszer-egyszer odacsapni – summázza a „megoldást”, ahogy megérkezünk a melegházak sarkában lévő ellenőrző ponthoz. Itt léphetnek ki-be a palesztin munkások a munkaadó igazolásával. Ötvenen-hatvanan várnak homokbuckákon, betontömbökön ülve. Munkásai felismerik a „főnököt”, odajönnek a kocsihoz, Haim szívélyesen, nagy kézrázások közepette elbeszélget velük arabul. Az előbb mondottakhoz képest nagy a barátság – jegyzem meg. – Én megmondom a munkásaimnak, hagyják a túloldalon a politikát. Ha jól dolgoznak, jól bánok velük. Nem félek tőlük, akár fegyverrel is megvédem magam – csattan fel Haim.

A baloldal, a kivonulás pártiak szerint ezt az állandó háborús helyzetet kell felszámolni – a gázai kivonulással ez elkezdődhet, Izrael nem lebeghet örökké háború és béke között. – Ötvenöt évesen nem fogom újra kezdeni. Majd abból élünk, amit kapunk – Haim ennyit árul el a jövőről.

Homokba dugjuk a fejünket

Az újrakezdésről nem nagyon beszél itt senki. A 83 éves Miriam Gross túlélte Auschwitzot, 57-ben kivándorolt Izraelbe. Tizennyolc éve él Gush Katifban, a lánya miatt költözött ide: előbb két unoka, majd nyolc dédunoka kedvéért. – Biztosak voltunk benne, hogy ez a mi földünk, hiszen nem az éj leple alatt jöttünk ide, hanem a kormány biztatására – mondja Miriam, aki nem várja meg az augusztust a költözéssel. – Jó szomszédok voltak az arabok, ők építették a házat. De Arafattal minden megváltozott. Ha biztosan tudnánk, hogy béke lesz attól, hogy elmegyünk, akkor mennék én magamtól is – folytatja Miriam. – Egyelőre a homokba dugjuk a fejünket – teszi hozzá.

Rebecca Sapper huszonkét éve él Gush Katifban, Philadelphiából érkezett. – Még nem kaptam hivatalos értesítést a kilakoltatásról. Mindent a rádióból, a tévéből tudok. Nem megyek sehova, amíg nem jönnek értem – árad az indulat a hétgyermekes anyából. – Amerikából jöttem egészen idáig, mert hiszem, hogy ez a mi földünk. Nem hiszek a békében. Viszont ellentétben a zsidókkal, az arabok türelmesek. A négy év intifáda meghozta az eredményét, Izrael elfáradt – áll meg végül. Rebecca házának bejáratán a jobboldalt és Saront éltető kampánymatricák vannak. – Ez még azelőttről való – mondja Rebecca egy Saron-képre mutatva. Hogy a „telepesek atyja”, Saron, aki minden minisztersége alatt terjeszkedésre buzdított, most miért akarja e telepek egy részét „elfelejteni”? Sokféle okot hoznak fel, kezdve attól, hogy így akarja kinyilvánítani Izrael békeszándékát, segíteni az Arafat után palesztin vezetést egész addig az indokig, hogy a Jeruzsálem körüli nagyobb településtömbök megmentéséért feláldozza a Gázai övezetet. A telepesektől sokszor hallani azt az érvet is, hogy Saron azért tesz eleget a baloldal kivonulási követelésének, hogy így a Munkáspárt szemet hunyjon a kormányfő korrupciós, és egyéb pénzügyi botrányai felett.

A visszaszámlálás megkezdődött. A közvélemény a katonák és a szélsőséges telepesek közötti erőszaktól is tart. Az érzelmileg túlfűtött helyzetben elég lehet egy szikra. Az emberekben él a Rabin-gyilkosság emléke. Gush Katifban nem érezni polgárháborús hangulatot. Inkább nyugtalanságot, kiszolgáltatottságot, dühös tehetetlenséget. A helyiek fogadkoznak: nem állnak ellen erőszakkal, hiszen tudják, a katonák között ott lehet valakinek a rokona, ismerőse is.

T”koa Jeruzsálemtől délre fekszik, a ciszjordániai Gush Etzion településtömb része. Gush Etzion sorsa kompromisszum tárgya. A településtömb jövőjét a politika Izrael határain belül képzeli el – bár nem egészen: a kerítés nyomvonala levág egy-egy telepet, köztük T”koát is.

A harminc éve létrejött T”koában 300 család él. Egyik félreeső része, T”koa Betnek már kevésbé emlékeztet akár kisvárosra is. Majdhogynem utópisztikus a látvány. A település szélén a kormány által felállított lakókocsikból a lenyűgöző szépségű sivatagos szakadékra, a wadira látni. Kemény, kegyetlen föld. Itt nem terem semmi, csak próféta. A távolban valahol a Holt-tenger, de a hamszin, a sivatagi szél megfoszt a látványtól.

Természetesen az itteni lakókocsikat is Saron minisztersége idején telepítették – meséli Arje Chaskim. – Az orosz bevándorló Arje tizenkét évet élt lakókocsiban, míg 1999-ben megkapta az engedélyt háza építésére. – A városi emberek ezt kevésbé értik, de itt egy háznak nagyobb jelentősége van: az örökké vándorló zsidónak végre kapcsolata van a földdel – mondja Arje. Szerinte van esély a békére, de nem a kivonulással. Úgy véli az arab országok demokratizálása a megoldás. – Van olyan pillanat, amikor jobb, ha nincs megoldás, mint egy rossz megoldás – érvel. A kivonulás támogatói viszont úgy gondolják, jobb egy fájdalmas döntés, mint ha nincs döntés.

Valami új kell a békéhez

A kormányok által ösztönzött pionírokként és hazafiakként tisztelt telepesek megítélése mára megváltozott. A kivonuláspártiak szerint a realitások változtak meg. Ideológia helyett pragmatikusan kell nézni a dolgot.A zsidó állam felépült, nincs már szükség pionírokra, inkább nyugalomra és békére. Valami újat kell kipróbálni a béke érdekében – mondják.

Amit Biran családja lakókocsiban él T”koa Betben. Az eredetileg pár négyzetméter alapterületű lakókocsihoz több szobát is hozzáépítettek, így elfér Amit lányának családja is. – Kibucban nevelkedtem, ahol most a béke az új idea, az új vallás – mondja Amit. – A telepesek nyernék a legtöbbet a békével. Ennek ellenére úgy néznek ránk, mint a béke ellenségeire. Amit saját borával kínál és töpreng. – Nekem hiányozni fog a házam, a szőlőskertem, de az igazi probléma a zsidó államé. A zsidók elültették a magokat, de nincs türelmük megvárni a termést. A békéért mindent feláldoznának.

Az arabul is beszélő Amit szívesen meséli történeteit. – Egyszer az egyik palesztin munkás, aki a háznál segített, megkérdezte, hiszek-e Istenben, mert az imám azt mondta, hogy mi itt mind hitetlenek vagyunk. Mondtam, hiszek. A palesztin elgondolkozott, és közölte, hogy egyikünk biztos hazudik. Pár napig együtt dolgoztunk, aztán odajött hozzám: az imám hazudik. Tudtunk mi együtt élni, de most már nem tudom, hogy képesek leszünk-e rá.

Este sűrűbb az ellenőrzés a Jeruzsálem felé vezető úton. Betontömbök között kell szlalomozni. Az utat magas betonfalak kísérik egy szakaszon. A szomszédos palesztin faluból gyakran lövöldöztek az autópályán elhaladó autókra. Most nyugalmas az út a zöld vonalon keresztül.