Forrás: ÉS

Niedermüller Péter

Hétköznapi rasszizmus

Az ÉS-ben – a szerkesztőség által szemérmesen „Moszkva téri incidens”-nek nevezett támadás körül – kialakuló vitának két szála látszik kibontakozni. Az egyik, amely György Péter személyiségével foglalkozik, a vita tényleges tárgya szempontjából teljességgel érdektelen, s ezért nem is érdemes ezzel foglalkozni. Arra azonban nagyon is alkalmas, hogy elterelje a figyelmet arról, amiről ténylegesen beszélni kellene. (Gondolom, Fencsik Flóra írásából [Levél György Péternek, ÉS, 2005/22.] sem fog másra emlékezni az olvasó, mint a György Pétert Révai Józseffel összehasonlító történetietlen ízetlenkedésre, amin aztán majd jókat lehet kuncogni.) Pedig, amiről ebben a lassan kibontakozó vitában valóban szó van, az a mai magyar politikai és társadalmi közélet legsúlyosabb problémáira és konfliktusaira mutat rá.

Induljunk ki a kezdetektől. Mióta a roma fiút a 21-es buszon karddal átszúró Mortimer magát szintén romának nevezte, azóta számosan fogalmazták meg a kérdést, hogy szabad-e farkast kiáltani akkor, amikor nem tudni pontosan, hogy valóban farkast látunk-e; azaz szabad-e rasszizmusról, sőt neonácikról beszélni akkor, amikor nem tudjuk, hogy valóban arról van-e szó. Hiszen Mortimer beismerését követően nyilvánvaló, hogy itt két roma közötti összetűzésről volt szó, nem pedig rasszista támadásról. Azok pedig, akik rögtön és „elsietve” rasszizmusról beszéltek, éppen a rasszizmus elleni küzdelemnek ártanak. Tekintsünk most el a jobboldali sajtó minősíthetetlen intellektuális szintű és nyilvánvalóan politikailag motivált megnyilvánulásaitól, s tételezzük fel, hogy e megnyilvánulások nagyobbik része jót akar, s tényleges aggodalmat jelez. De még ha ez így is van, nem lehet nem észrevenni, hogy ezekben a hozzászólásokban mennyi téves elképzelés fogalmazódik meg a rasszizmussal kapcsolatban; illetve, hogy ennek az egész konfliktusmezőnek van néhány olyan vonatkozása, amelyekről nem szeretünk beszélni – hogy azt ne mondjam, tabuizáljuk őket.

A „Moszkva téri incidens”-sel kapcsolatban „túl gyorsan” rasszizmust kiáltókkal szembeni ellenvetések kiindulópontja, hogy ha egy roma támad meg egy másik romát, akkor nem beszélhetünk rasszizmusról. S noha különböző írásaikban Tamás Gáspár Miklós, György Péter (A bukás, ÉS, 2005/20.; Velünk esett meg, ÉS, 2005/21.) és Vásárhelyi Mária (Vakvágányon, ÉS, 2005/22.) bőségesen hoztak ennek az érvelésnek ellentmondó példákat, mégis érdemes, sőt szükséges még egyszer hangsúlyozni, hogy a helyzet sajnos nem ennyire egyszerű. És persze nem azért nem az, mert soha nem fogjuk megtudni, hogy amikor a Mortimer nevű hagyományőrző szúrásra emelte a kardját, megfordult-e a fejében, hogy a vele szemben álló fiatalember roma. Minden további nélkül el tudom képzelni, hogy nem, de ha igen, azt úgysem fogja sohasem bevallani. Azonban nem ez az igazi kérdés. Hanem az, hogy ezt a drámai konfliktust, annak főszereplőit az a társadalom termelte ki, amelynek mi mindannyian a részei vagyunk, amelyet mi építettünk fel az utóbbi tizenöt évben. S mivel mindannyian ismerjük azt a társadalmat, amelyben élünk, az önbecsapásnak egy különösen tragikus formája lenne, ha úgy tennénk, mintha nem tudnánk, a mai magyar társadalom széles rétegeit jellemzi a rasszizmus, az antiszemitizmus, a kulturális kisebbségek iránt érzett elutasítás, sőt sokaknál a gyűlölet. Vásárhelyi Mária statisztikákra és felmérésekre hivatkozik, én csak egy mezei etnográfus tapasztalataira. Mindenki, aki ebben az országban él, tudja – legfeljebb néha úgy tesz, mintha nem tudná -, hogy a kis falvakban és a nagy városokban, baráti társaságokban és munkahelyeken hogyan „cigányozik”, „zsidózik” a közember, hogy mennyire hétköznapiak, elterjedtek és „természetesek” a cigányokról szóló gonosz(kodó) viccek, a „tetves”, csaló, lopásból élő, munkakerülő stb. cigányokkal kapcsolatos primitív előítéletek. S noha sokan vannak, akik egyetlen romát sem ismernek személyesen, a romákkal kapcsolatos előítéletek mégis – vagy talán éppen ezért – a mai magyar társadalom kulturális tudásának szerves – de persze nem mindenki által mozgósított vagy használt – részét jelentik. Ha ez nem így lenne, mi magyarázná, hogy már első és második osztályos gyerekek is „cigány viccekkel” térnek meg az iskolából, anélkül persze, hogy értenék ezeket. De, amikor a szülők velük nevetnek, akkor azonnal megértik, hogy valami „jópofát” mondtak. Ha ez nem így lenne, akkor megtörténhetne-e, hogy a magyar televízió legkülönbözőbb személyiségei – Havas Henriktől Friderikusz Sándorig – valamiféle rosszul értelmezett politikai korrektség jegyében nyilvánosságot biztosítanak egy Tomcat álnevű fasisztának, a cigányok kiirtásáról szóló internetes játék készítőinek? Ha ez nem így lenne, megengedhetné-e magának egy Fábry nevű showderman, hogy egyébként is ordenáré műsorában rendszeresen rasszista jellegű viccekkel szórakoztassa a közönséget? És a példákat hosszan sorolhatnám. De inkább hadd kérdezzem meg, érkezett ezekkel a műsorokkal kapcsolatban bárhová is egy beadvány, vagy történt bármi az ellen, hogy a televízió nyilvánosságot adjon rasszista és fasiszta eszméknek? Nem érdemes költői kérdéseket feltenni. Mindannyian tudjuk, hogy a hétköznapi rasszizmus nem elszigetelt jelensége a mai magyar társadalomnak, hanem mélyen jellemzi azt. S a romák mindennap megélik, megtapasztalják ezt, a társadalmi élet minden színterén, a munkahelyeken, a hivatalokban, a bevásárlóközpontokban, az éttermekben és kocsmákban, ahol már megjelenésük pillanatában másként kezelik őket, másként tekintenek rájuk, mint a nem romákra. És ez a rasszizmus legegyértelműbb megnyilvánulása, amikor embereket származásuk, bőrszínük, kinézetük okán másként kezelnek, hátrányosan megkülönböztetnek, szimbolikusan, kulturálisan stigmatizálnak, emberi méltóságukban megaláznak. Nem tudom, hogy Mortimer a szúrás pillanatában mire gondolt. De az nyilvánvaló, hogy abban a konfliktushelyzetben, amelyben találta magát, arra hagyatkozott, amit megtanult, amit látott maga körül a világban, amit hallott, azaz a mai magyar társadalomnak arra a látens kulturális tudására, amely a romákat (zsidókat, feketéket, kínaiakat, homoszexuálisokat, leszbikusokat stb., stb.) nem tekinti teljes értékű embernek. Mortimer fiatal ember, ebben a szabad társadalomban nőtt fel, ebben szerezte kulturális tapasztalatait és kulturális tudását. De pontosan ezért nem habozott egyetlen pillanatig sem, ezért nem volt benne semmiféle morális gátlás vagy bármilyen más megfontolás, amikor maga előtt látott egy „cigányt”, hanem szúrt. Mi ez, ha nem a rasszizmus brutális megnyilvánulása, függetlenül attól, hogy Mortimer magát romának vagy éppen „félromának” tartja-e vagy sem. S pontosan ezért kellett szólni – Tamás Gáspár Miklósnak, György Péternek és mindenkinek, aki szólt. (S pontosan ezért elszomorító és kiábrándító tévedés TGM reakciója.) A Moszkva téri incidens bizony rasszista esemény volt. Ha semmi más, akkor éppen azok a megjegyzések bizonyítják ezt, amelyek Mortimer védelmében hangoztak el. Akik ismerték és jóravaló fiúnak tartották, aki mindig köszönt a szomszédoknak, csöndes volt, nem volt agresszív és hangoskodó. S mégis ez a csöndes és kedves fiú egy nyugodt vasárnap délután minden további nélkül leszúrt a buszon egy vele szemben álló másik fiút. Van valaki, aki komolyan gondolja, hogy ebben a meggondolatlan, akár hirtelen felindulásból elkövetett cselekedetben ne játszott volna fontos szerepet a pillanatnyi felismerés, „ez csak egy cigány”? Meddig akarjuk még becsapni magunkat?

De van itt még egy kérdés, amit szeretünk megkerülni, s amiről az utóbbi napok, hetek megnyilvánulásaiban nem sokat lehetett olvasni. Mortimer ugyanis nemcsak „félroma”, hanem hagyományőrző is. A hagyományőrzők különös kinövései a magyar társadalomnak, részei annak a nagy, kiterjedt, sokrétű és összetett diskurzusmezőnek, amely különböző megközelítésekből a magyar társadalom „magyarságával” foglalkozik, azt látja veszélyeztetve, sőt terjedni látja a magyargyűlöleletet. Sokakat ismerek, akik azt mondják, nem érdemes foglalkozni ezzel a zagyvasággal. Önmagában talán valóban nem, hiszen minden – vagy legalábbis nagyon sok – társadalomban vannak zavarodott emberek. A baj csak az, hogy Magyarországon ezek a zavarodottak túl közel vannak, sőt gyakran össze is keverednek azokkal a társadalmi erőkkel és kulturális mozgalmakkal, amelyek folyamatosan a magyar nemzetért aggódnak, miközben a magyar nemzetet egy homogén kulturális közösségnek képzelik. Olyasvalaminek, ami sem a magyar, sem bármely más európai nemzet soha nem volt. És ne tegyünk úgy, mintha nem látnánk és nem tudnánk, hogy ezek a magyarkodó társadalmi és kulturális mozgalmak – polgári körök, Jobbik Magyarország, Hét Vármegye, és mit tudom én, hogy miféle egyéb szörnyszülöttek – pedig vészesen közel vannak, számos látható és láthatatlan szálon összefonódnak a magukat polgárinak nevező politikai mozgalmakkal és pártokkal. És ez az igazi baj. Az, hogy Magyarországon a magukat konzervatívnak nevező politikai erők – akár politikai számításból, akár bármilyen egyéb okból – nem határolódnak el egyértelműen az itthoni közéletnek ezektől a zavaros és veszélyes mozgásaitól. Ami Franciaországban, Németországban vagy bármely más európai országban elképzelhetetlen lenne. Sőt ezekben az országokban éppen a konzervatív politikai pártok és csoportok a legkényesebbek arra, hogy sehol és semmilyen formában se érintkezzenek a politikai, társadalmi vagy kulturális értelemben vett szélsőjobboldali mozgalmakkal és ideológiákkal.

Magyarországon ez nincs így. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a magyar parlamenti pártok vagy azok politikusai közül bárki is rasszista lenne. De azt jelenti – és ezt világosan meg kell mondani -, hogy a magyar politikai jobboldal, a magát polgárinak nevező ellenzék politikai és ideológiai retorikája számos ponton érintkezik a kulturális, ideológiai szélsőjobboldal társadalomképével. Azzal a társadalomképpel, amelyből szinte teljességgel hiányzik a kulturális és társadalmi nyitottság és sokféleség eszméje; amelynek legfőbb, szinte egyedüli irányelve a saját múltba, történelembe, kultúrába, hagyományba való bezárkózás, s amelynek logikája nem terjed túl a „mi” és „ők” állandó szembeállításán. Ez a háttér és kontextus a lehető legjobb táptalaja annak, amit én hétköznapi rasszizmusnak nevezek. A rasszizmus persze jóval radikálisabb gondolkodás, mint az itt említett magyarkodás, de a közöttük lévő kapcsolatok és érintkezések szembeötlőek. S mindez nemcsak politikailag nehezményezhető, hanem azért is, mert konzerválja a magyar társadalom kulturális elmaradottságát, s tovább gátolja a magyar társadalom egyébként is akadozva folyó kulturális modernizálódását. A kérdés tehát nem egyszerűen az, hogy mi történt a „félroma” és a roma fiú között a 21-es autóbuszon, hanem az, hogy miképpen lehet egy olyan politikai, társadalmi és kulturális közéletet teremteni, amelyben, ha bárhol bántalmaznak egy roma vagy bármilyen más származású „nem magyar” embert, akkor ne kelljen rögtön arra gondolnunk szégyenkezve, hogy vajon voltak-e a tettnek rasszista indítékai. Mert ma még sajnos itt tartunk.

Niedermüller Péter

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 23. szám

Comments are closed.