Forrás: NOL

Charles Bukowski: Ponyva

Horeczky Krisztina, 2005. június 11. 00:00

A wellnesséletmód elsajátításától kissé idegenkedő Charles Bukowski 1994-ben, hetvennégy évesen intett búcsút a színes földi létnek. A beatnemzedék impozáns alakja – aki sosem érintkezett kultikus társaival – már nem taszajthatta le egymaga a bestsellerlisták éléről Norbit – up-date.

A “vén kujon” “A gyatra írásnak” ajánlja halála után publikált munkáját, látszólag így véve le a terhet önmagáról és a recenzensről. Ám a Ponyva – Pritz Péter stílusos fordításában – szenvedélyes műfaji remeklés. Bukowski danse macabre-ja Raymond Chandler detektívregényeinek pazar parafrázisa. Az író alteregója, Nick Belane magánnyomozó a pulp fiction hősből klasszikussá emelkedett Philip Marlowe bűnkutató kilencvenes évekbeli “mása”.

Az ötvenöt esztendős, háromszor elvált, szolid alkoholista, hatdolláros óradíjjal dolgozó Belane a “régi Hollywood utolsó maradványa” – mint Muso kocsmája. Kék a szeme – és senki sem szereti. Őt találja meg a korrupt Los Angelesben Lady Halál, hogy tüstént kutassa föl neki az (1961-ben) elhunyt Céline-t, a számára legnagyobb francia írót. Majd jönnek sorban az újabb megbízások: leljen rá a Vörösbegyre, kapja in flagranti a pénzes Mr. Bass ex-szépségkirálynő nejét, szabadítsa meg a Végső Menedék Temetkezési Vállalat tulaját egy űrbéli szexbombától.

Egyre nő a zűr, és egyre több a nő; Belane-t üldözik a haszonlesők, zsarolók, lejmolók, beszervezi maga közé a Föld elfoglalására készülő Zarosz bolygó hattagú csapata.

Bukowski egyes szám első személyben narrált, allegorikus művében kiemelt szerep jut a chandleri, hemingwayi dialógusoknak. A Ponyva – részint ezért – kifejezetten filmszerű alkotás. Olvasásakor az amerikai film noir csodás-melankolikus darabjai peregnek le előttünk. (Mint Howard Hawks 1946-os Chandler-adaptációja, a metafizikus Hosszú álom – The Big Sleep.) Bogart unottan ül az asztalánál, szája sarkában az elmaradhatatlan cigaretta. Megcsörren a telefon, belebúg egy női hang – majd ott áll az ajtóban a végzetes Lauren Bacall.

Bukowski regénye – szemben a terméketlen-hamis nosztalgiázással – kegyetlen, önironikus, szardonikus humorú helyzetjelentés. A femme fatale-ok után maradtak a guminők, vagy – a Céline szájába adott kulcsmondatot idézve: “Régen… az írók élete érdekesebb volt a műveiknél. Manapság se az életük, se a műveik nem érdekesek.” A hajdani “túlélési tanulmány” kvázi önnekrológja felkészülés a halálra, főhajtás Dante, John Fante, Faulkner, az antiszemita pamfleteket is gyártó, mizantróp Céline előtt, fricska Thomas Mann-nak.

“A legtöbb amerikai lelki inspirációit részegen szerzi, és én is ezek közé tartozom” – mondta Norman Mailer. Bukowski szenzációsnak tartotta a kijelentést. Az idejétmúlt balkáni zsenikultusz hívei közül sokan választják ikonjaiknak a beatgeneráció tagjait, mondván: lám, az út az irodalmi arcképcsarnokba a kocsmán keresztül vezet. Többségük marad is az ivóban.

A fülszövegben “mocskos öregember”-nek becézett literátor komolyan vette a halált. Ezért játszott vele. Bukowskiban szemernyi félelem nem volt; tudta, hogy veszít. Kiválasztotta a legpopulárisabb zsánert, megálmodta magát Nick Belane-ként, hogy leírja – és elhiggye -: az emberi élet örökkön első számú ügyét végül egy nő oldja meg. (Cartaphilus, 250 oldal, 2300 forint)

Comments are closed.