ÉS XLIV. ÉVFOLYAM, 39. SZÁM, 2000. szeptember 29.

Még egyszer a zsidóságról

Jövőre népszámlálás lesz Magyarországon. Tekintettel arra, hogy a téma a lehető legaktuálisabb, szerény javaslatot teszek az arra illetékeseknek: a 2001-es népszámláláskor (és a későbbiekben is, természetesen) vallhassa magát bárki zsidó nemzetiségűnek. Erre ugyanis jelenleg nincs lehetőség. Áme, javaslatom indoklása:

1949 óta először készül a becsléseken túlmutató statisztikai felmérés Magyarország lakosainak vallási megoszlásáról és ez jó. (Nem az a jó, hogy 1949 óta először, hanem az, hogy készül.) Boldog-boldogtalan vallhatja magát római vagy görög katolikusnak, reformátusnak, evangélikusnak, vagy akár izraelitának is, a többi vallásról nem is beszélve.

Az izraelita vallásnál álljunk meg egy pillanatra. Ha megnézzük akár az 1990-es, akár a korábbi népszámlálási adatokat Magyarország lakosságának nemzetiségi és vallási megoszlásáról, azt tapasztaljuk, hogy – 1941-et kivéve – a zsidóság csak és kizárólag mint vallás jelenik meg – a szocializmus évtizedeiben (szempontunkból ide tartozik még a fent említett 1990-es népszámlálás is) pedig sehogysem. Az 1941-es népszámláláskor az arra illetékeseket alighanem az 1939. évi II. törvénycikk – gyengébbek kedvéért: a II. zsidótörvény – szelleme vezérelte, mely a zsidóságot nem vallásként, hanem gyakorlatilag nemzetiségként – korabeli kifejezéssel élve: fajként – kezeli, vagyis már kikeresztelkedni sem volt érdemes: a kikeresztelkedés senkit sem mentesített a II. zsidótörvény alól. Tehát az 1939 és 1945 közötti tragikus éveket leszámítva a zsidóság alapvetően csak vallásként jelenik meg az utóbbi 130-150 év politikai közgondolkodásában. Ennek a szemléletnek a gyökerei a reformkorig vezethetők vissza és különböző okai vannak, úgymint:

– Az 1840-es évek eötvösi liberalizmusa, mely a zsidóságot annak polgárosításával a magyar politikai nemzetbe – azaz a politikai jogokat bírók közösségébe – kívánta beemelni. Ez persze önmagában nem vonná automatikusan maga után a magyarsághoz történő asszimilációt, hiszen például a németek vagy a szlovákok is a magyar politikai nemzet tagjaivá váltak, mégis (nagyjából) megőrizték német vagy szlovák nemzetiségüket. Viszont a zsidóság – mely mind nemzetisége, mind vallása tekintetében zsidó volt – feladhatta zsidó nemzetiségét, attól még zsidó: zsidó vallású maradt. A német vagy a szlovák, ha ugyanezt megteszi, feladja német vagy szlovák voltát, hiszen egyikük vallása (a katolikus, illetve az evangélikus) sem nemzetspecifikus.

– A dualizmus magyar nacionalizmusa, mely érdekelt volt abban, hogy az ország lakosságának minél nagyobb aránya legyen magyar. Ha a zsidóság a magyarság részévé válik, azaz a zsidók izraelita magyarokká válnak, a magyarság létszáma – s így aránya is – nő az ország összlakosságán belül. (A XIX. században kialakult, majd a XX. században továbbélő közfelfogást, mely szerint a zsidóság felekezet, nem pedig nemzetiség, jól tükrözi a ma már ritkán használt “mózeshitű’ szó. Én általában a “zsidó’ szót használom nemzetiségi, az “izraelitát’ vallási megjelölésre.)

– Mindehhez a magyar politikai közvélemény kitűnő partnerre lelt a zsidóságban, amely a reformkor, de leginkább a dualizmus idején teljes mértékben otthonra lelt Magyarországon és – vallását általában megtartva, de nevét gyakran magyarosítva – magyarnak érezhette és érezte magát. 1910-ben, a monarchia legutolsó népszámlálásakor 932 ezren vallották Magyarországon izraelitának magukat, ebből 705 ezren (75,6 százalék) magyar nemzetiségűnek. Volt összesen 10 millió 51 ezer magyar (48,1 százalék). Ha a zsidókat külön nemzetiségnek tekintjük, úgy a 20 millió 887 ezer lakosból csak 9 millió 346 ezer (44,7 százalék) a magyar. (Valamennyi adat Horvátországgal és Szlavóniával együtt értendő.)

Bár a fent említett 1939. évi II. törvénycikk és az 1941-es népszámlálás alapvető törés az eddigi felfogáshoz képest, a zsidóság túlnyomó része ehhez nem volt partner: továbbra is magyarnak vallotta magát, sőt: általában maximálisan azonosult azzal a magyar politikával, melyről tudjuk, hogy 1944-45-re hová vezetett. Konkrét, viszont nagyon jellegzetes példa erre az a nagyváradi zsidó, aki 1940. szeptember 6-án virágokkal fogadta az oda bevonuló Horthyt és kíséretét, majd négy év múlva Auschwitzban pusztult el. Érdekes, hogy 1941-ben a trianoni határokon belüli 400 980 izraelitából csak 9764 (2,4 százalék) (!) vallotta magát zsidó nemzetiségűnek. Viszont a Jugoszlávia elleni támadás (1941 április) utáni Magyarországon élő 725 007 izraelitából 139 455 (19,2 százalék). Vagyis az 1938 és 1941 közt több-kevesebb erőszakkal visszatért országrészek – szempontunkból Kárpátalja és Máramaros a legfontosabb – 324 027 izraelitájából 129 691 (40 százalék) volt zsidó nemzetiségű! Tehát a trianoni Magyarország (ezen belül nyilván elsősorban Budapest) izraelitái szinte teljesen magyarok voltak (vagy legalábbis nem zsidók), míg a visszacsatolt területeken nem volt ennyire egyértelmű a helyzet.

A zsidóság gondolkodása Auschwitz után részben megváltozott. Egy részük – az 1944-45-ös rendszerváltás ellenére – azt vallotta: legyen ő bármilyen igaz magyar, ebben az országban csak “büdös zsidó’ marad és kivándorolt Palesztinába/Izraelbe. Mások, akik itt maradtak, az egészet annyira el akarták felejteni, hogy nem beszéltek a zsidóságukról – még saját, a háború után született gyerekeiknek sem. Közeli ismerősöm a hatvanas években, kamaszként tudta meg, hogy zsidó származású, ugyanis lezsidózták, és otthon kellett tisztáznia a történteket. Ennek a magatartásnak volt egy finomított változata (erre is van személyes példám): az általában kommunista szülő a következőképpen tudatja gyerekével zsidó voltukat: “Nagyszüleid zsidók voltak. Mi is annak születtünk, de már nem vagyunk zsidók és te sem vagy az.’ (Ennek az írásnak se nem feladata, se nem célja behatóan tanulmányozni, hogy a kommunista pártapparátusban miért voltak erősen felülreprezentálva a zsidó származásúak. Mind feljebb, mind itt szándékosan nem azt írtam, hogy “zsidók’, ugyanis alapelv, hogy az zsidó [cigány, szlovák stb.], aki annak vallja magát. Ők pedig – mint a fentiekből kiderül – nem vallották magukat zsidónak. Ahogy az Csaplár Vilmos Zsidó vagyok Magyarországon című könyvének a hátlapján olvasható: “A zsidó az egy vallás, márpedig egy kommunista nem lehet vallásos. Tehát egy kommunista nem lehet zsidó.’ [Kiemelés tőlem – Sz. P.]. Az 1945 utáni évtizedeket jellemző magatartás lassú, de biztos út a teljes beolvadáshoz. Az 1990-es népszámlálás alkalmával már felvetődött a kérdés, hogy a zsidóság nemzetiségként jegyeztesse-e be magát. Ismerjük az akkori választ: “nem’. Ezt vallotta a MIOK vezetősége is. Kérdés, hogy ők milyen alapon nyilatkoztak azok nevében, akik nem vallásosak és nem tartoznak a hitközség kötelékébe.

Mások, főleg az 1944-re még emlékezők (tehát körülbelül a hatvan felettiek) közül sokan rettegnek attól, hogy az ő zsidóságuknak a bármilyen módon történő nyilvántartása előrevetítheti egy újabb negatív megkülönböztetés árnyékát.

Azoknak, akik a zsidóságot nem szeretnék nemzetiségként látni, van egy érve, miszerint nyelvében él a nemzet. Márpedig a magyarországi zsidóság magyarul és nem jiddisül vagy héberül beszél.

A másik érv a zsidóság mint nemzetiség ellen az lesz, hogy ez a gondolkodásmód a jobbszél malmára hajtja a vizet. Vagyis annak az esetleges jobboldali érvnek az elhangzásától félhetnek sokan, miszerint aki zsidó, az nem magyar, márpedig ez esetben semmi keresnivalója Magyarországon: Izraelben, a zsidók országában a helye.

Mind a mai napig – immár másfél évszázada – domináns ez a gondolkodás: a zsidóság vallás. Csak és kizárólag.

Ezzel a meghatározással azonban súlyos elvi és gyakorlati gondok vannak. Az elvi az, hogy amennyiben a szerint a liberális alapelv szerint közelítjük meg a kérdést, hogy mindenki az, aminek vallja magát – márpedig ehhez körömszakadtáig ragaszkodnunk kell -, akkor semmiféle korlátozás nem engedhető meg a tekintetben, hogy ki milyen nemzetiségű. Ad absurdum: ha egy gyapjas hajú, széles orrú, barna szemű, teljesen fekete bőrű magyar állampolgár magát izlandinak vallja, a népszámlálási biztosnak kötelessége ezt szemrebbenés nélkül elfogadni. Ha pedig van akár csak egyetlen magyar állampolgár is – márpedig van -, akiben buzog a zsidó nemzetiségi öntudat, az államnak ezt kötelessége tiszteletben tartania: az illető zsidó nemzetiségű és punktum.

Gyakorlati oldalról is megközelíthetjük a kérdést. A “nyelvében él a nemzet’ érvre válaszul meg lehet kérdezni, hogy hány ír tud írül. Sőt: nem az ősellenség nyelvét beszélik egymás között – még az IRA tagjai is??? Korunk Magyarországán pedig valószínűleg több tízezer ember (tán százezernél is több?) van, aki egyfelől ateista, másfelől zsidó azonosságtudata (is) van. (Az ügy szempontjából teljesen mellékes, hogy ezek az emberek szigorúan származási alapon 100, 50, avagy 25 százalékban zsidók-e, esetleg egyáltalán nem azok, lásd az előző izlandit.) Viszont – amennyiben a zsidóságot továbbra is vallásnak tekintjük – a Csaplár Vilmosnál megjelenő logika szerint ateista ember nem lehet zsidó. Azt hiszem, belátható, hogy a dolog mennyire sántít. A jobboldal érve is könnyen leszerelhető: aki elítéli a szudétanémetek és a dél-szlovákiai magyarok 1945-46-ban történt erőszakos kitelepítését Csehszlovákiából és a mindehhez alapot adó kassai pontokat, az nem fogadhatja el a “Zsidók! Kifele Izraelbe!’ eszmefuttatást sem. Az összes hazai nemzetiség (közte a zsidóságé is) összes képviselőjének elidegeníthetetlen joga egyénenként eldönteni, hogy magyar állampolgárként azon a Magyarországon akar-e élni, ahol ősei (akik részt vettek az ország építésében, felvirágoztatásában; mindegy, hogy száz, avagy ezer éven át) sírjai domborulnak, avagy népük saját országát választják: Németországot, Izraelt, Szlovákiát stb.

A helyzet azonban így sem tökéletes. A már említett több tízezer, esetleg százezer ember túlnyomó többsége magyar anyanyelvű, magyar kultúrkörben szocializálódott. Egyszerre vallja magát magyarnak és zsidónak. Épp ezért nem feltétlenül bölcs ötlet vagy-vagy alapon választásra kényszeríteni őket.

A problémát úgy lehet kiküszöbölni, hogy az idevonatkozó (és nem “vonatkozó’, ugyanis az utóbbi egyrészt helytelen, másrészt ronda) jogszabály engedje meg a többszörös nemzetiségválasztást. Ez természetesen nemcsak magyarok és zsidók számára lenne adott, hanem mindenkinek. Az a budakeszi félmagyar-félsváb például, aki fiatal felnőtt korában fedezte fel magában a svábot és ekkor kezdett el németül tanulni – addig legfeljebb pár szót, ha tudott – miért ne vallhatná magát egyszerre magyarnak és németnek?

Tudom, hogy nézeteim sokak – többek közt a Mazsihisz és a BZSH potentátjainak – véleményével teljes mértékben ellenkezni fog, esetleg azzal vádolnak meg, hogy a MIÉP és eszmei holdudvara szájába adom a szót.

Kíváncsian várom érveiket. A népszámlálási illetékesek véleményét nemkülönben.

(A szerző történelem szakos középiskolai tanár, politológia szakos egyetemi hallgató)

Comments are closed.