ÉS XLIV. ÉVFOLYAM, 40. SZÁM, 2000. október 6.
Heine szerint zsidónak lenni se nem vallás, se nem nemzetiség, hanem pech. Öntudatos zsidóknak idézni se merem, hiszen zsidónak lenni dicsőség: mi adtuk az egyistenhitet, a tízparancsolatot, a Bibliát a világnak, a mi népünk az egyetlen, amely átíveli az óegyiptomi, a görög-latin ókort a keresztény középkortól napjainkig, történelmünk a leghosszabb az élő népek közül. (Lehet, hogy tévedek, lehet, hogy az örményekkel vagyunk egyidősek, ők is ókori kultúrnép, hasonlítunk is hozzájuk. Szerte a világban, Azerbajdzsántól az Egyesült Államokig ‘felülreprezentáltak’ a szabad értelmiségi szakmákban, a művészetekben. Még a humoruk is hasonlít a miénkhez. Őket is folyton ki akarták irtani, de – minden jel arra mutat – ők is halhatatlanok.)
Ugye, kedves népies, urbánus, liberális vagy népnemzeti olvasóm, a Loreley költője német költő? Ugye Goethe és Schiller mellett ő a harmadik klasszikus? Ugye nélküle nem képzelhető el a XIX. századi német költészet? Akkor hát?
Jött egy népszerű diktátor a XX. században, aki máglyákon égettette el Heinrich Heine műveit. Ez azért volt kínos, mert a Loreley tananyag volt minden német irodalomkönyvben. Ágy tankönyvek tonnáit kellett elégetni. Attól kezdve a fasiszta korszak tankönyveiben népdalként szerepelt a Loreley. Lehet, hogy még szerintük sem volt olyan idegen a német néplélektől?
Heine viccelt. Ez nekünk szokásunk. Nyilván ő is büszke volt rá, hogy annyi véres évezreden át a zsidók szent könyve fő paranccsá tette a felebaráti szeretetet, a történelemben először hangzott el a parancs: ne ölj! (Igaz, még mi sem tartottuk be maradéktalanul, de kétségtelenül ‘alulreprezentáltak’ vagyunk az erőszakos bűncselekményekben, és jobban tiszteljük a másik, ha tetszik, idegen ember életét, méltóságát. Nálunk nem illik a gyengébbet, asszonyt, gyereket megütni, mégis egész használható házastársak vagyunk, gyermekeink pedig a sikert nem a bűnözésben, inkább tanulmányi versenyeken keresik.)
Zsidó embernek tilos könyvet égetni, mert ahol könyvet égetnek, ott embert is fognak. Beduin, tehát nomád állattenyésztő korában vitte magával a tóratekercseket, Mózes öt könyvét, de mert gyakran olvasták, elrongyolódott a pergamen. Ilyenkor el kellett temetni. Ágy találták meg a legrégibb tekercseink töredékeit a Júdeai sivatag barlangjaiban. Másik szent könyvünk, a Talmud parancsa szerint egy tíz férfiból álló közösség (gyakorlatilag tíz család) templomot és iskolát állítani köteles. Ha mindkettőre nem telik, iskolát kell állítani. Az iskola ugyanis templom is, zsidó férfit csak akkor vesznek fel a közösségbe, ha a tóra elé szólítja a gyülekezet vezetője, vagyis ha el tudja olvasni a legfontosabb szent szövegeket. Ágy aztán lett a történelemben egy nép, amelynek minden (férfi) tagja tud írni-olvasni. Újabban lányavatás is van, tehát létezik egy vallás, amelynek tagja nem lehet analfabéta. Bocsássák meg tehát keresztény-konzervatív honfitársaim, ha szívesebben és jobban tanulunk, ha túl sokan írnak, beszélnek közülünk hivatásszerűen. (Mennyi volna Önök szerint a nem túl sok?) Ha volna eszkimó kisebbségünk, nyilván a halászatban keresné boldogulását.
Az eszkimók se tudnak eszkimóul. Én se héberül (nem mintha büszke volnék rá). Tételes vallásban nem hiszek, tehát zsidó vallású sem vagyok (erre se vagyok büszke). Hívőt, hitetlent számomra a cselekedetei mérik.
Szegő Péter felajánlotta a többszörös nemzetiségválasztást, és ez tűnik egyedül járható útnak (Nemzetiség? Vallás? Még egyszer a zsidóságról, ÉS, szeptember 29.). Elegem van ugyanis abból, hogy mind az antiszemiták, mind a vallásos vagy Izraelt hazájuknak valló zsidók holmi gyáva, meghunyászkodó, alakoskodó, jellemtelen embernek tartsanak.
Ugyanis zsidó vagyok. Engem pokolba kívánó kollégáimat is érdeklődve hallgatom, és eszem ágában sincs, hogy el kéne hallgattatni őket. Kíváncsian figyelem, hogyan lehet az emberekből kiváltani az antiszemitizmusnak nevezett paranoiát. Tűnődöm, gyógyítható-e, szeretném, ha az lenne. Még csak nem is gyűlölöm, olykor inkább sajnálom őket. Semmi értelme nincs a gyűlöletet gyűlölettel viszonozni. És – Isten látja lelkemet – nem vágyom politikai és irodalmi babérjaikra. Megelégszem az én szerény műveimmel. Egy magyar ember, költő, műfordító, közíró műveivel. Mert az vagyok. Higgyék el, én csak tudom.
Igen ám, de az antiszemitizmus politikai kérdés. Katalizátor. Ahol antiszemitizmus van, ott bárkit bármikor megsérthetnek, megverhetnek, bebörtönözhetnek, megölhetnek származásáért, meggyőződéséért. Ott a nemzeti nyomor megoldására egyszerű módszer kínálkozik: az államilag elrendelt rablógyilkosság. Ahol pedig a rablógyilkosságot jutalmazzák, vajon milyen sorsra jut a gyógyító, a segítő, az építő, az ép erkölcsű ember? Emlékszünk az ‘árjásított’ gyárakra? Nem virágzottak fel. A zsidótlanított lapoknak nem lett több előfizetőjük, az Amerikába kergetett színészek és színműírók távozása után nem pezsdült fel a magyar színház és a film, legfeljebb a tengerentúli. ‘Idegenszívű’ kutatóink helyett mások nem hoztak létre nagy találmányokat Magyarországon, legfeljebb az Egyesült Államokban.
Távol álljon tőlem, hogy akár a mai magyar kormányt, akár bármelyik parlamenti pártot az antiszemitizmus e ‘végső megoldásával’ vádoljam. Egyelőre csak ‘egyensúlyra’ törekszenek. (Lásd még numerus clausus.) Ha a magyar lakosságnak 0,1 százaléka, tehát egy ezreléke zsidó (a régi törvény szerint: négy nagyszülőből az egyik zsidó volt), ezer lakosra juthat egy zsidó újságíró, színész, ügyvéd, orvos, sakkmester, hegedűművész. A részletekkel nem bíbelődöm. Ők nyilván tudják, hogy ezer lakosra összesen egy zsidó értelmiségi juthat: egy orvos, egy ügyvéd, egy színész stb., tehát ezerből akár öt is.
Két tucat felmenőm, egész családom itt fekszik Rákoskeresztúron. Hárman a művészparcellában, apám Szép Ernő és Kishegyi Árpád társaságában. Ők tartanak itt. Értük szólok. Mert nem nyughatnak. És ők már nem vándorolhatnak ki, nem is halhatnak meg még egyszer.
Mióta a rendszerváltás első évében meggyalázták Hajós Alfréd, az első magyar olimpiai aranyérem elnyerője, a margitszigeti sportuszoda és a debreceni Aranybika tervezője sírját, azóta tudjuk, célszerű volna két őrt állítani temetőink bejáratához. Hiszen ma már minden valamirevaló bolt bejáratánál állnak ilyenek.
Azóta számos temetőnket gyalázták meg. Egyetlen sírgyalázónak sem mondtak olyasmit, hogy ‘ejnye, ezt mégse kellett volna’, ellenkezőleg. ‘Fiatalok még, gondolták, jó hecc, nem tehetnek róla.’ Ha a szombathelyi keresztény temetőben randalíroztak volna ezek az éretlen ifjak, akkor is így vélekedett volna a helyi klérus és az önkormányzat?
Miből gondolja ezek után Szegő Péter, hogy a magyar-zsidó kettős nemzetiségválasztás esetén kevesebb keresztény konzervatív véli úgy, sötét összeesküvés adta kezünkbe a diplomát, a nyilvánosságot. Hogy ezek a sötét, nemzetközi összeesküvők ‘fogják ceruzánkat’, ha emlékezünk, hogy magyar közéleti tevékenységünk nem hazánkat, hanem ezeket a bizonyos összeesküvőket szolgálja. Hiszen az az érdekük, hogy ezt higgyék! Ha még néhány ezer ‘idegenszívűt’ elbocsátanak, nekik vagy gyermekeiknek jut állás!
Érzésem szerint az egész népszámlálást erre a célra találta ki ez a keresztény-nemzeti kormány. Addigra kiderül: minden magyar keresztény; aki nem keresztény, hanem például ateista, annak semmi keresnivalója Szent István országában! (Alapvicc: mindenkitől megkérdezik a vallását. Ide álljanak a keresztények, oda a zsidók! És az ateisták hova álljanak? Azonnal menjen a zsidók közé, mert odarugdosom!)
Emlékeznek, miért ment Betlehembe a názáreti ács? Mert népszámlálás volt hazájában. A különféle összeírások sok zsidót fenyegettek a történelem folyamán. Nos, József és Mária – ha jól emlékszem – zsidó volt.
Mert mindig akad egy istálló, egy jászol. Ahol megszületik valaki, akinek a puszta szelídsége provokálja a hatalmasokat.
