Forrás: ÉS

VÁSÁRHELYI MÁRIA

Vakvágányon

Hogy a Fidesz alelnöke elnézést kért, amiért tévedésből felemelte a szavát a rasszizmus ellen, azon nem csodálkoztam. Hiszen akit saját bevallása szerint mély érzelmi szálak fűznek a szélsőjobboldali, rasszista, kirekesztő hetilaphoz, az valóban csak tévedésből – vagy politikai számításból – emelheti fel szavát a rasszizmus ellen.

Amikor azonban Tamás Gáspár Miklós is elnézést kért, amiért „megtévesztette az embereket”, amikor rasszista bűncselekményről beszélt a 15 éves roma fiú leszúrása kapcsán, akkor elvesztettem a fonalat. És persze mindez nem csupán TGM problémája, hiszen jól érzékelhettük, hogy hogyan bizonytalanodott el és vonult védekező állásba egyik pillanatról a másikra a demokratikus közvélemény, amikor kiderült, hogy az elkövető „roma származásúnak vallja magát” (Előzménye az ÉS-ben: György Péter: Velünk esett meg, 2005/21.). Amikor pedig nyilvánosságra kerültek a leszúrt fiú múltjának sötét foltjai, akkor már nem csupán a buszon történtek kerültek háttérbe, és nemcsak az elbizonytalanodás jeleit érzékelhettük, hanem azt is, ahogyan az indulatok az áldozat ellen fordultak. És persze jól érzékelhettük a közönyösök és a rasszisták gunyoros, önelégült mosolyát, amikor úgy látták, sikerült megalázni mindazokat, akik szót emeltek a rasszizmus ellen. Úgy fordult meg a közvélemény néhány perc alatt, hogy a dolog lényegét illetően az égvilágon semmi nem változott. A történet még mindig ugyanaz. Akkor pedig miért is gondolja úgy TGM és a demokratikus közvélemény, hogy „árnyékra vetődött”, hogy „félreértette a helyzet”? Egyszerűen csak azért, mert az elkövető maga is cigány származásúnak vallotta magát a rendőrségen. Ez azt jelenti, úgy gondolják, hogy ha egy cigány szúr le egy másik cigányt, akkor az eleve kizárja a rasszista indítékot? Márpedig ez képtelenség! Képtelenség egyrészt azért, mert egy ilyen cselekedet megítélését nem változtathatja meg önmagában az, hogy ki követi el. Másrészt képtelenség azért is, mert a rasszhoz tartozás önmagában semmiféle útmutatást nem ad a cselekedet indítékát illetően. Hogy az előítéletek és kirekesztés által sújtott kisebbség tagjai körében kevésbé valószínű, hogy saját csoportjukkal szemben rasszista indulatok vezérlik, mint a többségi társadalom tagjainak esetében, az persze igaz, ez azonban még korántsem jelenti azt, hogy ilyesmire ne volna példa. Sőt!

A kisebbségi csoportok asszimilálódni vágyó tagjai körében nem ritka, hogy úgy próbálnak menekülni a kisebbségi lét okozta gyötrelmek elől, hogy nemcsak a többségi társadalom életmódját, beszédstílusát, értékeit veszik át, hanem annak előítéleteivel, adott esetben rasszizmusával is azonosulnak, még akkor is, ha ez éppen az ellen a kisebbségi csoport ellen irányul, amelyhez eredendően ők maguk is tartoznak. És ha az asszimiláció minden elszántságuk ellenére is reménytelen, akkor könnyen előfordulhat, hogy az elszakadásért folyó küzdelem a saját csoportjuk elleni gyűlöletbe csap át. A dolgot számukra még keservesebbé teszi, hogy ilyenkor már nemcsak azért gyötrődnek, mert nem képesek észrevétlenül beolvadni a többségi társadalomba, hanem azért is, mert saját csoportjukkal szemben egyre több gyűlöletet éreznek. Ezek az egymásra rakódó frusztrációk pedig gyakran szülnek agressziót, teszik éppen saját csoportjával szemben agresszívvá a személyiséget. Nem csupán szociálpszichológiai kísérletek, hanem valóságos társadalmi helyzetek sora igazolta ezt a jelenséget, amelynek legszélsőségesebb példája, amikor a náci koncentrációs táborokban zsidó foglyok antiszemitákká váltak, utánozni kezdték az őrök beszédmódját, öltözetét, és nem csupán kápónak álltak, hanem saját fogvatartóikat is felülmúlva kegyetlenkedtek sorstársaikkal. De mi magunk is számtalanszor tanúi lehetünk, amikor a saját kisebbségi csoportjukból egzisztenciálisan kiemelkedők egyfajta túlkompenzáló kényszertől vezetve szidják a leghangosabban a maguk mögött hagyott társadalmi csoportot, emlegetik rossz tulajdonságaikat és felemelkedésük reménytelenségét.

Önmagában az a tény tehát, hogy az elkövető cigány származásúnak vallja magát, elvileg sem zárja ki a rasszista indítékot.

Ha pedig a lehetséges motivációkat vesszük számba, akkor nem kerülhetjük meg azt a kérdést sem, hogy vajon miért az elkövető roma származásának hangsúlyozása volt az első és legfontosabb információ, amit megtudhattunk róla. Miért helyezett ennek nyilvánosságra kerülésére ilyen feltűnő hangsúlyt az elkövető és védője. Természetesen fogalmam sincs „Mortimer” származásáról, az azonban tény, hogy egy ilyen súlyú bűncselekmény elbírálásakor a rasszista indítékot a bíróság években mérhető súlyosbító körülményként veszi figyelembe. S mivel a bűncselekmény elkövetését M. elismerte, ettől kezdve már csak az enyhítő és súlyosbító körülmények mérlegelése befolyásolhatja a várható ítéletet. Akkor pedig nem zárhatjuk ki, hogy az elkövető védője is abból, a jelek szerint általánosnak tekinthető megfontolásból indult ki, hogy a cigány származás eleve kizárja a cselekmény elbírálásakor súlyosbító körülményként számításba vett raszszista indítékot. És ez nem is oktalan okoskodás. Hiszen egy liberális demokráciában mindenki maga választhatja meg identitását, amelyet azután senki nem vonhat kétségbe. Ha Mortimer cigánynak vallja magát, akkor ezt senkinek nincs joga megkérdőjelezni. Akkor ő cigány.

Nem befolyásolhatja a történtek megítélését az sem, hogy az áldozatról kiderült, fiatal életkora ellenére már többször összeütközésbe került a törvénnyel. Mert persze ha valóban mélyre akarunk ásni a dolgokban, akkor érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon hogyan és miért is válik bűnözővé egy alig 15 éves, rendezett körülmények között élő roma fiú, azt azonban világosan kell látnunk, hogy az áldozat előélete és a gyilkossági kísérlet között még az absztrakció szintjén sincs semmiféle összefüggés. A tettes ugyanis korábban soha nem találkozott áldozatával, és mindössze annyit tudott róla, amennyi szabad szemmel látható volt; hogy sötét a bőre, és nagyon tud nézni.

Mindent egybevetve az elmúlt napokban semmi olyasmi nem derült ki, ami TGM-nek és a rasszizmus ellen tiltakozóknak mea culpázásra vagy bocsánatkérésre adna okot.

De vajon elnézést kell-e kérniük, ha a nyomozás végére az derül ki, hogy nem bizonyítható a rasszista motiváció? Nem hinném! Egyrészt azért nem, mert az ilyen indíték csak akkor bizonyítható, ha vagy maga az elkövető nyíltan vállalja rasszista nézeteit, vagy ha ez közvetlenül bizonyítható, márpedig – a dolgok jelenlegi állása szerint – ezek egyikére sincs esély. Ám míg a rendőrség és a bíróság számára az egyetlen norma egy ilyen ügyben a törvényesség lehet, a társadalom számára létezik egy másfajta sorvezető is, amelyet erkölcsnek hívnak. Ez pedig a többségi társadalom számára azt diktálja, hogy saját problémáinál is kényesebben figyeljen és reagáljon a hátrányos helyzetű kisebbségeket ért sérelmekre. Különösen így van ez egy olyan országban, ahol optimális becslések szerint a lakosság kétharmada, pesszimista vélekedések szerint csaknem háromnegyede előítéleteket táplál a cigánysággal szemben. Több egymástól függetlenül végzett kutatás szerint a felnőtt magyar lakosság kétharmada úgy gondolja, hogy „a cigányok vérében van a bűnözésre való hajlam”, minden második magyar felnőtt helyesli, hogy „vannak olyan szórakozóhelyek, ahová cigányokat nem engednek be”, és három ember közül egy a cigány lakosság szegregációjának meggyőződéses híve. Ilyen körülmények között pedig kiváltképp igaz, hogy csak akkor fogadhatnánk el jó lelkiismerettel, hogy mindabban, ami történt, nem volt szerepe az áldozat nyilvánvaló cigány származásának, ha egy ettől teljesen független motiváció bizonyosodna be.

Ám ha TGM-nek és a rasszizmus ellen tüntetőknek nem is, jó néhányan vannak, akiknek alapos okuk lenne arra, hogy bocsánatot kérjenek. Elsőként mindazon médiumoknak, amelyek kimondva vagy kimondatlanul összefüggést sejtettek az áldozat előélete és az ellene elkövetett szörnyű bűncselekmény között. Ehhez nem volt szükség másra, mint hogy a gyilkossági kísérlet helyett egyetlen nap leforgása alatt hirtelen a korábban az áldozat által elkövetett bűncselekmények váljanak vezető hírré csaknem minden orgánumban, annak ellenére, hogy már ekkor is nyilvánvaló volt, hogy ezeknek az égvilágon semmi közük nincs a történtekhez. Ettől kezdve azonban új értelmet lehetett adni a szörnyű történetnek; bűnöző cigányok egymás közötti balhéjává vált mindazok szemében, akiknek nem volt kedve szembenézni a történtek erkölcsi súlyával. A médiamélypontot azonban minden bizonnyal az Index publicistájának felfuvalkodott, zagyva, ostoba és agresszív írása jelentette, aki ha egyszer megérti, hogy pusztán azért, hogy eredetinek lássék, nem érdemes a humanizmus minden értékét a sutba dobni, akkor a liberális értelmiségre általa rótt penzum helyett ő maga lesz „köteles egy hétig bután nézni maga elé”.

Ugyancsak elnézést illene kérniük mindazoknak, akik közreműködtek abban, hogy az elmúlt hetekben egyetlen, az üggyel kapcsolatban a társadalom számára releváns kérdésről se alakuljon ki érdemi párbeszéd. Nem beszéltünk arról, hogy miféle világ az, ahol fényes nappal a főváros egyik legforgalmasabb helyén egy karddal le lehet döfni egy fiút, ahol nemcsak hogy senki nem siet a megtámadott gyerek védelmére, hanem az összes szemtanú rémülten iszkol el a tett helyszínéről, és ahol a népes nézőközönség soraiból utólag sem mer vagy akar senki tanúnak jelentkezni. Pedig innentől kezdve mindez már nem roma probléma. Hiszen mindabból, ami vasárnap délután történt, az következik, hogy itt nem csak a romáknak van félnivalójuk. Mert bár az igaz, hogy egy, a többségi társadalomhoz tartozó gyereknek kevesebb az esélye arra, hogy hasonló helyzetbe kerüljön, ám ha mégis megtörténik, akkor ő sem számíthat több szolidaritásra, mint P. József. És egy ilyen helyzetben már teljesen mindegy, hogy jobboldali vagy baloldali, liberális vagy konzervatív szülők gyermeke-e. Innen szemlélve pedig még inkább szégyenteljes és felháborító az a bicskanyitogató cinizmus és felelőtlenség, ahogyan a jobboldali politikai elit és a hozzá kötődő média kezelte a kérdést. Pedig ha semmi más, csak a leghétköznapibb önérdek is azt diktálta volna, hogy felülemelkedve a napi politikai haszonszerzés kicsinyességén, érdemi diskurzus alakuljon ki a történtekről. Hiszen egy ilyen előítéletekkel terhelt témában, világnézettől függetlenül különös felelősség hárulna az önmagát demokratikusként számon tartó politikai elitre. Ezzel a felelőséggel a fejlett demokráciák többségében tisztában is van mind a jobb-, mind pedig a baloldali elit, nálunk azonban ennek még a nyomai sem fedezhetők fel a jobboldalon.

A vasárnapi bűncselekményt követően először Gyurcsány Ferenc szólalt fel a parlamentben. Óvatosan fogalmazott, és csupán annyit mondott, hogy önmagában figyelmeztető jelenség, ha egy ilyen esemény kapcsán „az a reakció, hogy itt a fajgyűlölet által mozgatott bűncselekményről van szó”. Pokorni Zoltán számára viszont május 10-én még nyilvánvaló volt a bűncselekmény rasszista jellege, ezért egyértelműen és keményen utasította rendre a miniszterelnököt, azzal vádolva őt és kormányát, hogy takargatni próbálják a bűncselekmény nyilvánvaló rasszista jellegét; „szóljon saját rendőrségének, hogy ne takargassa ennek a gyilkossági kísérletnek nyilvánvalóan rasszista oldalát”. Néhány nap múlva azonban, amikor kiderült, hogy a támadó roma származásúnak vallja magát, ebből a Fidesz képviselői is azt a következtetést vonták le, hogy megdőlt a rasszista indíték vádja. Ez pedig elegendőnek bizonyult számukra, hogy ezerszer megforgatott köpönyegükön ismét lendítsenek egyet, és immár ne a rasszizmus takargatása, hanem oktalan felemlegetése miatt hívják tetemre a miniszterelnököt. A Fidesz prominensei egymás sarkában taposva szólították fel bocsánatkérésre, amiért „egy közönséges bűncselekmény kapcsán a rasszizmus és a fasizmus vádjával hozakodott elő”. A dolog tehát úgy áll manapság a Fidesz háza táján, hogy teljesen mindegy, mi történik, mi hangzik el, és hogy minek mekkora a tétje. Ha ugyanazon ügy kapcsán a rasszizmus takargatásával, akkor azzal, ha a rasszizmus emlegetésével, akkor azzal, és ha mindez csak nyilvánvaló hazugságok útján megy, akkor úgy – a lényeg, hogy a gyűlöletre éhes közönség minden áldott nap megkapja a napi betevőjét.

A kormányszóvivő pedig kétségbeesetten és reménytelenül kezdi magyarázni a miniszterelnök szavait. Mintha bizony elhinné, hogy ebben az immár tökéletesen irracionális helyzetben bármilyen szerep juthat a rációnak. Nehéz persze eldönteni, hogy létezik-e és ha igen, milyen is az adekvát viselkedés egy tökéletesen abnormális helyzetben, de érezni kéne és láthatóvá tenni a felelőtlenség, a cinizmus és a hazudozás miatt érzett őszinte felháborodást. És talán fel kellene függeszteni a párbeszédet a Fidesszel mindaddig, amíg nincs esély a diskurzus racionális mederben tartására. Ki kellene jelölni a demokratikus közbeszéd határait, és egyértelművé kellene tenni a határsértés konzekvenciáit. Mindez persze csak akkor volna lehetséges, ha nem lenne több háttéralku, közös biznisz, közös vadászat és kolbásztöltés. Ha a kormánypárti képviselők nemcsak mondanák, hanem el is hinnék, hogy mindez tűrhetetlen. És abba kellene hagyni a magyarázkodást! Hiszen megint ott tartunk, hogy mindenki magyarázkodik, akinek erre nincs oka, és nem magyarázkodik senki, akinek oka lenne rá.

A jobboldal által mozgatott polgári körök pedig szervezik a megmozdulásokat, ahol habzó szájjal nemzetárulózzák, rasszistázzák, gyalázzák mindazokat, akik tiltakoztak az erőszak, a közöny és a rasszizmus ellen. Tombol a téboly, győzelmi mámorban úsznak, saját igazságuk győzelmeként könyvelik el, hogy kiderült, „az egyik cigány leszúrta a másik cigányt”. Hátborzongató!

2005. május 8-án vasárnap délután Budapest egyik legforgalmasabb terén egy harci sisakos, katonai ruhába öltözött, acélbetétes bakancsot viselő, kardokkal és késekkel felfegyverzett „hagyományőrző” társaság egyik tagja minden ok nélkül keresztüldöfött egy 15 éves roma fiút. S bár a busz tömve volt utasokkal, senki nem sietett a vérző fiú segítségére, és mind a mai napig egyetlen szemtanú sem jelentkezett a rendőrségen. Ez történt három héttel ezelőtt, és ma ott tartunk, hogy azok mentegetődznek, akik felemelték szavukat az erőszak, a közöny és a rasszizmus ellen. A jobboldali politikai elit által felhergelt rasszisták pedig diadalittasan ünnepelnek. Hát így áll a demokrácia és a demokraták ügye 2005 májusának utolsó napjaiban Magyarországon.

Vásárhelyi Mária

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 22. szám