Forrás: ÉS

Szále László

Tévedéssel nehéz az igazságot bizonyítani

A szándékos nem értés kíméletlenségének vétkében marasztal el György Péter (ÉS, 2005/21.), mert úgy véli, hogy szerintem, ami a Moszkva téren történt, az a mindennapi élet egyik pillanata volt. Ilyet nem írtam, nem is gondoltam. Az élet rendkívüli pillanata volt, miként az a pillanat is, amikor egy férfi leszúrta az élettársát, mert az rászólt, hogy nem jó darabokra vágja a húst. Azt azonban tényleg nem hiszem, „hogy ami a Moszkva téren történt, az az 1989 utáni történelmünk fordulópontja” lenne, mint György Péter írta előző heti cikkében (A bukás, ÉS, 2005/20.), melyben a sajtót és a politika szereplőit marasztalja el, amiért nem úgy cselekedtek és viselkedtek, ahogy szerinte kellett volna.

Abban egyetértek vele, hogy először lehetett rasszista indítékra gyanakodni a sértett származása és a támadókról szóló leírások alapján. De abban nem, hogy mindenkinek kötelező lett volna úgy értelmezni a történteket. Márpedig ezt sugallja, amikor elmarasztalja a politikusokat, amiért nem látogatták meg a sérült fiút, vagy mert „magyarázhatatlanul némák”. Szerintem, aki rasszista indítékra gondolt, joggal tette, joggal háborodott föl és joggal tüntetett. Mások viszont ugyanilyen joggal hihettek a rendőrségnek (amely már akkor sem beszélt neonáci egyenruhákról, azokat a rasszistaindíték-pártiak képzelete szabta át olyanná), és joggal hallgattak, arra gondolván, ne öntsünk olajat a tűzre, amíg nincs bizonyosság. Valóban nem tudjuk pontosan ma sem, a fiú miért követte el tettét, s az is igaz, hogy ennek kiderítése valódi oknyomozó feladat. Akárcsak az, mi a végső oka annak, hogy a húsvágó ember kését élettársa szívébe szúrta. György Péter sok lehetséges valódi okra utal, ám akkor veszélyes útra téved, amikor – ha már a neonáci verzió megdőlt – igyekszik minden hagyományőrző, akármilyen egyenruhát viselő társaságot egy kalap (sisak) alá venni, s a neonácikéhoz hasonló militarizmussal gyanúsítani. Ha így halad, lassan a tűzoltózenekartól is félnünk kellene.

Abban sem osztom a véleményét, hogy a sajtónak a miniszterelnök esküjét kellett volna számon kérnie, aki szobrot avatván a nyilasok gaztetteinek színhelyén „szó szerint megesküdött arra, hogy magyar állampolgárokkal ilyen nem történhet többé…” Ha szó szerint így mondta, akkor sem gondolhatta, hogy ő vagy bárki képes megelőzni efféle tetteket, hisz” nyilvánvalóan nem állhat minden kard mellett egy miniszterelnök. Másra nem esküdhetett, csak arra, hogy állami segédlettel ilyen nem történhet, s hogy ami történik, az nem marad büntetlenül.

Múlt heti cikkében György Péter elismeri, hogy előzőleg „minden bizonnyal tévedett”, amikor a támadást neonáci tettnek minősítette, de az ebből fakadó téves és igaztalan ítéleteire több szót nem veszteget. Ellenkezőleg, hatalmas intellektuális apparátussal igyekszik bebizonyítani, hogy „nincs hát mit visszavonni”. Fantasztikus teljesítmény, de szükségképpen sikertelen.

Természetesen sok mindenben igaza van, például abban, amit legalább tízszer elismétel, hogy a támadó származásának nincs perdöntő jelentősége. Árulkodó azonban az a különben „megengedő” állítása, hogy „Az elkövető tényleges roma származása esetén a támadás rasszista jellegének evidenciája kétségbe vonható: nem a többségi társadalom egy tagja emelt kezet egy kisebbségire.” Azt hiszem, ebben van közöttünk a legnagyobb különbség: én azt sem tekintem evidensen rasszizmusnak, ha a többségi társadalom valamely tagja kezet emel egy kisebbségire. Számos rasszizmuson kívüli oka lehet rá: elszerette a feleségét, összetörte az autóját, szidta az anyját, beleköpött a levesébe.

Nem inkább az a rasszizmus előszobája, ha azt hisszük, hogy különböző fajtájú emberek közötti konfliktusoknak csak rasszista indítéka lehet? Ha György Péter így gondolja, akkor könnyebb megérteni, miért tekinti sokkal nagyobb veszélynek a magyarországi rasszizmust: mert sokkal többet lát, mint amennyi van. (Van bőven, de majdnem biztos, hogy eggyel kevesebb.) Egyébként nem hiszem, hogy így gondolja, hisz maga írja: „Romának, magyarnak, zsidónak lenni ugyanis nem egymással szembeni és kizárólagos fogalmak alá rendelődést jelent.” Valóban nem, de akkor vajon miért mond ennek ellent anynyiszor ítéleteiben, következtetéseiben? Miért nem képes visszavonni azt, ami a konkrét esetben visszavonandó, s nem vonni vissza semmit, ami ettől függetlenül igaz? Ahogy TGM tette.

Dicsértem Tamás Gáspár Miklóst, amikor elismerte, hogy a konkrét esetben tévedett, György Péter viszont szívesen megvédené TGM-et TGM-től: „amit (…) a Moszkva téren mondott, az fontos volt és igaz” – állítja. Én pedig TGM-et szeretném megvédeni Gy. P.-től – és persze az igazságot. Amit TGM a rasszizmusról, annak veszélyeiről mondott, az fontos és igaz. De amikor a neonácik Moszkva téri vérengzéséről beszélt, arról kiderült, hogy nem igaz. Azt vissza kellett vonnia.

Abban megint igaza van György Péternek, hogy „Ott a buszon, mi voltunk, mi együtt, mind, mai magyarok. Ott voltunk a rettegő utasokban, ott voltunk a felemelt kézben és a ledöfött testben, ott voltunk a barátok szemében.” Az eredetihez méltó költői leírás. De hogy következik ebből a folytatás? „Ahol rasszizmus van, ott rasszizmus van.” Ez azt jelentené, hogy ahol mi vagyunk, ott mindenütt rasszizmus van? Ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van. De az már nem igaz, hogy ahol van rasszizmus, az mindenütt ott van. Például nagyon valószínű, hogy akkor a Moszkva téri buszon nem volt ott. Ha egy országban rasszizmus van, előítélet van, idegengyűlölet van (mindegyikben van), az nagy baj, küzdeni kell ellene, minden alkalmas eszközzel, bebizonyítva, a bajok nem abból származnak, hogy valakinek más a bőrszíne.

Én bírált cikkemben csak azt kérdeztem naivan, vagy ha jobban tetszik, „a nem értés kíméletlenségével”, hogy miért „jobb”, ha volt rasszista indíték, mint ha nem volt?

Ami történt, így is, úgy is megtörtént. Szerintem egy fokkal jobb, ha nem volt mögötte rasszista indíték. A „legjobb” az lenne, ha kiderülne, tényleg baleset történt. Mert kisebb lenne a bűn.

Igaza van Illyésnek is, György Péternek is: növeli, ki elfödi a bajt. De az sem jó, ha valaki nagyobbítja. Így is igaz: elfödi, ki növeli a bajt…

Szále László

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 22. szám