Forrás: ÉS

Fencsik Flóra

Levél György Péternek

Kedves Péter,

valaha, a hetvenes évek vége táján együtt rágtuk a gittet a Színházművészeti Szövetség kritikusi tagozatának tagjaiként. Egyszer megtisztelte ülésünket egy fontos elvtárs, Aczél György egyik hírhedt és nagy hatalmú embere, hogy keményen eligazítson bennünket. Akkoriban nem dívott visszabeszélni, ám egy ifjú pályakezdő kritikus, bizonyos György Péter bátran nekiment a vendégnek. Mi, nálánál idősebbek csak utánad lendültünk szócsatába, így emlékszem. Akkortól kezdve vevő lettem a gondolataidra.

Snitt. Ma, 2005-ben viszont ott tartok, hogy amikor olvaslak vagy a tévében látlak, esetleg rádióból hallgatom túlfűtött hadarásodat, úgy érzem: ha néhány nemzedékkel előbb születsz, egy Révai József válhatott volna belőled.

Huu… itt megállok, levegőt veszek. Tudom, parazsat gyűjtöttem fejemre, lesz nemulass. Nos. Természetesen nem világnézetileg vagy Révai. Hanem szigorban, arroganciában, kérlelhetetlenségben. „Ezt nem tűrhetjük!”, „ez tűrhetetlen”, hirdeted ingerülten. Igaz, nincs politikai hatalmad, mint a hajdani – titokban nagy műveltségű – dogmatikus kultúrpápának, mégis van hatalmad: közvélemény-formáló lettél, az első vonalban; sajtóban, médiában, katedrán. Kategorikus imperatívuszod ijedelmet kelt, mint most bennem is, tartok a lebarmolástól, a „szégyenletes”, „gyalázatos” jelzőktől, amelyekből oly bőséggel juttatsz elvbarátaidnak is, megkérdőjelezve politikai korrektségüket. Ezt egyikünk se kedveli, inkább hallgat.

Tárgyra. A két cigány témájú cikkedről van szó. (A bukás, ÉS, 2005/20.; Velünk esett meg, ÉS, 2005/21.). A legfőbb bajom ezekkel a mégoly jó szándékú rasszizmusellenes írásokkal, hogy kontraproduktívak. Akit megcsap a szavaidból áradó hisztéria, vagy aki látott a múltkor Friderikusznál, az ettől a hangütéstől inkább elborzad, mintsem hogy magába szállna. Hiába van igazad, az előítéletes olvasó, néző, hallgató – akire hatni szeretnél – nem fogja jobban kedvelni a cigányokat vagy más kisebbségieket. Sőt.

Ami május 8-án a 21-es buszon történt, az vagy rasszista merénylet volt, vagy nem. Vagy neonáci volt a kardozó fiatalember, vagy tébolyult agresszív lény. Lehet, hogy érthetetlen erőszakos akció történt, mint az amerikai kisvárosi iskolai fegyveres tömegmészárlások esetében. Talán irracionális gaztettről van szó, amit André Gide gratuite-nak nevez, a zsaruk pedig pacekbalhénak. Talán provokálták, talán nem – ha igen, az se mentség, csak magyarázat. Hogy a gyakorlatozásra indult kamaszok képzeletét miféle hagyományok izgatták, a honfoglalóké vagy a középkori lovagoké, netán a náciké – ki tudja? (Csak halkan kérdem: használt-e bárki is kardot a második világháborúban?) Kis türelem: mindez ki fog derülni a tárgyaláson, ahol a tettes nem vádolhatja majd meg az áldozatot azzal, hogy kést rántott: csak akkor teheti, ha ez igaz. Merthogy hamis vádaskodással önnön fejére rántana még néhány évet. A tárgyaláson majd a tanúk is eskü alatt vallanak, tisztulnia kell a képnek. Miért kell tűzön-vízen ragaszkodnod még a második cikkben is a náci teóriához? Miért nem lehet az ítélkezéssel várni egy picit?

A merénylet után, amikor a fiú még a műtőben vagy az őrzőben lehetett, édesanyja már határozott hangon közölte a kamerák előtt, hogy fiát a bőrszíne miatt döfték át. Ezt azonnal készpénznek vettük. Magam is. Részt vettem a május 15-i Moszkva téri tiltakozáson. Készpénznek vettük a nyomozásban használhatatlannak bizonyult hevenyészett fantomrajz figuráinak öltözékét.

Majd néhány nap múltán kiderült, hogy sok minden másképpen van. És nem a megkerült (fölnyomott), letartóztatott fiúról beszélek, főleg nem a származásáról. Hanem arról, hogy akit gyönge, védtelen kisfiúnak képzeltünk el az anya érthetően védelmező szavaiból, az bizony erőszakra hajlamos felnőtt fiatalember, némi kis rendőrségi priusszal a háta mögött, rablás, illetve zsarolás miatt, s a büntetést az első számú ügyben csupán akkori kis kora miatt úszta meg. És nem holmi csóró telepi gyerkőcről van szó, akit a nyomor vitt bűnbe, nem is józsefvárosi utcagyerek, hanem egy négyszobás budai polgári lakás lakója. Cikkedben első fölindulásodban ennek az akkor még ismeretlen fiúnak a betegágyához követelted az államelnököt, a többi közjogi méltóságot és a pártok elnökeit…

Félreértés ne essék: az áldozat múltját csak azért hozom elő, mert a kisebb társaival erőszakoskodó, azokat késsel fenyegető fiú természete esetleg – esetleg! – valószínűsítheti a provokáció tényét, ami, ismétlem, nem mentség, de mindenképp ellene mondana a konokul hajtogatott rasszista indítéknak.

Emlékezz: a rendszerváltásnak, a Nyilvánosság Klub fellépésének egyik rendészeti vívmánya volt, hogy megszűnt a rendőrségen a „cigánybűnözési” ügyosztály, s a bűnügyi tudósításokból eltűnt a bőrszínre, származásra utalás. És most tessék: eltelt tizenhat év, itt vagyunk egy vihart kavart ügy közepében, és ismét röpködnek a tettesek és áldozatok származásáról szóló – megkülönböztető! – mondatok és teóriák. A rasszisták pedig élvezettel falják a bulvárlapok főcímeit: Roma szúrt le romát. Szépen vagyunk.

Míg e sorokat kopogom, a Mátyás-templom tövében javában fújjolnak-sípolnak a polgári füttyösök, ellentüntetés zajlik. Kedvenceim, Hende Csaba és Kerényi Imre megélhetési antirasszisták gyűlöletbeszédéről szónokolnak, természetesen a szeretetbeszéd hangján. Dagad, duzzad a történet, sütögeti véres pecsenyéjét a mindkét oldali politika. Mint másfél éve, amikor a Kinizsi utcában zászlóégetésbe és polgári zsidózásba torkollott egy ellen-ellenreakció, amit követően a fél Írószövetség kilépett önmagából, és addigra már senki se emlékezett rá, mivel is kezdődött ez az egész borzadály. Mármint hogy egy kevesek által hallgatott rádió bemondója részegen bemondott valami ocsmány baromságot, amire pedig az késztette, hogy a Jobbik című társaság fakereszteket állított fel a karácsonyi Budapesten.

Ha ez így megy tovább, ha nem csitulunk le, ha folyvást elő-ítélkezünk mi is, kedves Péter, akkor a végén mi se tudjuk majd, mi is történt eredetileg, s hogy aktuálisan miért is gyűlölködünk éppen.

Én már, a tárgyalásig, nem hiszek senkinek. Legfeljebb annak a sebésznek, aki a tévének elmondta, hogy a kard a test másik oldalán jött ki, megtalálták a kimeneti lukat. Vagyis szabályszerűen fölnyársaltak egy embert. Nekem ez nácizás nélkül is épp elég, sok is, Péter.

Üdvözöl

Fencsik Flóra

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 22. szám