Forrás: ÉS

NAGY BOGLÁRKA

Leplek és gubancok

N. Tóth Anikó: Fényszilánkok. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2005. 200 oldal, 1800 Ft

Pontosabban “szövegleplek” és “hallgatásgubancok” hálózata szövi regénnyé N. Tóth Anikó, a felvidéki kritikus és esszéista első, felnőtteknek szóló prózakötetét. Az anekdotikus, mesei-mitológiai és képleíró elbeszélésmódok – három narrátor hangján – a család-, a mese-, napló- s végül a detektívregény műfaji kódjait vonják egyetlen panorámaregénybe. A Bús család vízjelszerűen felsejlő történetét itt felfejtenünk a regénytől meglehetősen idegen gesztus volna, hiszen a Fényszilánkok hátterében éppen az a belátás áll, hogy az emlékezés bármely természetű rekonstrukciós kísérlete, az események anekdotikus rögzítésétől a dokumentarista (pillanat)felvételekig, kudarcot vall. A kor-, társadalom- és családtörténeti panoráma merőben illuzórikus, a három elbeszélő felidéző munkájában újabb és újabb rések, hasadékok keletkeznek. A kötetben fellapozható családi fényképek elhelyezése esetlegesnek tűnik, nem kötődnek a konkrét szöveghelyekhez, bárhova beilleszthetők, noha leírásuk rendre visszakereshető a regény oldalain.

A három fejezetre tagolt Fényszilánkok fotográfus narrátorának, Andrisnak a részint naplószerűen, részint fényképek leírásaiban sorjázó elbeszélése mellett édesanyja, a falusi öregasszony anekdotikusan fűzött, dús áriái és a fényképész gyermekének, Annának a meseszerűen (s egyúttal a regény önértelmezői karakterét is a legerőteljesebb vonásokkal) megkomponált szólamai párhuzamos, nemegyszer egymást kiegészítő, egyidejű elbeszélést alkotnak. E szólamok találkozása a végtelenben, vagyis a “rögzített múltban, a finom elmúlásban” megpillantott jövőben látszik lehetségesnek. Az elbeszélés ideje, bár határozott utalások nincsenek rá, a hetvenes évek. Hogy hol járunk, valahol Magyarországon vagy a Felvidéken, az végképp bizonytalan. Amint bizonytalan egy negyedik narrátor azonosíthatósága is, az egyes fejezetek incipitjeiben megszólaló hangé, amely – mintegy “a regény regényében” -, felülírja a Fényszilánkok egész narratíváját (“ki lélegzik itt, istenem, ki beszélne”). A fotográfus ugyanis egy regény, vagyis egy regényesített képes album megalkotásának szándékával kezd a családtörténet kutatásába, de a regény regényének elbeszélője végig csak kerestetik, de meg nem találtatik. Az írás emlékezetteremtő perspektívája egyre szűkül, minden rekonstrukciós munka túlexponálttá válik, akárcsak a foltos, elmosódó fényképek vagy az édesanya áradó történetei. Egyedül a kislány, Anna meséi képesek a maguk mitikus ábrázolásmódjában a múlt és a jelen atmoszférikus pillanatait, eseményeit kivonni az időből, s valamiféle titokzatos, birtokolható tudássá tenni.

N. Tóth Anikó regénye tartalmazza mindazon belátást és kételyt, amely a kortárs magyar elbeszélő próza felismerésévé vált az elmúlt ötven évben. Ám ettől még nem tartanánk olyan kiváló, többszörösen rétegzett műnek, amiért rögvest kétszer is elolvastuk. Először is, mert nyelvi, képi és tárgyi világa rendkívül gazdag, finoman, elegánsan rajzolt. A regényben megjelenített történelmi korszak, a II. világháború évei, a beszállásolt német, majd orosz katonák, a falubeli zsidók elhurcolása, a családfő hadifogsága, a beszolgáltatás, kitelepítés, szövetkezetesítés időszaka, majd a konszolidáció évei, valamint a falusi társadalom rétegzettsége és mindennapjai, nemkülönben a család történetében megjelenített elfojtott szenvedélyek és szenvedések vonzó és izgalmas epikai világot teremtenek. A történelem elsősorban baljós háttér, mely előtt a látszólagos falusi idill titokban sosem maradó bonyodalmai nem hagyhatják érintetlenül a Bús család életét. A rejtély feloldásához azonban (az egymás elől is folytonosan elhallgatott családi titokhoz), afféle sorsanalízis kikutatásával, a képleírások vezetnek közelebb, melyek tehát távolról sem illusztrációk ebben a regényben. Poétikai és dramaturgiai szerepük legalább kettős: az eseménytörténet ábrázolását bonyolítják, ám sohasem engedik felnyitni a mélyüket.

Végezetül szólnunk kell arról, hogy másodszor miért tartjuk emlékezetesen fontos könyvnek a Fényszilánkokat: ha csak az elmúlt tíz-tizenöt évet tekintjük, azt mondhatjuk, nem nagyon találkoztunk a kortárs magyar irodalomban olyan művel, amely ennyire elegánsan, éretten és pontosan számolt a Mészöly Miklós nevével fémjelezhető poétikai hagyománnyal, annak is a Volt egyszer egy Közép-Európa-kötetben egybefoglalt látásmódjával. A “tények tisztelete” versus “ráfogás” gondolkodója itt nem tárgyalható mértékben hatott a Fényszilánkok szerzőjére. A “szerves széttöredezettség halmazállapota”, ahogy Mészöly egy helyütt a Nyomozás-ciklust illette, maga a nyomjelkövetés aktusa, az anekdotikus részletek szerkesztésmódja, az asszociációs időjáték, a mitikus-archaikus történetszemlélet, hovatovább alakok, motívumok allúziói, mind megannyi MM-útjelző, a Magyar novella Dacó fényképészétől Tompos Annán át az ősházig.

A kötet fülszövege “csendes őszi estékre” ajánlja e regényt, én elsősorban azoknak javaslom, akik gyermekkorukban jártak valaha nagyanyjukkal falusi temetőben, ismeretlen, holt rokonok sírjánál, akikről a családi legendáriumban megejtően titokzatos történetek szólnak.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 22. szám

Comments are closed.