Forrás: ÉS

KOLTAI TAMÁS

Isten országában

Színház

Andrew Lloyd Webber új musicalje, a Volt egyszer egy csapat Észak-Írországban játszódik. Csak a Madách Színházban bemutatott magyar változat új, az eredeti – The Beautiful Game – ötéves, és nem túl sokáig volt műsoron Londonban. Ez a körülmény fölment a méricskélő összehasonlítás alól. Végül is mindegy, hogy miből lett az, ami lett, a lényeg Webber különleges engedélye Szirtes Tamásnak nem másoló (non replica) előadások létrehozására. Ez előnyös: a nemzetközi musicalszabványok ugyan nem rosszak, de megfizethetetlenek, és a saját inspiráció jó esetben egyenértékű lehet a rágógumi továbbrágásával. Az operaház fantomjának magyar változata ilyen jó eset volt.

Visszatérek ahhoz a mondathoz, hogy a Volt egyszer egy csapat Észak-Írországban játszódik. Szerintem ez nem hangzik el az előadásban, valószínűleg szándékosan. Következtetni persze lehet rá, ha másból nem, abból, hogy a főszereplő újházasok a Hotel Belfastban laknak – már amennyiben ez eligazításnak tekinthető. A szereplők gyakran beszélnek és énekelnek áhítatosan a hazájukról, mindannyiszor “Isten országának” nevezik. Nyilvánvalóan Írországot. Csakhogy két Írország van. Ahogy leírom, rögtön meg is kérdőjelezem: két Írország van? (Ez a kérdés a darab és főleg az előadás összefüggésében fontosabb, mint gondolnánk.) Politikai értelemben mindenképp. Van a független Ír Köztársaság az Ír-sziget nagyobbik részén, és van Észak-Írország, amely közigazgatásilag Angliához tartozik. Írország jórészt katolikus, de északon a protestánsok vannak többségben; az ebből fakadó ottani vallási villongásokról, nemzeti mozgalmakról, terrorizmusról – a megfelelő rész aláhúzandó – évtizedek óta napi híradásokból értesülünk. Jelentkezzen, aki nem hallott még az úgynevezett Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) merényleteiről. Az akut társadalmi probléma a műalkotások integráns részévé vált; az ezzel foglalkozó ismert drámai művek közül legyen elég Martin McDonagh-tól Az inishmore-i hadnagy – másik címén Alhangya – említése.

Némi ködösítést érzek a musical reklámkampányában. Webber hangsúlyozza, hogy témája a gyerekek, akik szeretik a futballt. Az ismertetőben azt olvasom, hogy a darab “fiatalságról, barátságról, szerelemről, emberi összetartozásról, tisztaságról, szabadságról, békevágyról, illúziókról” szól. Persze a darab főleg a katolikus-protestáns ellentétről szól, amely szétzilálja, demoralizálja, két szembenálló táborra osztja a futballcsapatot, és van, akit emigrációba, van, akit halálba kényszerít. A színház ennek említésével valószínűleg nem akarja elriasztani a nézőit, akik Webber nevéhez az édes, szellemes vagy szenvedélyes romantikát képzettársítják. Nyilvánvalóan maga az előadás sem szeretné a szükségesnél jobban helyhez kötni a cselekményt, mivel a kettéosztottságot modellnek tekinti, és magunkra is vonatkoztatja – Ben Elton szövegének Bródy Jánostól származó változata tele van magyar utalásokkal, a klasszikus intarziáktól a napi politikai jelszavakig. Ez így helyes. Mégsem biztos, hogy ennyire absztraktnak kell tekinteni ezt a furcsa ír “Isten országát”, ahol a zöld és a piros a barátságos futballmeccs ellenfeleinek a színei, a kék és a narancs a katolikus és protestáns (noch dazu zsidó!) “ellenségeké”, és a jelképek szalagháborúja vedlik át utcai atrocitássá és nacionalizmussá. Értem, hogy a mindennapokba szűrődő vallási-politikai kettéosztottság mérgező hatásáról van szó, minimális információ nélkül mégis klisészerűnek hat az ugyanazt a hazafias himnuszt éneklő “kétszínű” csoport hátterében kifejlődő terrorakció, amelynek pontosabb motívumait csak darabon kívüli forrásból lehet ismerni.

Igaz, a musical a klisék művészete. A Volt egyszer egy csapat figurái is csupán a szeretlek, a haragszomrád és a dejólenneboldoglenni közhelyeivel dolgoznak. Egyedül a Thomas nevű fiú bonyolultabb karakter – a lobbanékony kirekesztőből mozgalmárrá és besúgóvá válik anélkül, hogy ennek az útnak az állomásaiból vagy a motívumaiból bármit látnánk. Középtájon időugrás van – az elején még tinédzser gyerekek paptanár edzőjükkel fociznak, meccs után buliznak, később már felnőttek, házasodnak, gyereket nemzenek, emigrálnak -, de ez az előadásban szinte észrevétlenül történik, talán mert a színészek némelyike kezdettől fogva huszonévesnek látszik, és kísérletet sem tesz a belső érés ábrázolására. Ettől eltekintve a produkció – mint a darab kínálta helyzetek zenedramaturgiai megoldására szervezett törekvéssorozat – kifejezetten jó. Zeneileg is, de különösen szcenikailag. A zenei karakterekből kiindulva a hatvanas-hetvenes évek fordulóján járunk, Webber a saját fiatalságát idézi meg, a korabeli stílusokat látja el néhány széles dallammal vagy – a kifejletben – keményebb ritmikai és dinamikai árnyalatokkal. Kétséges, hogy a dalokból slágerek lesznek-e, de vegyük úgy, hogy a szerző a drámára koncentrál a hatás helyett (ez marhaság, de ha már leírtam, mindegy), és szakember kezéből gyöngébb invenció esetén is minőségi munka kerül ki. Kocsák Tibor perfekt zenei irányító. Az együttesek tömörek és összefogottak, a kórus jól szól, a mozgás könnyed és fegyelmezett, bár Tihanyi Ákos koreográfiája elég konvencionális.

A rendező Szirtes Tamás lírai tragédiának fogja föl a darabot, mintegy drámai példázatnak arról, mi történik, ha O”Donell atya szentháromságát – Isten, haza, futball – szétrombolja a mesterségesen szított, a barátokat egymás ellen fordító gyűlölet, és ellehetetlenül a normális élet. A cselekmény társadalmi realitásával óvatosan bánik, ostyába csomagolva adja be a durva valóságot, aggályosan figyel, meddig mehet el, tekintettel van a hagyományos közönségre. A Madách Színház speciális nézői ízlésének dolgozik, ami primér érdeke, és joga van hozzá. Ezen belül ítélendők meg a színészi egyenetlenségek. A darabot hármas szereposztásban játszszák, az általam látott előadáson az volt a benyomásom, hogy a kissé túlkorosnak látszó szereplők az elején szerfölött gyermetegek, naiv-operettes, megemelt bájjal “fölülbeszélik” a prózát; a rövidre vágott második részben a dolgok helyre kerülnek, és az események sodra már drámai. Mahó Andrea kiváló, ő profi módon tud egyszerű és civil lenni a magára maradt Mary szerepében. Miller Zoltán többet játszik kifelé, mint befelé, az áldozat John csapdahelyzete és átalakulása több árnyalatra adna lehetőséget. (Halála igazi melodrámai magyar igény; eltűnni, fölszívódni, lehetetlenné válni, mint az eredetiben, nyitottabb, tragikusabb s ott szociológiailag igazabb befejezés.) A Thomast játszó Barát Attila annyira erős, hogy már gyerekként is kész IRA-ügynök. Egyszerűbb karakterszerepekben jó Gallusz Nikolett, Arany Tamás, Sándor Dávid, Szegő Adrienn és Ömböli Pál (de musicalszínpadon tilos imitálni a gitározást, tessék megtanulni játszani!). Koltai János ihletetten önironikus O”Donell atya, aki a végén új gyerekcsapattal optimistán néz a jövőbe.

Szép és szomorú az egykori csapatfotóról egyenként a háttérbe vesző eltávozottak “élőképe” a gyászkeretnek ható hófehér futballkapuval. Szépek a képek, elegáns, gördülékeny, nagyvonalú a színpad a komor utcákkal, a stadiontribünnel, a föl-le sikló kocsmapulttal és szállodai szobával, egy óceánjáró dokkjával és a börtön magasra törő kazettáival. A díszlettervező Kentaur a produkció kimagasló legjobbja, a szerzőket is beleértve.

(Andrew Lloyd Webber-Ben Elton: Volt egyszer egy csapat – Madách Színház)

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 22. szám

Comments are closed.