Forrás: Heti Válasz

Veress Kata, [email protected]

Amikor több mint tizenegy esztendővel ezelőtt elindította a Csellengőket, nem sejtette, hogy évek múltán is ez a műsor jelenti majd sokak számára az utolsó reményt. Incze Zsuzsát május 25., az Eltűnt Gyerekek Világnapja előtt kerestük fel.

Amikor több mint tizenegy esztendővel ezelőtt elindította a Csellengőket, nem sejtette, hogy évek múltán is ez a műsor jelenti majd sokak számára az utolsó reményt. Nemrégiben jelent meg második könyve; műsora és munkája szolgálattá, ő maga pedig példaképpé vált. Incze Zsuzsát május 25., az Eltűnt Gyerekek Világnapja előtt kerestük fel.

Szerelmüket féltették a tizenéves fiatalok, amikor megszöktek otthonról, s végül egy tanyán találtak munkát. Befogadó gazdájuk jött a hírrel, hogy szüleik a tévé segítségével keresik őket. Mire rokonaik értük mentek, a haragjuk megértéssé szelídült. A 16 éves lányt az iskola elől rabolták el, és egy németországi bárba hurcolták, ahol hónapokig bezárva tartották egy magyar sorstársával együtt. Egyszer – a kötelezően előírt “szolgáltatás” helyett – fiatal orosz vendégeiknek elmesélték az elrablásuk történetét, s a két fiú a háztetőn keresztül menekítette ki őket. A volt férj mindent jó előre megszervezett: először az élettársa utazott külföldre, s egy hónap múlva, amikor a férfi a volt feleségétől elrabolta a gyermekeit, valószínűleg már megvolt a biztos búvóhely. A műsor és a könyv szereplői úgy vélik, az eltűnt férj szülei tudják, hol van a két gyermek, s velük a két eltűnt felnőtt. Ám a nyugalmazott rendőr ezredes nagypapa és felesége hallgat, mint a sír. LETAGLÓZÓ KLIP Történetek eltűntekről, akiknek megtalálásában tizenegy éve, hétről hétre segédkezik a Csellengők című műsor készítője, Incze Zsuzsa. A volt rádióst, az Ablak című szolgáltatóműsor egykori munkatársát a harmadik gyermeke születése után, a változások alatt álló Magyar Televízióban nem várta feladat. Akkor látta meg a Soul Asylum együttes Runaway Train című, régen eltűnt amerikai gyermekek fotóit felvillantó klipjét. Letaglózó hatással volt rá a felvétel magyar eltűntekkel készült változata is. Úgy érezte, tennie kell valamit. De álmában sem gondolta volna, hogy élő, interaktív adásának sok év múltán is óriási nézettsége lesz, s szolgálattá nemesül. Olyan szolgálattá, amelyben nem ismerhet rosszízű megalkuvást a riportalanyok kárára. “A műsornak csupán rendező elve, hogy eltűnt személyekről szól – meséli Incze Zsuzsa. – Sorsok, magánéletek tárulnak fel előttem és a nézők előtt. Nem élhetek vissza a nekem megnyílók bizalmával, nem mondhatom el helyettük, mit gondolnak és éreznek. Én már csak megmaradok a dokumentarista műfajnál, a jól felfogott közszolgálatiságnál, a jó értelemben vett szakmai és emberi alázatnál. Sokszor megkeres a bulvársajtó azzal, hogy “adjak” nekik egy-egy történetet. De senkinek sincs joga visszaélni a bizalommal. Egy nehéz élethelyzeteket bemutató, néha azok megoldását vállaló televíziós műsornak nem lehet az a célja, hogy ország-világ előtt élve boncoljon, megszégyenítsen embereket, kibeszélje legmélyebb titkaikat, vagy hogy szenzációszámba menő ügyet faragjon abból, amitől egyébként is szenvednek.” BÁTOR MŰSOR, BÁTOR ÍRÁS Amikor elindította a műsort, nem sejtette, hogy a gyermekek, majd később a felnőttek eltűnése nyomán a társadalom összes rákfenéjével szembesül. Olyan jelenségekkel, mint a válások hatása a családokra, a nők és dolgozni kénytelen anyák helyzete, a női egyenjogúság és karrier kérdése, a családon belüli erőszak, a joghézagok kihasználhatósága miatt állati és rabszolgasorban tartható lányok, a munkanélküliség okozta gyötrelmek, az alkoholizmus, a játékszenvedély, a drog, a másság, a gyermekpornó és -prostitúció. Azt sem sejthette, hogy bármennyire nézett és jószolgálati lesz is a műsora, egyszer az utcára kerül vele. Miután az MTV egy ideig nem tartott igényt a Csellengőkre, a Duna Televízió fogadta be. A műholdas adásnak köszönhetően Izraeltől Svédországig, Ausztriától Horvátországig külföldről is egyre többen keresték meg segítő szándékkal vagy segítséget kérve. 2003-ban újra műsorára tűzte az MTV a Csellengőket, így már két közszolgálati csatornán, még több nézőt érinthetnek meg a történetek. Incze Zsuzsa másfél évvel ezelőtt Csellengők, néhány hónapja pedig Szakítópróba címmel adott ki könyvet azoknak, akik családban élnek, és azoknak, akik nélkülözik a hozzátartozók szeretetét. Szülőknek és pedagógusoknak, azoknak a gyerekeknek, akikre veszély leselkedik, és azoknak, akik úgy gondolják, velük ilyesmi soha nem történhet meg – azaz mindnyájunknak. “Bátor műsor, bátor írás” – véli a könyv egyik olvasója. Bátorság kell ahhoz, hogy valaki szívszorító és döbbenetes történetekkel nézzen szembe. Incze Zsuzsa ezt teszi, még ha “műsorkészítői lelke” állandóan háborog is. Különösen akkor, amikor olyan otthonból jön el, ahova ugyan visszatalált a gyermek, de a riporter pontosan érzi: abban a családban nem jó gyereknek lenni. MISS MARPLE ÉS TERÉZ ANYA Hívják őt fantomvadásznak, Teréz anyának, Miss Marple-nak. Sem egyiknek, sem másiknak nem tartja magát. De nemrégiben a Pannon GSM által létrehozott Példakép Alapítványtól kapott díja nagyon boldoggá tette. Példakép lett, akit az alapítvány “a leginkább érdemesek közül” választott ki, mert “életével és tevékenységével kiérdemli csodálatunkat”. Míg Magyarországon nincs egyetlen olyan szervezet sem, amely kifejezetten az eltűnt gyermekeket és az őket kereső családokat segítené, ma háromszor annyian csellengenek az utcán, mint tíz évvel ezelőtt. Incze Zsuzsa – miközben azért küzd, hogy pályázatokból és egyéb támogatásokból fennmaradjon a műsora – néhány hónapja még azt tervezte, hogy május 25-én, az eltűnt gyermekek világnapján el tudja indítani a Csellengők Háza Alapítványt. Az elnevezés jelképes és valóságos is lenne. Olyan épületet keresnek, amely szakemberek segítségével éjjel-nappal menedéket nyújtana az otthonról megszökött vagy elmenekült gyermekeknek, felnőtteknek. Egyelőre csak a szándék él, a támogatók még kerestetnek. INGÁVAL ÉS VARÁZSGÖMBBEL Az egyre szaporodó esetek tették szükségessé, hogy 1994-ben az eltűnt személyekkel kapcsolatos intézkedéseket újraszabályozzák. Szőgyényi Zoltán alezredes, az ORFK körözési osztályának vezetője és munkatársai többek között abból indultak ki, hogy az otthonát vagy lakókörzetét elhagyó személyek közül sokakra nem merő jóindulatból akar valaki rátalálni. “Mindjárt az elején abba a kérdésbe ütköztünk, hogy egyáltalán ki az, aki bejelentheti valakinek az eltűnését? Gondoltuk, elsőként a család. Ám ha valaki egyedül élt, ki teheti meg a bejelentést? És hol húzzuk meg a határt ahhoz, hogy kikerüljük a legális vagy illegális behajtó cégek – esetenként alvilági megbízásból történő – érdeklődését? Végül arra jutottunk, hogy az eltűnt személy biztonságát tartjuk szem előtt – meséli az osztályvezető. – Így az eltűnést bárki bejelentheti, de ha a rendőrség megtalálja a felnőtt korú eltűntet, meg kell kérdezni tőle, hogy a tartózkodási helyét az őt keresők tudomására kívánja-e hozni. A rendőrség tehát kizárólag e nyilatkozat függvényében, adott esetben csupán a keresett személy életben létéről adhat tájékoztatást, s ha az eltűnés mögött esetleg vagyonjogi kötelezettség vagy családi tragédia áll, abba már nincs beleszólási joga. Megesik, hogy valaki éppen az őt kereső zaklatása elől menekült el.” Amennyiben a keresett személy öt évig nem kerül elő, hivatalosan holttá nyilvánítják. Ha a rendőrség olyan információhoz jut, hogy az eltűnt személy külföldre távozott, az Interpol is bevonható. A kétségbeesett családtagok több módon is igyekeznek megtalálni szeretteiket: az internetes kereső oldalaktól a parafenoménokon át a jósokig. “Én lennék a legboldogabb, ha ingával, varázsgömbbel vagy egyéb hókuszpókusszal segítenék a munkánkat – mondja Szőgyényi Zoltán. – Kétségbeesett családoktól nehéz megtagadni a segítséget, ezért többször megesett már, hogy engedtünk, és a család által megbízott parafenomén útmutatásai alapján soksok emberrel átfésültünk egy terepet, s ha kellett, búvárokat vetettünk be a keresésre. Ismereteim szerint egyetlen esetben sem jártunk eredménnyel.” AZ ELTŰNT GYERMEKEK NAPJA 1979. május 25-én iskolába menet tűnt el a hatéves New York-i kisfiú, Etan Patz, akiről azóta sem tudnak semmit. (Annak ellenére nem, hogy az évek múltával fantomképet készítettek arról, hogyan nézhetett ki 13 és 21 éves korában.) Az ő és hasonló sorsú társai emlékére 1983-ban Amerikában, két éve pedig világszerte az eltűnt gyermekek világnapjává nyilvánították május 25-ét. A cél a figyelemfelkeltés, a megelőzés, illetve hogy a világ országai között hatékonyabbá váljék az együttműködés. Az Egyesült Államokban évente körülbelül 50 ezer gyermek eltűnését jelentik be. Az esetek 85 százalékában a gyermek maga szökik el, 14 százalékban a felügyelet nélkül maradt szülő, egy százalékban pedig ismeretlen vagy külföldi az elrabló. Belgiumban a kilencvenes években – egy eltűnt és meggyilkolt kisfiú miatti közfelháborodásból – indult el a Child Focus (www.childfocus.be) elnevezésű mozgalom, amely 2000 óta – egy uniós pályázatnak köszönhetően – nemzetközi, internetes riadólánccá vált. A civil szerveződés lényegesen gyorsabban és több eszközt bevetve tud lépni, mint a bürokráciától terhes rendőrségek. Fedor Zoltán már évekkel korábban jelezte a gyermekvédőknek, hogy nem szeretne tovább Csém községben a nevelőszülőknél élni. 2004 októberében ment világgá. Uhrin Nikolett március 11-én Újkígyósról szökött el. A szülei hetente hívják a Csellengő című műsort, hogy tudnak-e róla valamit. Flaskó Kitti szülei elváltak, az édesapja és a testvérei Dunaújvárosban laknak. Kitti Budapesten élő édesanyjától tűnt el.

Comments are closed.