Forrás: ÉS

DARVASI LÁSZLÓ

Virágzabálók

(regényrészlet 2.)

Mától te vagy Masa, dörmögte korán reggel a vajda a kutyának, mire a jószág fölvakkantott, és nyalogatni kezdte a buksiját megvakaró ujjakat. Hajnalban esett keveset, ám aztán gyorsan elállt a tétova csepegés. Így is nyálasan fénylett a környék, a satnya fűcsomók ezüstösen villództak a hordalékos földön. A szomszédos putrikig még nem lehetett ellátni, piszkos köd takarta a házakat. De hallották, hogy már kopácsolnak, kiáltoznak és énekelnek. Keservesen fölsírt egy gyerek, asszony veszekedett éles hangon. Masát még éjszaka felravatalozták. Egy fiút ültettek melléje, ő őrködött a test mellett, közben gitárt húrozott, s néha megpengette a hangszert, dúdolgatott. Gilagóg követ keresett, s amikor rátalált a lapos, cirmos mintázatú kavicsra, a halotthoz lépett, gyengéden szétfeszítette a szétszakadt ajkakat, majd a nyelvre helyezte. Evett egy kis kenyeret és húst, majd megnézte az idegen nőt, aki még mindig nem tért eszméletre. Közelebb hajolt a sápadt archoz, figyelte, hogyan lélegzik. Furcsa volt, a lány hunyt bal szemhéja alól könny szivárgott. Kiáltottak, egy asszony intett, elkészültek a kések élezésével, és az aranyfogú is kiterítve várakozott az egyik sátor mélyén. Mire a vajda elintézte a dolgát az aranyfogú tetemével, késő délelőtt lett.

Lassan kifényesedett a környék. Gilagóg csizmát húzott, magára kapta díszesebb köpenyét, amely még boszniai szerzemény volt, és átsétált a cigányokhoz, akik már régi vendégei voltak ennek a vidéknek. A vajda betért a kunyhókba és a hevenyészve fölhúzott kalyibákba, s nem törődve a gyanakvással, elmondta ki ő, honnan jöttek, hogyan tervezik a jövőt, majd mindegyik családfőnél hagyott egy aranyszemet, amely kétségtelenül emberi foghoz hasonlított. Az itteni cigányok tarka és vidám népség voltak, az asszonyok színes rongyokban jártak, ha bánatuk támadt, táncoltak és énekeltek. Ha boldogok voltak, akkor is táncoltak és énekeltek. Úgy hegedültek, hogy nem is tanulták a húrokkal való bánásmódot, egyszerűen meghallották a Hold muzsikáját, mert abban is ők hegedültek, és aztán visszajátszották a dallamot. Ezek a cigányok nem használták az időt, mert az idő használta őket, hamar meggyűrte és összebarázdálta az arcukat, és a fiatalon oly gyönyörű és hajlékony nőiket gyorsan elfonynyasztotta és kifacsarta. Korán szültek, és korán temettek. Száz évvel ezelőtt már törvénybe foglalták a környékbeli cigányok munkáját. A törvények azonban nem kedvelték a cigányokat, így hát a cigányok sem szerették a törvényeket. Élesíthettek dalolva földtúró vasat, ötágú vasvillát forraszthattak, kovácsaik az elhasznált vasakat is újra melegíthették, kikalapálhatták rajtuk a hiányt vagy a csorbaságot, de új vasat nem önthettek, ez a munka már a városi céhek kiváltsága volt. Ám azóta már pléhlemezeket, lakatokat és vaspántokat is készítettek, de leginkább titokban mesterkedtek az ilyen műveletekben. Haragudtak is rájuk a szegedi sarkantyús és lakatos mesteremberek, s a céh legényei gyakran megdobálták, megkergették a lakatokkal házaló vagy a piac forgatagában ajánlkozó cigányt. Az itteni cigányok már ritkán sütötték ki az ürgét, mert voltak jószágaik, néhány kecske és malac, káráló tyúkocskák a putrik körül, és amelyikük tehetséget mutatott a muzsikálásban, akár naponta háromszor is ehetett meleget. Gilagóg megtudta mindezt, mert akadozó nyelvvel, idegen hangzású, mégis érthető szavakkal, lapos és gyanakvó pillantások kíséretében elmondták neki. Nem bíztak benne, és ugyan miért bíztak volna?! Gilagógék váratlanul tévedtek hozzájuk a Balkán dzsungeléből és útvesztőiből, ellenséges és kopár hegyeik közül, hogy egyszeriben kijelentsék, mától együtt fognak élni. Talán az utódaik néhány emberöltő múlva már nem emlékeznek arra, hogy melyik család tanyázott itt először, s melyik a jöttment, a betolakodó. De ez még csak lesz, és nem is biztos, hogy így lesz. A cigány tudja, hogy a múlt bizonytalan, a jövőt pedig bármikor elvehetik tőle. A bennszülött cigányok gyanakodva méregették Gilagógot, aki az aranyfogakért cserébe nem várt mást, csak nyugalmat, békés szomszédságot. Nem kérte, hogy egyik napról a másikra befogadják őket. Csak most már ne legyen harc, békétlenség.

Hol van a gazdája, kérdezte egy idősebb, copfos férfi az aranyfogra bámulva, miközben hosszú pipájából kék felhőket eregetett.

A gazdája pihen, bólintott Gilagóg, s az öreg lassan elnyíló, ráncos markába ejtette a fogat.

Oly jól esik neki a pihenés, hogy már nem is akar mást, csak pihenni, hümmögött nagyot újra az öreg. Kék ködbe burkolódzott az arca, s csak ravasz, fekete tekintete csillogott ki a pipafüst gomolygásából. Gilagóg tűnődve vállat vont, ugyan kicsoda lehet annak a tudója, hogy az ember mikor un rá a kellemesre vagy a szépre, s keres csupán meggondolatlanságból rosszabbat. A cigány könnyen ad, mert nehezen szerez. Az aranyfogú pihen most már, mert így döntött. Ha nem akar pihenni tovább, majd kitalál magának más foglalatoskodást.

Erre a talányos válaszra aztán az öreg cigány bólintott szórakozottan, majd rongyos kabátja belsőjébe rejtette az aranyat. Cikornyás hegedűszó keveredett a kopácsolásba, a vajda elhúzta a száját, nem szívlelte az efféle muzsikát. A csörgőket, a dobokat és a gitár hangját szerette. Aztán az öreg, a legközlékenyebb cigány az itteniek közül, elmondta, ki volt az aranyfogú.

Az aranyfogú volt a Kolduskirály, talán közülük való volt, talán csak egy másik mese szörnyeteg küldötte, mindenesetre folyton azzal dicsekedett, hogy arannyá fogja változtatni a testét. Arany lesz mindene, a szíve, a lelke, az egész teste. Ő volt a leglassúbb cigány messze a környéken, és ezzel a képességével igencsak jól sáfárkodott. A lassúságban volt az ereje, a lassúság volt a kegyetlensége. Ha sokáig bámult egy olyan szerkezetet, amely a zsidók és a magyarok házaiban zörög, és az idő mérésére szolgál, a körlapon járó mutatók végül megálltak. Az aranyfogú lelassította a növekedést, a gyümölcsök érését, a fű növését, mert annyira gonosz volt. De most már pihen, nézett az öreg a vajda szemébe, és ha pihen, hát hadd pihenjen.

Gilagóg visszasietett a táborukhoz, mert kiáltásokat hallott. Gádzsók érkezhetnek, ennyit nyomban megértett az elnyújtott, s a végén gúnyosan fölbugyborékoló kiáltás természetéből. A vajda nem tévedett. Osztrák katonák kutakodtak a táborban, fehér, pántos egyenruhában jöttek, csizmájuk csillogott, körbeszaglásztak, unottan kérdezősködtek. A vajda arra gondolt, ha megtalálják az eszméletlen magyar nőt, az egész törzs elrohasztó kazamatákban végzi. Abban a hatalmas várban, amely közvetlenül a Tisza mellett terült, s amelyet jól megbámultak, ahogy átvonultak a városon, a vajdának szemernyi kétsége nem volt, vannak földalatti börtönök számosan. Hogyan magyarázhatnák ki, hogy egy magyar nő heverészik a szekerükben?! Hiszen a nevét sem tudják! Ám a katonák nem törték magukat, a szekérderekak mélye se keltette föl a kíváncsiságukat, s a frissen kapart földkupac felől sem kérdezősködtek, amely egy gesztenyefa tövében feketéllett, s néhány göröngyön még emberi vért is felfedezhettek volna, ha veszik a fáradságot, hogy a föld felé hajoljanak. De hoszszan álldogáltak a tábor közepén fölravatalozott Masa előtt, s mert végül ráuntak az óbégatásra, odébb taszították a mesélő asszonyt, aki a halott érdemeit sorolta fáradhatatlanul. Egyikük a vajda felé bökött a szuronyával. Gilagóg arcán megjelent az alázatos mosoly, amelyet hivatali embereknek és katonáknak tartogatott, ha úgy hozta a helyzet, s kézzel, lábbal mutogatta, hogy a nyomorult rosszat evett, óvatlan volt, megmérgezte magát. A magasabb katona megcsóválta a fejét, kiköpött. Aztán a szuronya hegyével felkapott egy lószardarabot, és a vajda arca elé tartotta.

Diese hat dieser Dummkopf gegessen, he?!

A vajda arcáról leolvadt az alázat, egyszeriben megmerevedett, nem válaszolt. A katona társa hangosan felnevetett.

Komm, Helmut, komm schon!

Egy félmeztelen fiú cölöpöket vert a sárba, mert sátrat állított, a katonák jót röhögtek rajta is, aztán elmentek. Gilagóg megvárta, míg eltűnnek az utolsó kanyarban, aztán a gyerekhez lépett.

Nem kell, abbahagyhatod, csapott a hátára.

Miért nem, pislogott értetlenül a gyerek.

Mert házakat fogunk építeni, bólintott Gilagóg.

Ők még soha nem laktak házban, kőfalak vagy vályogtéglák között. Boszniában olykor egy-egy elhagyott, félig égett pajtában meghúzhatták magukat, miközben a lyukas padláson keresztül rájuk pislogtak a csillagok, ám igazi házak küszöbét legfeljebb azért ugrották át, hogy összeszedjenek odabentről ezt-azt, hasznavehetőt, szükségest. Más úgy mondta ezt, hogy loptak, raboltak, eltulajdonítottak. Ők meg csak élni akartak, mint bármelyik más nép a világon. Bepillantottak egy díszes keretű, nyitva hagyott ablakon, és nyomban megérezték, hogy a félhomályban derengő, bútorokkal telezsúfolt szoba vagy a hosszú, édes illatokkal hivalkodó folyosó miféle kincseket rejt. Hallottak persze cigány királyokról, akik palotában laktak, és úgy éltek, hogy szolgák nyalogatták ki még a lábujjuk közét is. De a szemükkel soha nem láttak ilyen cigány királyt. Vagy koldultak, medvét táncoltattak, híreket vittek az egyik helyőrségtől a másikig, és ezért kaptak némi pénzt, maradékot.

Gilagóg kibontogatta a rongyai közül Habredet. Néhányan gyorsan mögéje gyűltek, és kíváncsian várták, az Igazmondó vajon mit szól az új otthonukhoz, a környékhez, ehhez az új világhoz. Az Igazmondó ellenségesen pislogott, s mert a kendőt a száján hagyták, nem is szólhatott.

Adjatok pénzt, csúfolkodott egy gyerek, mire a vajda meglegyintette, s a kölök fájdalmas kiáltással bukfencezett odébb. Gilagóg közelebb hajolt Habredhez, megszagolta, majd nyomban elfintorodott. Intett az asszonyoknak, mosdassák le, mert borzasztó szaga van az Igazmondónak, talán annyira megrémült az aranyfogútól, hogy becsinált. Gilagóg magához parancsolta a kölköket, a törzs összes purdéját, alaposan megvizsgálta őket, majd kiválasztotta közülük a négy legügyesebbet. Csalfa tekintet, friss sebek a lábszáron, a karon és a sovány kis törzseken, pimasz arckifejezés és ökölbe szorított kéz, nagyjából ilyesmi jelek alapján döntött a vajda. Szépen sorba vette őket, s egy legyintés kíséretében mindegyiknek megmondta, mi lesz a feladata. A kölköknek a városba kellett menniük. A város ellenséges terület, idegen világ, könnyen elveszejti az óvatlan apró cigányt, úgyhogy nagyon kell vigyázniuk. A városban mindenféle házak magasodnak, láthatták tegnap, ahogy átvonultak az utcákon, nos, ezeket a házakat kell szemügyre venniük. Nézzék meg jól ezeket a házakat, és véssék az emlékezetükbe, milyen a formájuk, merre néznek az ablakok, hogyan rakták a köveket, és ha van rá mód, lessék ki, mi mindent tartanak az udvaraikban vagy a szobáikban.

Te, gyerek, kifigyeled, hogyan építenek házat a magyarok!

Te meg azt nézed meg, hogyan laknak a németek!

Kikémleled a szerbek házait, borzas cigány!

Te meg azt figyeled meg, kölök, hogyan laknak a zsidók!

A kölkök már szaladtak is, felporzott mezítelen talpuk alatt az út. Gilagóg újra megnézte az idegen nőt, aki még mindig aludt, bár jóval nyugtalanabbnak tetszett, mint reggel. Nagyokat sóhajtva lélegzett, néha mintha mondani akart volna valamit, s a kezét is emelgette. Fűszál ragadt az ajkához, kanyargó kis zöld cérnaszál.

Arcbőrén felszáradt már a könny. Lassan Somnakaj is ébredezett, pislogott keveset, fölkönyökölt a kislány, és csodálkozva bámulta az idegen, magyar nőt, aki mellette hevert a rongyokon. Hozzáért a hajához, és megsimította. Hozzáért a nyakbőréhez, a ruháját tapogatta óvatosan, szinte félve. A vajda elmosolyodott. Enni adott a lánynak, tejet, kenyeret vitt neki.

A fiúk kora délután érkeztek vissza, jól tudták, hogy meddig maradhatnak, mert ha felkolompolt a déli harangszó, futni kellett a táborba vissza nyomban.

Elsőnek a zsidóknál kémkedő kisfiú érkezett. Még mindig lihegve, kipirulva mesélte, hogy a zsidó ember házán bozontos, szörnyeteg kutyafej van.

Oroszlán, bólintott Gilagóg tűnődve, aki egy szarajevói zsidó udvarában látott efféle házfalra faragott vadállatot.

Megharapott-e az oroszlán, kérdezte mosolyogva.

Nem harapott meg, de egy nagy kalapos ember meglátott, és mézes mosollyal magához intett. A gyermek nemcsak mesélt, de el is játszotta a jelenetet. A többiek nevettek, hogyan inti magához a zsidó.

Ám amikor közel értem hozzá, úgy megragadta a karomat, hogy még mindig itt vöröslik az ujja nyoma, mutatta fájdalmas fintort vágva. Azt mondta, ha valami rosszban sántikálok, akkor jól gondoljam meg a dolgot, mert az a vadállat leugrik a falról, és a fenekembe harap.

A cigányok fölhördültek, még ilyet, hogy a falról leugrik és megelevenedik a vadállat, míg a vajda bólogatva, hümmögve hallgatta a beszámolót, s mikor a fiú vállat vonva befejezte, közelebb hajolt.

Ide figyelj, kitátotta-e az oroszlán a pofáját?

Nem, vajda, nem tátotta ki, mondta a fiú vállat vonva.

Aztán tudod, hogy miért nem?

A fiú a fejét rázta.

Mert a zsidók oroszlánjának nincsen foga. Gyámoltalan macskák azok, csak hogy tudjad, kölök.

A gyerek bólintott, hogy megjegyzi ezt, s közben köhécselt. Aztán ártatlanul pillantott fel. Ám a vajdának mégis olyasféle érzése támadt, hogy ez a gyerek nem mondott el mindent, valamit eltitkol. Különben miért nézne folyvást a válla fölé.

Mást nem láttál a zsidók házán, kérdezte tehát nyájasan.

A zsidó házon csillag van, és ennyi csúcsa van annak a csillagnak, mutatta a hatot az ujjaival a gyerek.

A vajda bólintott, igen, ez így van, a zsidók házán csillag van, de a vallomással nem volt elégedett. Nos, szerintem a zsidó adott neked valamit, dörmögte Gilagóg. A gyerek szeme kikerekedett, tiltakozni próbált, de aztán elfintorodott, és végül bólintott.

Igen, és aztán adott nekem egy forintot, és felmutatta az érmét.

És miért adta, kérdezte Gilagóg a forintra sandítva.

Hogy azé legyen, akit a legjobban szeretek!

És kit szeretsz a legjobban, kérdezte Gilagóg.

Azt hiszem, tűnődött a gyerek, és megcsillant a szeme, magamat szeretem a legjobban, mondta, ám aztán nyomban vérző orral bucskázott végig a földön, és a pénz már a vajda markában fénylett. A gyerek csalódottan szipogott. De a vajda már nem törődött vele.

Az a kölök volt soron, aki a szerbek házait kémlelte ki. Kék szemű, szőke hajú fiúcska volt, mintha nem is közülük való lett volna. Pedig az apja is fekete volt, és az anyja is olyan dús, sötét hajat fésülgetett hajnalonként, mintha a legsűrűbb éjben fonták volna fürtjeit. A kisfiú hunyorogva magyarázott.

A szerbeknek hatalmas udvaraik vannak! Abba az udvarra befér sok szekér. A szerbek udvarán szekerek állnak, azokról mindenféle holmikat, zsákokat, ládákat és hordókat pakolnak le és fel. Fűszereket meg borospalackokat, ruhákat. Volt ott minden, vajda! Volt ott még pálinka is!

És mit hoztál minekünk?

Semmit sem hoztam, vajda. Egy ember, akinek a bajusza a földig ért, és fehér medvebundában volt, azt mondta énnekem, úgy vegyek el valamit is a szerbtől, hogy a szerb kétszer veszi vissza.

És te megijedtél, bólintott Gilagóg.

Nem ijedtem meg, vajda, vont vállat a gyerek, csak nagyon féltem.

Gilagóg már el is fordult. Hát ez nem sok. Nem baj, lesz még idő a lurkóknak tanulni.

A magyar miféle házban lakik, mondd csak, hajolt a következő fiúhoz a vajda. Ennek a gyereknek az egyik lába rövidebb volt, mint a másik, mégis sebesen szaladt. A tekintete ide-oda rebbent, nem tudott megnyugodni, mintha egyszerre több dolgot is látni akart volna.

Folyosó van a házhoz építve, kapkodta a fejét a fiú.

Tornác, bólintott a vajda.

Fűzött paprika lóg azon a folyosón. Az udvaron sok állat van, a ház tetejét náddal fedték. És a magyarok házának ekkora szeme van, mutatta aztán kelletlenül. Az a szem a Napba van belerajzolva, és a ház elején látható.

Hoztál-e a magyarok házából valamit, kérdezte Gilagóg elmosolyodva.

Nem hoztam, vajda, mert nagyon figyelt engem az a szem. Te meg úgy tanítottad mindig, hogy ha néznek bennünket, attól ne vegyünk el semmit. De ha lehunyja valaki a szemét, attól már elvehetjük, mert akkor már nem kell neki. Ami kell az embernek, azt mindig nézi!

Jól van, kölök, helyesen beszéltél, intett elégedetten a vajda, de közben megvillant a tekintete. Hanem mondanék neked valamit arról a szemről, hajolt előre, mire a gyermek is közelebb lépett, majd büszkén hátrapillantott, a többiek látják-e a nagy hatalmú és bölcs Gilagóg vajda miféle kegyben részesíti. Gilagóg a fiú fülébe suttogott.

Jól jegyezd meg, hogy ott, fenn a magyarok házainak oromzatán az a Nap, az ő Istenüknek a szeme. Olyan, mintha mi Devla szemét kalapálnánk ki vasból és rézből a sátraink csúcsára. Csakhogy én megtudtam, mert utánajártam, hogy a magyarok istene nem lát, fiú. A magyarok istene vak, mint a csillagtalan éjszaka. Érted már, kölök? S azt tudod-e, hogy miért vak a magyarok istene?

A gyerek csodálkozva rázta az üstökét.

Mert túl sokat látta a magyarok bűneit, ilyen-olyan gazságait, csalfaságait és renyheségeit, mire a magyarok nagyon megijedtek. Ha az istenük minden bűnüket látja, soha nem bocsát meg nekik. Ezért a magyarok egy szörnyű éjszaka, míg az istenük aludt, kiszúrták a szemét, és most már bátran felfaragják a házaik falára, mert már nem látja, ha lopnak, ha bajt csinálnak. Érted már?

Értem, motyogta a fiú, és ahogy felpillantott, furcsa fény villant a tekintetében. Egyik lábáról a másikra állt, a sarkával vakargatta a csupasz lábszárát. Gilagóg pedig igen elégedett volt magával. Ezt jól kitalálta. Az utolsó gyerekhez fordult.

A német háza olyan, mint egy palota, magyarázta a pöttöm fiú. Ezt hoztam, vajda, mutatta a gyerek. Barna bőrtáskát lóbált a kezében, előrenyújtotta Gilagógnak. A csat környékén feszegetés nyoma látszott, de a gyerek nem bírt a zárral. A táska bőrét felvágni pedig nem merte, holott kíváncsi lehetett nagyon. A vajda megforgatta, megrázogatta a kapcsos bőrtáskát. Szép kis táska, de biztosan nem pénz van benne, ahhoz túlontúl könnyedén zörgött a tartalma. Gilagóg megvizsgálta a zárat. Mosolygott, mint ki mindent ért már. Elővette a kését, s máris felpattintotta a zár kapcsait. Szúrós szag facsarta meg az orrát. A táskában fura kis kések, üvegcsék, dobozok és poros zacskók voltak. Egy orvosdoktor táskáját hozta el nekik a fiú, semmi kétség. Gilagóg tanácstalanul hümmögött, a fejét csóválta, az éles kis kések jól jöhetnek, de a porokkal és a tablettákkal jó lesz vigyázni. Azok inkább mérgek nekik, cigányoknak, mintsem gyógyító szerek!

És még ezt is hoztam, szólt kényszeredett mosollyal a fiú, s felmutatott valami egészen különös dolgot. Egy fél cipő volt az, egy igazi cipő! Milyen furcsa, a németek cipőben járnak. Kemény volt a lábbeli sarka, széles az orra. Azt tudták, mert hiszen látták eleget, hogy a törökök bugyolált csizmát húznak a lábukra, vagy szattyánbőrt varrnak a lábfejükre, s itt, Szegeden még a nők is csizmát hordanak olykor a vízfolyások és a mocsarasabb földi részek miatt. Máskor meg látták, hogy papucsban sietnek a dolguk után. Papucsot látott Gilagóg az itteni cigány asszonyok lábán is. Csizmája pedig a cigánynak is lehet, mint ahogy Gilagógnak volt is egy pár, egészen tűrhető állapotban lévő bőrcsizmája, még a szarajevói csarsiában cserélte késekért, reszelőkért és olyan halfogó horgokért, melyeket csak ő tudott kikalapálni. De a cipő, nohát az egészen különleges viselet volt. És ha csak ezt hozta volna ez a negyedik lurkó, aki valószínűleg belopódzott a német házába, már ezért is dicséretet érdemelt volna! Csakhogy most egy rémes, ám inkább mégis kacagásra ingerlő fejfedőt nyújtott át a vajdának, aki elismerően hümmögött. Olyan fejfedő volt ez, hogy akár több liter bort is ki lehetett volna inni belőle. Cilinder, bólintott a vajda, a németek nagyon kedvelik az efféle dolgokat, mert szeretnek nagyobbnak látszani, mint amekkorák valójában, és a fiúra kacsintott. A gyerek széles szájjal nevetett, majd röptében kapta el az édességet, amit a vajda dobott felé, jutalma volt a karamellcukor, mivel ő bizonyult a legügyesebbnek. S már inalt is volna, hogy egyedül falja be a zsákmányt, ám a vajda utánanyúlt, és a grabancát megragadva visszarántotta. A gyerek elterült a földön. A vajda kiáltott, és maga köré intette a cigányokat. Miután a család összegyűlt, s Igazmondó Habredet is a tanácskozás tanújává tették, a vajda a földre huppant, lehúzkodta magáról a csizmáit, majd a csupasz jobb lábára felerőltette a német fél cipőjét. A cipő kicsi volt, vagy talán az volt a dolga, hogy szorítson, mindenesetre kegyetlenül nyomta a vajda a lábát, de ez most nem számított. Gilagóg megforgatta a cilindert, majd a fejébe nyomta. Valaki élesen fölvihogott.

Bohóc vajdánk van, kiáltotta Barka.

Gilagóg bólintott, pontosan.

Újra vihogtak, majd a kuncogás tovaterjedt, s lassan mindenki nevetett, öregek és fiatalok, betegek és erősek, néhányan a hasukat fogták, egy fiú térdre esve röhögött, egymás hátát verdesték az emberek, a könnyeiket törölgették, és közben mutogattak rá, hogy milyen mulatságos Gilagóg vajda, milyen hallatlanul nevetséges, az egyik lábán az a fura lábbeli, a fejében meg az a fekete kémény! A vajda pontosan ezt akarta. Nevessetek csak, dünnyögte maga elé, és elégedetten bámulta őket. Röhögjétek szét a lelketeket, vihogjátok ki a véretekből és a gyomrotokból a rosszat és a fájdalmat, hogy legyen hely a fejetekben, a lelketekben! A vajda azt akarta, hogy az emberek mindig emlékezzenek majd ezekre a pillanatokra, soha ne felejtsék el, amit mondani fog nekik, ám ehhez, tudta, tennie kellett valami igazán szokatlant. A cilinder jókor jött. És ő bohócot csinált magából. S miután kissé alábbhagyott a jókedv, a vajda lassan rákezdte. Mulatságosan nézett ki, de halálos komolysággal beszélt. S az emberek figyelni kezdtek. Már nem nevetgéltek, nem kacarásztak, szipogva, az orrukat törölgetve bámulták a vajdát.

Cigányok vagytok, kezdte tehát Gilagóg, vagyis mindenki másnak jobb lenne, ha nem lennétek. De vagytok, és mindig is lesztek, mert mindig is voltatok! Jól jegyezzétek meg, hogy hontalanok vagytok, és azok is maradtok, míg világ a világ. Ám az igazi hontalanság nem az, hogy nincs földetek, amelyen jó lehetne nektek. Tapossatok bármilyen környék földjén, a víz, a fák, a füvek és az ég nem lesz a tiétek. Ám a hontalanság lényege nem az, hogy folyton-folyvást vándorolnotok kell, hogy országról országra űznek benneteket, hogy izzó vasakkal szurkálják a seggeteket, így noszogatva benneteket gyorsabb távozásra, nem!

A cigányok egyszeriben megkomolyodva bámultak, ejnye, no, miféle komorság ütött a vajdába. Gilagóg úgy beszélt, mint egy szomorú király. Vagy mint a török papok. A szeme villámokat szórt, mutogatott. Az izgő-mozgó Habred szájáról, akit különösképpen fölzaklattak a szavak, valahogy lekúszott a kötés.

Adjatok pénzt!

Adjatok pénzt, kiabálta.

Hallgass, Habred, szólt halkan a vajda, és az Igazmondó életében először engedelmeskedett a parancsnak. Nem szólt többé. De azért nézett komoran, ellenségesen.

Ezek között, mutatott a város felé a vajda, amióta világ a világ, mindig békétlenség volt. A szerb veri és kifosztja a magyart, a magyar megöli a szerbet, egymás házát fölgyújtják, kifosztják, elfoglalják. A zsidót kiseprűzik a városból, a házába németek és magyarok költöznek. A zsidó visszajön, megveszi a szerb házát, a görög házát, a tót házát, és beköltözik a helyükre. A magyar a német helyére hurcolkodik, a német a magyar helyére törekszik. Így forognak ezek körbe-körbe, mióta világ a világ, egymás helyébe, egymás asztala mellé, egymás ágyába, egymás múltjába törekedve. Csak a cigány helyére nem vágyakozik senki! A zsidóból magyar lesz, a magyarból szerb, a németből magyar! De cigány nem lesz soha senki más, csak a cigány! Azért vagytok ti hontalanok, mert nincsenek igazi irigyeitek! Nem azért űznek el benneteket, mert a kertetekre, az udvarotokra fáj a foguk, a ti ágyaitokba nem akar belefeküdni senki. A ti sorsotok a kutyának se kell! Köpnek a múltatokra! És talán csavargók maradtok akkor is, ha házakban fogtok élni, mert az a ház nem kell senkinek. Legfeljebb rátok gyújtják! De lesz egyszer egy olyan palotátok, amely csak a tiétek lesz, és el nem veheti tőletek senki. Abban a palotában boldogok lesztek, és még talán irigyelni is fogják tőletek!

Miféle palota lesz az, kérdezte gúnyosan Barka.

Szavakból és énekből lesz az a palota, és az Igazmondó építi fel nekünk, bólintott a vajda Habred öreg ráncos arcába pillantva. Az Igazmondó ellenségesen bámult, aztán az orrába túrt. Nem úgy tűnt, mint aki készen áll a cigányok történetének elmondására.

Adjatok pénzt, mondta végül,

adjatok pénzt, ismételte az Igazmondó Habred.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 21. szám