Forrás: Népszava

A Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál egy legfeljebb ezer méter hosszú tengerparti sétány, egyik végén egy hatalmas fesztiválpalotával, a körülötte kinőtt sátorvárossal, a közelében néhány mozival, kicsit tovább öt-hat mesebelien elegáns szállodával, melyek lakosztályai ilyenkor mind filmes cégek irodájává változnak. Ennyi az egész. Május közepén itt ad randevút egymásnak mindenki, aki a világ moziiparában és -művészetében számít, valaha számítani szeretne vagy egyszer már számított.

A cannes-i fesztiválozók sok tekintetben kisvárosi életet élnek: a Croisette-en föl-alá sétálgatva mindenki találkozik mindenkivel. Médiamogulok és filmsztárok jönnek szembe az utcán, producerek, filmforgalmazók és kultúrpolitikusok sürögnek-forognak a napsütésben. Ez a találkozások, kapcsolatépítések, könnyednek és véletlenszerűnek látszó, egyszer mégis fontossá váló beszélgetések fesztiválja. Itt a legjobban ismerkedni is lehet. Még filmekkel is.

Cannes nagyszerűsége a teljes nyitottságában rejlik: szervezői minden előítélet nélkül szeretik a mozit, és bár elkötelezettjei a hagyományosan inkább európai találmánynak tartott „szerzői filmnek”, minden műfaj, minden költségvetés és minden nemzet érdekli őket. Az idesereglő sajtót természetesen el kell látni sztárokkal, meglepetésekkel, csillogással – vagyis Hollywooddal. Tavaly kicsit talán túl is teljesítették a feladatukat, idén megfordult a trend: jó néhány régi, megbízható, kipróbált filmművész kapott meghívót. A díjért versengő rendezők közül hatan már vehettek át díjat a fesztiválpalotában, és a zsűri elnöke, Emir Kusturica is őriz otthon egy arany pálmát; összesen tizenegy versenyzőnek nem ez az első látogatása itt.

Thierry Fremeaux, művészeti igazgató, azonban minden lehetséges alkalommal tiltakozott a feltevés ellen, hogy volna néhány filmes, aki bérlettel rendelkezik ide. „Egyedül a filmek számítanak, minden alkotást kizárólag azért válogattunk be, mert hittünk a fontosságában” – mondta.

Az biztos, hogy az előválogatók heroikus munkát végeztek: 97 országból érkezett 1540 film megtekintése után hozták meg döntésüket. És ha a fő versenyprogram nem is, a „rendezők két hete”, az „egy bizonyos tekintet”, a „kritikusok hete” a fiatalok és kevésbé ismertek előtt is mindig szélesre tárja kapuit, miközben a tapasztalt rendezők sem érezhetik sértésnek, ha ide utasítják őket. Így kerülhetett Mundruczó Kornél operafilmje, a Johanna, egy versenyszámba Francois Ozon, az egyik legismertebb francia rendező új művével, A távozás idejével (Le Temps qui reste). A világ minden szeglete képviselteti magát: a mozirajongók az elmúlt évtizedben a Távol-Keletért lelkesedtek, mostanában egyre nagyobb érdeklődés mutatkozik Dél-Amerika iránt, de hogy megint Fremaux-t idézzük „a legváratlanabb helyeken találtunk figyelemre méltó műveket: még Izlandról, Romániából és Magyarországról is vannak meghívottjaink”. Idén négy magyar alkotás is eljöhetett: drukkolhatunk Mundruczó Kornél nagyjátékfilmjének, a húszas-harmincas évek expresszionista mozijait idéző, különös hangulatú alkotásának, amelyik az Un Certain Regard-kategóriában versenyzett, és Kenyeres Bálint rövidfilmjének, a Before Dawn-nak. Kardos Sándor operatőr kísérleti alkotása, a Résfilm, melyet egy célfotók készítésére használt kamerával forgatott és Tóth Barnabás Vonatonja szintén biztosan nagy figyelmet kapott.

A hivatalos programot körülvevő filmvásár szintén azt mutatja, hogy a mozinézők fogják nemzetközivé tenni a világot. Tapasztalatlanság, szerény költségvetés nem akadály: ez az a ritka alkalom, amikor minden film nézőjére találhat – még akkor is, ha a fesztivál végeztével esélye sem marad rá, hogy műsorra kerüljön ugyanazokban a mozikban, melyekben most izgatottan megtapsolják és értékelik.

És természetesen vannak filmek, melyek előtt mindenki – nemzetiségre, korra és filmesztétikai előítéletekre való tekintet nélkül – kénytelen fejet hajtani. Lehet Cannes a filmművészet Mekkája, a cinefile-ek örök zarándokhelye, de amikor múlt vasárnap a Star Wars III. részének színészei megérkeztek, a város egy napra visszafojtotta a lélegzetét. Versenyen kívül, de a hivatalos program részeként, itt vetítették a világon először nyilvánosan a majd 30 éves galaktikus saga befejezését: azt a részt, amely az eddigi történetek közötti összefüggést magyarázza meg, melyből kiderül, hogy alakulhat át az első két rész rokonszenves hőse, Anakin Skywalker a későbbi (de korábban készült) IV.-VI. rész főgonoszává, Darth Vaderré.

Ez is azt bizonyítja, Cannes nem gőgös és nem sznob: az újságírók számára szervezett vetítésen a Salle Debussyben szorongó 2500 sajtómunkás gyermeki örömmel spontán tapsviharban tört ki, amikor végre felbukkant a vásznon a jól ismert fekete sisak és köpeny. A vörös szőnyegen végigvonuló sztárok, a kopaszra borotvált fejjel talán még a szokásosnál is bájosabb Natalie Portman, a szmokinghoz is hátrafordított sildes sapkát viselő Samuel L. Jackson, Hayden Christensen, Ian McDiarmid, Anthony Daniels – aki, hogy tudják, ki ő, a szivarzsebébe ültetett egy kis C-3PO robotot -, és természetesen George Lucas elképesztő tömeget vonzottak; a környező házak erkélyei és ablakai is zsúfolásig teltek, és az ilyenkor szokásos ünnepélyes zene helyett csak a jól ismert lihegést sugározták a hangszórók.

Lucas minden alkalmat kihasznált, hogy értelmezze a filmjét: úgy tűnik, bosszantja, hogy nézői elmennek a lényeg mellett. „Ez nem hat film, hanem egy, amely két bekezdésből áll – magyarázta. – A főszereplő pedig Darth Vader, egyedül ő. Az ő tragikus történetét szerettem volna megfilmesíteni, nem számítottam rá, hogy rögtön az első rész után a Gonoszság szimbólumává válik. Ha nem így történt volna, talán már a nyolcvanas években észreveszik a nézők, mennyi bonyolultság van benne. De az előzményekkel együtt, remélem mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy a gonoszág ellentmondásosságáról akartam beszélni, arról, hogy jó szándék, gyengeség, önmarcangolás is bujkálhat a Rossz mögött.”

Mivel a történet a sötét mester halálával végződik, ne számítsunk újabb részekre, hervasztja le a kedélyeket Lucas: igaz, az első trilógia befejezése után sem bíztatott senkit a folytatással. A közeljövőben az Indiana Jones negyedik epizódjával szeretne foglalkozni, majd saját, harminc évvel ezelőtt félbehagyott filmkísérletei kerülnek sorra, melyek „csak színekből, ritmusokból, apró megfigyelésekből állnak majd”.

Cannes alaptételét, mely szerint kicsi és nagy film közelebbi rokonok, mint hinni szoktuk, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Natalie Portman nemcsak azért utazott egy berlini forgatásról ide, mert ő játszotta Luke Skywalker és Leia hercegnő tragikus sorsú anyját. Egy versenyfilmben, az izraeli Amos Gitai rendezésében is főszerepet játszik.

„Egészen más film, egészen más körülmények között készült, mint a Star Wars – nyilatkozta a Harvard pszichológia szakos diákja, mellékállásban világsztár -, én kértem meg Amost, hogy adjon nekem szerepet: ő ma Izrael egyetlen nemzetközileg ismert rendezője, és én nagyon szerettem volna héberül játszani. Végül is, az az anyanyelvem. Nagyon örülök, hogy dolgozhattam a filmben, mert rengeteget tanultam közben a szülőhazámról: Jeruzsálemben nőttem fel, mégsem jártam soha palesztin területen, nem beszélgettem palesztinokkal, jordániaiakkal. A közös munka során aztán megértettem, hogy Izraelben minden sokkal bonyolultabb. Már nem mondom senkire, hogy nincs igaza. Mindenkit meg kell próbálni megérteni, hiszen végül is, mindenki jót akar, békére vágyik. Aztán persze sok gonoszságot művel – de ez is igaz néha mindkét oldalra.” A versenyprogramban szereplő Szabad zóna (Free Zone) egy amerikai, egy izraeli és egy palesztin nő közös, Jeruzsálemből Jordánia felé tartó utazásának filozofikus története: de Natalie Portman nagyjából ugyanazokat a következtetéseket vonja le belőle, amelyeket rendezője, George Lucas Darth Vader sorsából. Ilyen kicsi a filmvilág.

Pontosabban: ilyen nagy. Ilyen sok minden fér bele egyszerre. Művészet, szórakoztatás és politika: tavaly a Michael Moore Bush-ellenes filmpamfletjének díjazása meglehetősen nagy vihart kavart; politikai nézeteiktől függetlenül sokan gondolták úgy, hogy a zsűri hibát követett el. „Mi kizárólag esztétikai szempontok szerint fogunk dönteni – ígérte a fesztivál első napján Emir Kusturica, az idei zsűrielnök. – De a tavalyi döntés is esztétikai alapon született.”

A kritikák ellenére a cannes-iak továbbra is fontosnak tartják a politizálást: annyira, hogy az egyik, a hivatalos programban szereplő dokumentumfilm moziváltozatának elkészítésére maga a fesztivál kérte fel A rémálmok ereje (The Power of Nightmares) című tévésorozat rendezőjét. A film a nemzetközi terrorizmust igyekszik új látószögből bemutatni, fő tétele, hogy talán csak a politikusok szemfényvesztése az egész: a fenyegetés felnagyításával szeretnének saját maguknak több hatalmat szerezni.

De Hiner Saleem kurd rendező filmjét – sok év után az első Irakban forgatott filmet – sem lehet politikamentesnek látni, még akkor sem, ha a rendező azt mondja, őt nem érdekli a politika, csak az emberek. A Nulladik kilométer (Kilometer Zero) című filmjének helyszínéül ugyanis Irakot, időpontjául 1988-at, főszereplőjéül pedig egy hullával összezárt két katonát: egy kurdot és egy arabot választott, akik ki nem állhatják egymást, ám együtt kell a sivatagon át hazafuvarozniuk egy társuk holttestét – a háttérben a diktátor mindig figyelő képével.

Last von Trier új filmje, a Dogville folytatása, a Manderlay sem szemérmeskedik e tekintetben. A dán rendező Amerika-trilógiájának második darabja megtartja az első rész összes formai jegyét, és új főszereplő segítségével elemez néhány régi témát: a rabszolgaságot, a faji megkülönböztetést, a leküzdhetetlen szociális szakadékokat – hogy végül az előzőhöz hasonlóan David Bowie Young Americans című dalával fejeződjék be.

De a fesztivál nemcsak a meghívott filmjeivel politizál. Viviana Reding, az Európai Unió „médiaminisztere” a közösség kultusztárcáinak vezetőit itt ültette egy tárgyalóasztalhoz az Egyesült Államok szórakoztatóipari óriásainak főnökeivel. Az információs és médiabizottság első embere azt szeretné, ha az európai nemzetek összefognának, megszerveznék a kontinentális filmforgalmazást (jelenleg az Európában készülő évi 7-800 film elenyésző hányada kerül a gyártó ország határain kívülre), és az on line filmterjesztést. Nyilván azt reméli, hogy francia földön, a fesztivál zsivajában minden résztvevőt, érdekeltet és ellenérdekeltet magával ragad a régimódi kultúra szeretete.

Különös módon a fesztivál legnagyobb felhajtásával körülvett kínai film is a régimódi kultúra nagyon modern tálalásából született. Steven Chow, Hongkong legsikeresebb író-rendező-harcművész-komikusa saját gyerekkori emlékeiből, a hetvenes évek kínai kung-fu tévésorozataiból meg persze saját, eszelősen irracionális humorából gyúrta össze vígjátékát, melyet az otthoni siker után egy amerikai stúdió megvásárolt, és az egész világon terjeszteni fog. A pofonok földje (Kung Fu Hustle) egyszerre látványos harcművészeti lecke, tiszteletlen moziparódia és őrült börleszk: össze nem illő témák és stílusok könnyed keveréke – miközben a versenykategória mesterei éppen a klasszikus, lezárt stílusokhoz való visszatéréssel keltettek feltűnést.

Atom Egoyan, a kanadában élő örmény rendező pszichológiai thrillert készített (Ahol az igazság fekszik – Where the Truth Lies), David Cronenberg filmje, az Erőszakos múlt (History of Violence) filozofikus annak, aki úgy akarja, de közben westernes hangulatú (és nagyon izgalmas) mai bosszútörténet, Tommy Lee Jones, aki elsőfilmesként kapott meghívást, a Három temetés (Three Burials) című rendezésével szintén a western hagyományaihoz nyúl vissza, Wim Wednders új műve, a Ne kopogtass (Don”t Come Knocking) pedig a direktor saját stílusához a leghűségesebb: ismét egy amerikai road movie.

Kambodzsától Argentínáig, Sri Lankától Izlandig a világ filmes válogatottja tizenkét napra egy helyre gyűlt. Hatalmas a felhajtás körülöttük, az olimpia után a Cannes-i Filmfesztivál a világ legtöbbet, a legtöbb országban közvetített eseménye. A tűzijátékok, méregdrága fogadások (A pofonok földjét ünneplő kétezer vendéget mulattató esemény állítólag 800 ezer dollárba került), a sok hangoskodás és magamutogatás közben naponta vagy száz vetítés zajlik a kis- és nagytermekben, mindent áthat a világról való gondolkodás és gondoskodás szándéka. Cannes megmutatja, mi a mozi: egyszerre cirkusz és művészet, felszínesség és elmélyülés, játék és még több játék. Cannes olyan, mint a mozi: aki akar, az tanulhat belőle, de aki nem akar, az is nagyon jól szórakozhat.

Deutsch Andor

IC Press, Cannes