Forrás: Új Élet

Kilencéves lehettem, amikor elôször éreztem a zsidóság iránt mérhetetlen rokonszenvet. A szomszédban lakó Pepiké néni sokat mesélt elhurcolt és odaveszett szeretteirôl. Talán ez érintett meg. Vagy a történelemórán tanultak? Nem tudom. De tény, hogy nagyon vonzódom a zsidó eszméhez. Sok barátom is ösztönösen – vagy tudatosan? – e körbôl kerül ki. Középiskolás koromban be akartam térni, de azután a sok tanulnivaló elriasztott. Mindezek ellenére azonosulok e vallással.

Emlékszem, régen egy társaságban, amikor antiszemita megjegyzések hangzottak el, felálltam, és üvöltöttem: „De miért? Miért kell ôket bántani? Szenvedtek ôk eleget!” Mindenki ledöbbent a kirohanásomon, de azóta nem tettek félreérthetô kijelentéseket.

Aztán, sok év elteltével – álláspontom mit sem változott – a gyerekeimet is ilyen szellemben neveltem. Egy alkalommal Szilárd, a kisebbik fiam azzal jött haza (7-8 éves lehetett, ma már húsz), hogy Ádámot lezsidózták, de ô ezt nem hagyta, mert neki az Ádám nagyon jó barátja, és ez milyen igazságtalan! Megdicsértem, és megerôsítettem: „Igazad van, egy embert nem a vallása vagy a hovatartozása alapján kell megítélni.” Büszke voltam a fiamra, aki elsô igaz barátját megvédte a félrenevelt gyerekek támadásaitól.

Néhány évvel ezelôtt elváltam, egyedül maradtam a két fiammal, akik még tanultak. Sok volt a fizetnivaló, és nekem egyedül kellett megoldanom. Másodállás kell, határoztam el. De hát hol? Szóltam az ismerôsöknek, hátha tudnak valamit. Végül az újságot böngészve, egy hirdetésen akadt meg a szemem: négyórás állás tálalókonyhában. Kíváncsian tárcsáztam a megadott számot, és az automata bejelentkezett: „Ön a Budapesti Zsidó Hitközséget hívta…” Abban a pillanatban eldöntöttem, hogy én itt fogok dolgozni! Nem érdekelt az, hogy konyha, nem érdekelt az, hogy nem tartozik kimondottan a vonzó állások közé. Két dolog érdekelt csak. Az, hogy lesz másodállásom, és hogy közelebb kerülhetek az általam oly nagyra becsült valláshoz.

Közben a volt fônököm ajánlott mást. Amikor mondtam, hogy már nem aktuális, meglepôdött. „Te, konyhára? Nem dolgoztál még ilyen helyen. Jól gondold meg!” De amikor a tudomására hoztam, melyik intézményben van az a bizonyos konyha, megértôén bólogatott. Ismerte a beállítottságomat, sok évig dolgoztunk együtt.

Valószínűleg az égiek is így akarták, mert a sok jelentkezô közül rám esett a választás. Már az elsô munkanapon találkoztam ismerôsökkel, akik nagyon megörültek nekem.

– Hát te? Hogy kerültél ide?

– Ide akartam jönni – mondtam titokzatosan -, és sikerült.

A mai napig azt hiszik, engem a zsidó barátaim hoztak ide. Mindenkit meghagytam ebben a hitben. Jól érzem magam. És ennek már öt éve…

Lucz Magdolna