Forrás: Új Élet

Ez évben mint a láger egykori foglya , meghívást kaptam a buchenwaldi tábor felszabadulásának 60. évfordulóján tartandó megemlékezésre. Megrázó élmény volt a tábor területére lépni!

A buchenwaldi láger Weimar városától 10 km-re van az Ettensberg-dombon, ahová egy emelkedô út vezet fel, melyet a foglyok csak “BLUT STRASSE-ként emlegettek. A szervezôk, a Nemzetközi Emlékbizottság és a tábor mai gondozói méltó megemlékezést készítettek elô. Külön megemlítendô, hogy milyen megkülönböztetett megbecsülésben részesítették a már nagyon idôs túlélôket, akik 12 országból érkeztek.

A megemlékezés a weimari színházban kezdôdött. A zenekar egy Beethoven-művet adott elô, majd megnyitót mondott D. Althaus , Thüringia miniszterelnöke, ezt követte dr. Spiegelnek a német központi zsidó szövetség elnökének köszöntôje, majd B. Herz a Buchenwaldi Internationales Komitees francia elnöke üdvözölte a jelenlévôket. Ünnepi beszédet Gerhard Schröder német kancellár mondott. Bensôséges szavakkal emlékezett a történtekre, és kérte a túlélôket, hogy amíg nem késô, meséljenek a fiataloknak az itt átéltekrôl. Kijelentette, hogy amíg Bundesrepublik van, addig nincs helye az újfasisztáknak! (Remélem, hogy így lesz Magyarországon is!)

Egy ifjúsági énekkar elôadta a “Buchenwald Lied”-et, végezetül a zenekar egy Sosztakovics-szimfónia részletét játszotta el.

Itt jegyzem meg, hogy Kertész Imre Nobel-díjas író is felszólalt volna, de betegsége miatt kimentette magát.

A megemlékezés a láger területén folytatódott. Az Appelplatzon lévô emlékhelyen országok, nemzetek, szervezetek, emlékezôk nagyszámú koszorúit és virágait helyezték el. Mi, magyarországi volt foglyok is letettük koszorúnkat, de – többek között – ott volt a magyar nagykövetség koszorúja is. Német részrôl Schröder kancellár és a thüringiai miniszterelnök koszorúzott fôhajtás közepette.

Késôbb felkerestük a zsidó barakk helyén lévô emlékhelyet, ahol virágot és követ helyeztünk el. Hasonlóképpen a krematóriumnál is. Megrázó volt!

A díszebéd után a nem messze lévô Harangtoronynál koszorúztunk. Ennek belsejében egy bronzlemez alatt más táborokból idehozott földet és hamut helyeztek el. Fenn a toronyban egy bronz lélekharang szólal meg a történtekre emlékeztetve.

Ezután felkerestük a közelben lévô Nemzetek Útját, ahol kôsírok formájában 18 nemzet neve van megörökítve. Leróttuk kegyeletünket a magyar emlékmű elôtt megemlékeztünk a megszámlálhatatlan zsidó áldozatról. Másnap a túlélôk egy része felkereste a buchenwaldi lágerhez tartozó negyvenkét altábor közül azt, ahol ôt dolgoztatták. Én az ohrdruffi munkatáborhoz jutottam el, ahová, mint az egyetlen jelen lévô túlélôt, egy önkéntesen közreműködô német tanárember vitt el a saját kocsiján. Szembenézni a volt láger helyszínével, külön beszámolót érdemelne. Könnyek közepette helyeztem el virágomat az Ohrdruffban elpusztított több ezer fogolytársam emlékművénél.

Egy ilyen írás nem tükrözi azt az érzést, azt a belsô, zaklatott megemlékezést, amelyben visszagondolunk, emlékezünk a megtörténtekre, a mellettünk elpusztítottakra, mindarra, amit átéltünk, néhányan túléltünk.

Végezetül: a buchenwaldi tábor felszabadulásának 60. évfordulójára rendezett megemlékezéssorozat végén a túlélôk bejegyezték nevüket Weimar város aranykönyvébe. Én csak ennyit írtam: Itt voltam 19 évesen 1944-ben, és 80 évesen 2005-ben.

Havas György

Comments are closed.