Forrás: Új Élet

Márta érettségi után apja nagykereskedésében a könyvelési feladatokat látta el. Tibi pedig közben elvégezte az Akadémiát, és zongoratanár lett egy kis zeneiskolában.

A fiatalok csak kakaóztak, kakaóztak, amíg egyszer csak Tibi, amikor Márta már a huszadik évéhez közeledett, így szólt a leányhoz:

– Tudod mit? Elveszlek feleségül. De várjál csak! Ilyenkor meg szokták kérdezni, hozzám jössz-e? – csipkelôdött a fiú.

Most meg Márta pirult ebbe bele, mert az még sohasem történt meg életében, hogy valaki megkérje a kezét. Nagyon rövid gondolkodás után a válasza mindenesetre pozitív volt.

– Hozzád. De úgy tudom, a szüleimtôl kell megkérned a kezemet.

– Rendben van. De elôször te beszélj a szüléiddel, vagyis készítsd elô a fellépésemet.

Látják? Aki zenész, és akinek folyton valamifajta fellépésen jár az agya, még a házasságkérésnél is ilyen szókategóriában gondolkodik.

Ilyen elôzmények után Márta az egyik sábeszi ebéd közben így szólt szüleihez:

– Elmondom a titkomat. Valaki udvarol nekem. Tudjátok, ki?

– Persze hogy tudjuk. Helyesebben nem tudjuk, hanem látjuk már nagyon régen, a csillagok… helyesebben a székek állásából – kacsintott egyet a Braun papa.

– És mit szóltok hozzá?

– Azt, hogy aludjunk még rá egyet-kettôt. Ne siesd el annyira.

Persze nem mondanék igazat, ha azt állítanám, a szülôk felhôtlenül örültek a bejelentésnek, hiszen nincs az a rendszer, amelyben egy egyszerű zongoratanár jó parti lenne. Ráadásul, amint azt már tudjuk, Tibiben egy csepp ortodox sem volt. Az egyik este Lajos ezt a problémát részletesebben is kifejtette feleségének:

– Ha már Tibi nem is imádkozik naponta, de legalább ne ülne fel a villamosra szombaton is, és ha már felül, legalább ne enne rendszeresen tréfli húst, és ha már eszik, legalább ne disznóhúst, hanem csak mondjuk csirkét. A tréfli csirke azért mégiscsak más, mint a tréfli disznó!”

– Lajoskám! Egyezzünk bele, hisz a fiatalok szeretik egymást. Arra gondolj, legalább zsidó. Mondd, mit tennénk, ha nem az lenne?! – állt a fiatalok mellé a jóságos mama.

Leánykérésben Tibinek nem volt rutinja. Eletében ez volt az elsô. Ez sokkal nehezebb volt, mint az Apassionatát eljátszania. Ezért aztán csak dadogott a huszonöt éves fiatalember.

– Valamit… kérni szeretnék… Nem tudom, tetszenek-e tudni, mirôl van… szó… mit is akarok kérni?

– Ne dadogj, Tibi. Mindent tudunk. Ki vele, és forte. Szóval ez lett a székekbôl – kacsintott egyet a nagykereskedô, hogy bátorítsa a fiatalembert.

– Arra gondoltunk Mártával, hogy… hogy… megházasodunk. És ehhez kérem Joli néni és Lajos bácsi beleegyezését. Ide tetszenek adni Mártát? – zavarában nem a legszerencsésebb mondatot használta a leánykéréshez.

Persze a papának feltételei voltak, és ezt rögtön közölte is Tibivel.

– Odaadom – válaszolta -, de van egy feltételem. Kóser háztartást kell vezetnetek, és meg kell tartanotok a szombatot. És szombaton még otthon se zongorázz… De még valami. Néha-néha játsszál egy kis Löcho Dajdit is, ne folyton csak azt a Chopint – és ismét kacsintott egyet az öreg ortodox.

— Rendben van. Megígérem – mondta Tibi, s a nyomaték kedvéért rögtön odaült a zongorához, és rögtönzött egy kis Löcho Dajdit. Hogy honnan ismerte a dallamát? Persze nem az Akadémián tanulta, hanem elôzôleg Márta, mivel tudta, hogy apját ilyesfajta “löchodajdis” dolgokkal lehet legjobban a lábáról levenni, megtanítom rá fiút. És ezután Tibi olyan szép kíséretet harmonizált hozzá, hogy meghatódottságában az öreg ortodoxnak szinte potyogtak a könnyei.

37-ben nagy chászenét tartottak a Kazinczyban, és 38-ban, majd 39-ben egymás után két kis Borbás fiú született. Persze mindkettôt már 4-5 éves koruktól chümesre is és zongorázni is tanították. Egyébként Tibiék betartották ígéretüket. Csak kósert ettek és ittak. És nagyünnepeken Tibi mindig ott ült apósa mellett a Kazinczy utcai templomban.

Aztán felgyorsultak az események: bejöttek a németek, gettó, majd valamennyien szerencsésen felszabadultak.

A háború után nem történt semmi különösebb a családban, csak a zsidó családoknál szokásos, “jelentéktelen” dolgok, események. Lajos ismét megnyitotta nagykereskedését, amit rövidesen államosítottak, a családot két évre kitelepítették Budapestrôl, onnan visszatérve a papából szövetkezeti bedolgozó, nagyságos Braunnéból cipzárkészítô, a rossz káder Mártából varrónô lett, Tibi továbbra is zongoratanár maradt, az egyik fiú kikerült Brooklynba, ahol nagy szakállú chószeddé változott sok-sok gyerekkel, az itthon maradó másik fiú falujáró, párttitkár és orosztanár, 56-ban “ellenforradalmár”, amiért 3 évet ült, majd segédmunkás, zöldséges maszek, a rendszerváltás után pedig az egyik nagy áruház tulajdonosa. Folytassam? Jövendöljek? Hogy ki lesz majd az Amerikába vetôdött chószed egyik fia? Elárulom. Egy ateista filozófus. És mi lesz a Magyarországon maradt volt párttitkár, orosztanár és áruháztulajdonos fiából? Egy strámlis chószed. Hú, de kacskaringós ez a zsidó sors. És milyen sokfélék ezek az ortodoxok!

Vége

Ungár Richárd

Comments are closed.