Forrás: ÉS

SERES LÁSZLÓ

A népirtás lezárult, felejtse el

Képzeljük el a következő helyzetet: évtizedekkel a második világháború után Németország a NATO tagja, ám az EU-n kívül van, plusz hivatalosan tagadja a holokausztot. Ám mivel csatlakozni akar Európához, az Unió – számos demokratikus reform megvalósulása mellett – ahhoz is köti a német integrációt, hogy Berlin előbb ismerje el a szisztematikus népirtást, és állami szinten kövesse meg a holokauszt áldozatait. A német vezetés ezt visszautasítja, közli, hogy a II. világháború szomorú és sajnálatos eseményei “mindkét oldalt érintették,” és azt javasolja: álljon fel egy történészekből és kutatókból álló német-zsidó vegyesbizottság, nézzék át még egyszer az archívumokban fellelhető dokumentumokat, és tisztázzák ők a vitatott történelmi kérdéseket. Az EU számos vezetője, valamint az amerikai elnök is támogatja az “előremutató” javaslatot, több mint nyolcvan európai képviselő ezt aláírásával is megerősíti.

Elképzelhető egy ilyen szcenárió? Igen. Törökországgal.

A török EU-csatlakozás egy olyan aspektusáról van szó, amely az európai tévécsatornákon alig, a mértékadó lapok hasábjain is csak a kuriózumoknak kijáró futottak még keretesekben bukkan fel – csupán egy-egy francia publicisztika emlékeztetett erre a momentumra. Arról van szó, hogy Ankara máig tagadja: az Oszmán Birodalomban 1915-23 között katonák, szabadcsapatok és egyszerű civilek – a nacionalista “ifjútörök” kormány, elsősorban Mehmed Talat pasa utasítására – szisztematikusan, válogatott kegyetlenkedésekkel tarkítva összegyűjtöttek, áttelepítettek, majd meggyilkoltak 1,5 millió örmény nemzetiségű polgárt (a 2,5 millióból).

A fenti német álanalógiával ellentétben azonban az EU nem követeli meg Ankarától ennek beismerését, e kritérium nem bukkan fel a huszonöt külügyminiszter által jegyzett, a török csatlakozás feltételeit taglaló tizenkilenc oldalas dokumentumban. Az örmény népirtás ügye “nem szerepelt és nem is szerepelhet a csatlakozási feltételek között” – jelentette ki a napokban Budapesten Recep Tayyip Erdogan kormányfő (Magyar Hírlap, máj. 13.), ám azt sajnos nem tudtuk meg, hogy Gyurcsány Ferenc hozzátett-e ehhez bármit, azon kívül, hogy “Törökország számíthat ránk”, mármint csatlakozásügyben. A török EU-integráció ellen tüntető budapesti feministák is csak az élő török nőkre gondoltak, a halott örményekre nem, és persze hallgatott a teljes magyar véleményformálói kar – üdítő kivétel volt Krajcsir Piroska történész cikke a Hetekben (Törökország még adósa az örményeknek, máj. 6.) és Margittai Gábor cikksorozata a Magyar Nemzet hétvégi mellékletében. Lobbiképességileg csak a Franciaországban élő négyszázezres örmény közösség tudta átlépni az elhallgatás falát: Chirac elnök és a jobbközép UDF is ígéretet tett arra, hogy a hosszúnak ígérkező török integráció folyamán nem veszik le napirendről a genocídium kérdését. Jobb is.

Kilencven évvel ezelőtt, április 24-én kezdődött meg az örmény lakosság első, főként értelmiségi csoportjainak összegyűjtése és nyilvános kivégzése Konstantinápolyban. Utána jött a lágerekbe koncentrálás, a munkaszolgálatra kényszerítés és megölés. Évekig tartott a módszeres etnikai tisztogatás, öldöklés, megerőszakolás, az akkori törökök a világégést kihasználva, kisebbségek nélküli, egységes nemzetállamot akartak, az elkülönülő, intellektuálisabb, jobb módú és nem mellékesen keresztény örmények nélkül. A börtönökből bűnözők ezreit kellett kiengedni ahhoz, hogy folyamatosan legyen ember az örménykérdés végső megoldásához. “Szemtanúk beszámolóiból kitűnik, hogy egy faji megsemmisítési kampány van folyamatban, egy lázadás leverésének ürügyén” – táviratozta Henry Morgenthau amerikai nagykövet 1915-ben a washingtoni külügybe. E kerek évfordulóra időzítette a számos más szempontból reformer török kormányfő azon bejelentését, hogy nincs értelme addig felvenni a diplomáciai kapcsolatot Jerevánnal és bármit kezdeni az “állítólagos genocídiummal,” amíg “meg nem nyílnak az archívumok” a két országban, és egy török-örmény szakértői bizottság nem tisztázza végre, megtörtént-e az, ami megtörtént. Az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének több mint nyolcvan képviselője mondott igent a népek békés egymás mellett élésének eme sajátos feltételére. Annak ellenére is, hogy Robert Kocsarjan örmény elnök közölte, a jereváni archívumok mindig is nyitottak voltak, a népirtás ténye pedig nem vita tárgya.

Törökország az egyetlen állam a világon, amely máig hivatalosan tagadja a genocídiumot, de úgy, hogy már a kérdés felvetése is súlyos szankciókkal járt mostanáig, az örményekkel szolidarizálódó hét európai nemzetnél (a magyarok nincsenek köztük) pedig élesen protestáltak. Török álláspont szerint ugyanis polgárháborús áldozatokról van szó, törökök százezreiről éppúgy, mint “legfeljebb félmillió” örményről (kellett nekik fellázadniuk és az ellenséges oroszokkal tartaniuk), s az “erőltetett áttelepítés” igen sajnálatos, ámde nem minősíthető az 1948-as genfi egyezmény értelmében népirtásnak. Azaz: nem bizonyítható a népirtás szándéka. A világ azonban ezt másképp látja, hiszen korabeli dokumentumok, kormányzati utasítások, táviratok, fényképek, a tetteseket elítélő bírósági határozatok tömege egyértelműsíti: a hivatalos török államvezetés parancsára történt meg mindaz, ami az örmény kollektív emlékezetben ugyanazt a helyet tölti be, mint a zsidókéban a holokauszt.

A világ azonban nem igazán emlékszik már örményeire. A napi politika jól ráül a morálra, a törökök kellenek NATO-ilag és Közel-Keletileg, és az EU sem közölte a felvétel iránt érdeklődő Ankarával még az első körben, hogy “holokauszt-tagadókkal nem tárgyalunk, nézzen be esetleg a jövő héten”.

A különös az, hogy az Egyesült Államok, de (és ez különösen elképesztő) Izrael is azon országok sorába tartozik, amelyek hivatalosan máig nem nevezték genocídiumnak az örmények kiirtását. Washingtonban és Jeruzsálemben is számos állami vezető számos alkalommal kifejezte szolidaritását az örmény néppel, élesen elítélte a tömeggyilkosságokat – de a legfőbb geostratégiai szövetséges számára irritáló “népirtás” szót a mai napig kerülik. Sőt. A The Jerusalem Report írása szerint (The Jewish Lobby Helped Enormously, 2005. máj. 2.) befolyásos amerikai-zsidó érdekképviseleti szervezetek a hetvenes-nyolcvanas években kifejezetten azért lobbiztak, nehogy az örmények miatt meginogjon az életfontosságú izraeli-török stratégiai szövetség. Ennél is kínosabb, hogy a lapnak a befolyásos török-zsidó üzletember, Jak Kamhi úgy nyilatkozott: ő amúgy sem híve annak, hogy az örmények “drámáját” a zsidó holokauszthoz mérjék. “Ez nem volt népirtás. A népirtás Európában zajlott.” Ezt sok izraeli vezető, köztük Simon Peresz is hasonlóképpen látja. A tettesek cinizmusánál talán csak az áldozatok egymás iránti érzéketlensége elkeserítőbb.

Az EU viszont jól teszi, ha tesz az amnézia ellen, és egy, csak egyetlenegy feltétellel bővíti azt a 19 oldalas török csatlakozási kritériumlistát. Kis követelmény, nem foglal el sok helyet a papíron, mégis. Ennyivel tartozunk magunknak.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 20. szám

Comments are closed.