Forrás: Heti Válasz

Molnár Tamás

Kimondva-kimondatlan ez ma a kérdések kérdése. A Nyugat dekadenciája nem is lehet vita tárgya, minden klasszikus vonás, amit a történelemből ismerünk, jelen van és gyors egymásutánban követi egymást. A nagy kérdés, amelyet a büszke Nyugat önmagához intéz: melyik nép vagy közösség veszi át a feladatot? Ezt kérdezik a koktélpartikon, erről írnak a történészek, erről tanulnak a diákok.

Két jelölt mutatkozik manapság a nyugati hegemónia helyére. Az egyik Kína, a másik az iszlám. Mindkettő a nyugati ember rémképe. Azért jártam be mindkettőt, hogy választ tudjak adni a kérdésre: tartalmaznak-e olyan vonásokat, melyek a globális hegemónia átvételére képesítenék őket, amikor az európai kultúrvilág felszámolja önmagát, az amerikai civilizáció pedig mechanizmusokkal helyettesíti az emberi lelket? Válaszaim magukon viselik a nyugati előítéletek bélyegeit, már azzal is, hogy nem Indiát jelölöm meg, hanem Kínát. Indiában majdnem mindenütt szennyben fetrengő tömeget láttam, amelyet a negatív vallásosság még inkább eltipor. Nem tudom ezt az embertömeget úgy magam elé vetíteni, mint egy domináns civilizációt, egy hódító kezdetet, egy Isten által teremtett és jóváhagyott, de emberi vállalkozást. Ezzel szemben amit Kínából tapasztaltam, az ha nem is biztató, de ígéretet tartalmaz, mert bár Kína részben buddhista (ami passzivitásra hajlamosít), az alapvető konfuciánizmus magasra értékeli a társadalmi hálózatot és kötelezettséget.

Míg indiai emlékeim a borzalmak határát súrolják, amint kínai kulturális területre léptem, ezek a benyomások pozitívakká váltak: tisztaság, családi együttműködés, szervezés, az egyéniség hangsúlyozása. Ezzel viszont szemben áll a kínai ideológia, mely szerint Kína a világ közepe, amely pozíciótól a Nyugat megfosztotta a birodalmat. Ezt a pozíciót vissza kell foglalni, legyen Kína császárság vagy kommunista, helyesebben maoista állam. Ezért is szakadt meg Peking és Moszkva között a jó viszony (1962): Kína a harmadik világ hivatott vezetője és oktatója, a pozíciót Moszkva csak bitorolta.

Kína nem kíván agresszív módszerekkel hódítani. Felsőbbsége annyira vitathatatlan, állítják a kínaiak, hogy kultúrája mindenhová behatol és hódít, bár társadalmi szövete nem utánozható. Amíg az orosz kommunizmus “keresztes hadjáratokat” folytatott (bizánci örökség, keresztény ontológia, görög gondolkodási mód), addig Kínát erre az útra semmi sem készteti. Miért kellene felkarolni az alacsony rendű népeket? Elég pénzt juttatni (árut, fegyvert, propagandaeszközöket) Albániának, Tanganyikának… Budapestnek.

Nem kell tehát azt hinnünk, hogy Kína több mint egymilliárd emberével elárasztja a Nyugatot. Valószínűbb a fokozott kereskedelmi és kulturális offenzíva, nemcsak Washington, hanem a Csendes-óceán népei ellen is. A kínai diákok messze kiemelkednek az amerikai egyetemeken. Ha létezik is hadászati veszély, ez még nagyon távoli.

Mit jósolhatunk az “iszlám örökség” ügyében? A középkori múlt annyira lényeges az arab-perzsa-európai vonalon, hogy mondhatnánk, egy arab reconquista a Nyugat irányába igenis elképzelhető. Kr. után 700-tól 1500-ig az iszlám döntő tényező volt Európa fejlődésében, bár a törökök éppen visszavetették ezt a fejlődést Kelet-Közép-Európában. Nem szabad a kettőt egy kalap alá venni: az ottomán az ázsiai támadó hullám utolsó részlege, míg az arab (Észak-Afrika, Közel-Kelet megszervezője) behatolt a nyugati keresztény világba, és azt módosította ez utóbbi javára. Avicenna, Al Farabi, Averroes, al-Ghazali ugyanolyan lényeges az európai kultúra számára, mint Abélard, Ockham, páduai Marsilius, Aquinói Szt. Tamás, Cusanus. Politikai szempontból azonban az iszlám messze lemaradt Európa mögött, talán azért, mert képtelen volt különválasztani a vallást a közügyektől, és a kalifátusok a “modern tudományt” eretnekségnek tartották. A Nyugat óriási előnye az arabokkal szemben abból származott, hogy a katolikus egyház struktúráját meghatározta a Római Birodalom, és az egyház nem ellenezte, hanem támogatta a természettudományokat.

Mohamed sok részre szakadt vallási területe lemaradt a haladás útján (Amerika felfedezése, tudományos kutatás, modern városiasodás, világi irodalom). Maradt az irigység Európa iránt, és a rosszul fogalmazott “kérvény”, hogy az iszlám is csatlakozhassék a győztes nyugati világhoz. Ez Napóleon idejében majdnem sikerült, de rövidesen a nagyhatalmak rátették kezüket az olajban gazdag régiókra. Attól kezdve Nasszerig újabb bénultság következett, amit Izrael megjelenése megint mozgásba hozott

Itt vagyunk most. A “kalifátusok” tovább élnek, más erők által dinamizálva, de még mindig mint harci egységek és vallásos, dühös tömegek. Sem mint egységek, sem mint “umma” (nagy közösség) nem mozgósítható ez az iszlám, legfeljebb “urbanizálható”, ha Európában elkeveredhet az ipari tömeggel. Ez azonban már nem lenne iszlám. Nagy, Nyugatot célzó kultúrcseréről tehát nemigen beszélhetünk, sem céltudatos invázióról, szervezett hódításról. Az amerikai politika felbolygatta a darázsfészket, de persze a “demokrácia” nem olyan ideál, amely be tudná fejezni a vállalkozást. Kérdés: hogyan működne együtt egy iszlám birodalomban a Nílus-menti paraszt és a bejrúti kereskedő, a szaúdi király, az iráni mollah? Politikai zseni kerestetik…

Comments are closed.