Forrás: NOL

Rózsa Gyula, 2005. május 21. 00:00

Betekintés egy enteriőrbe. Vajda Lajos-pasztell a Zsidó Múzeumban Lokális korszerűség. Ha a Magyar Zsidó Múzeum mostanában töménytelen külföldi látogatója végiggondolja a festészeti kiállítást, nem biztos, hogy érti, miért kapta a Modernizmus II. címet. Posztimpresszionizmus kilencszázharminchatban, expresszionizmus negyvenegyben, komor alig-impresszionizmus negyvenben?

Az egyetemes érvényű izmusmenetrendhez képest (mi is ezzel mérünk külföldön, óhatatlanul), egyszóval a nemzetközi szabványhoz illesztve Anna Margit, Bán Béla, kivált Basch Andor képei mintha kortévesztők volnának, mintha egy világháborúval és egy periódussal késtek volna. A külföldi látogató nem feltétlenül ismeri a helyi meghatározottságokat. Nem tudja, hogy bizonyos, nem egészen művészettörténeti események következtében igenis ez volt a modernizmus a két világháború közötti Magyarországon, Anna akkor még álomszerű, inkább a francia Nabis-ra, semmint a francia Vadakra emlékező tűnődő festőisége, Bán kétes nyugalomba torzuló indulata. Hogy a megelőző periódus modernizmusa bátrabb, élesebb, feszesebb és forradalmibb volt a hazai képzőművészetben, s hogy a forradalmak megbuktatásával mindez véget ért, arra most legfeljebb a római II. szám utal.

Termékeny, elmélyült művészet ez a második. Aki nem akarja számon kérni a hazai tényeken a számonkérhetetlen nemzetközi etalont, az gazdag korszakot talál. Nem kell megalkudnia, Basch Andor képeit akkor sem kell a kiállításalcímben ígért képzőművészeti progreszszió részének tekintenie, ha valamely koncepcionális okokból a rendezés ide sorolta őket. De fel kell fedeznie a remekművet Berény Róbert Feketeruhás nőjében. Berény huszonhétben még Nyolcak-korszakának fölényes plaszticitásával fest asztalt, rajta monumentális, fenségesen kövér teakannát, és minapi aktivista sodrásával meg erotikájával megbabonázó modellt; a kép azonban kategorizálhatatlanul egységes, ez benne a csoda. Hozzátartozik a korszak kínálta élményhez annak nyomon követése, hogy az első magyar modernista nemzedék hogyan építi be, hogyan őrzi és hogyan adja fel az engesztelhetetlenségeit egy megváltozott, szegény és pacifikált környezetben. Pelrott Csaba Vilmos még zengő mellű, mezítelen, erős asszonyokból komponál Családot a húszas évtizedben, de az egykor szikrázóan kemény csoportból valóban otthonhangulatú, csecsemőillatú házi jelenet lesz, Pór Bertalan megrendítő, mély és haragos színű Kislány-portréján talán az is látszik, hogy festőjének az emigrációban kevesebb realitással kell még számolnia.

Igen, a kiállítás azt is megmutatja, miként oldódnak egyre, szelídülnek a kihívások egy kihívásokat egyáltalán nem toleráló, még kevésbé honoráló közegben. Ez is a magyar modernizmus története. Berény festészetének laza-hangulatossá bomlása, mire az üde és lírai Kerthez érünk, Czóbel kényelmes-szép expresszionizmusának felolvadása a harmincas évek immár fekete kontúrok nélküli, de még mindig izzó színű tájpiktúrájában, mindabban az ifjúságra egyre messzebbről emlékező pompás békében, amely – ha van egyáltalán ilyen – igazán nemzeti jellegzetesség lesz.

S amelyet majd a mind jobban sötétedő kor újabb festőhadai opponálnak. Igazi modern kiteljesedés, nemzetközi fogalmakkal is jellemezhető festészet valójában csak a felszabadulás után bomlik ki errefelé, ezt a mostani kiállítás már nem mutathatja, de jól szemlélteti az előzményeket és a kezdeteket, azt az óvatos, máskor tragikusan hirtelen változást, amely a háború közeledtével az újabb életművekben bekövetkezik. Ámos Imre nyájasan lomha monumentalizmusának látomásba rándulása, Bán Béla humanizmussal teli agresszivitása, Anna Margit karmossá váló önportrésorozata új korszakot jelez vagy ígér. Vajda Lajos vonagló, örvénylő, szívós és tépett szén-ezüst műve pedig a maga tragikusan tökéletes módján ki is teljesíti, be is fejezi ezt a korszakot. (Madár-növény ezüst alapon).

Arányosan szerkesztett kiállítás. Egyoldalúságát csak az nem érti, aki nem ismeri a koncepcióját. Mert Berény mellől hiányzik Bernáth és Szőnyi, Sugár Andor mellől Dési Huber, Vajda mellől Korniss Dezső, Bán mellől néhányan a szocialista művészcsoportból. A katalógusbevezető egyetlen mellékmondata ad magyarázatot: a korszakban a zsidó festőművészeket kívánták bemutatni. Nem biztos, hogy egyetlen mellékmondattal feloldható dilemma ez abban az országban, ahol éppen ez idő tájt próbálták az egész modern művészetet gettóba zárni, ahol a származás szerinti megkülönböztetést nem csak közösségi öntudat erősítésére használták fel, s ahol a katalógus megjelenéséig már régen nem volt szokás „eredeti” családneveket felsorolni. Mindegy, ezt nem a nézőnek kell feloldania. Vajda egészen korai pasztellje ritkán látott gyöngyszem, Frank Frigyes Mimije könnyed és merész, és jó, hogy újra láthatunk néhány érdekes Schubert Ernő-csendéletet.