Forrás: HVG

Semmit sem ábrázol, mégis sokat mond a most felavatott berlini holokausztmementó, amely egyúttal új emlékmű-építészeti iskolát is teremthet. A körülötte zajló viták nemcsak politikai, hanem képzőművészeti természetűek is.

Emlékmű Európa meggyilkolt zsidóinak – ez a hivatalos neve a múlt héten Berlinben nagy politikai felhajtással, a német kormány, a parlament mindkét háza, az ellenzéki és a kormánypártok vezérkara jelenlétében felavatott emlékhelynek. Ám ezt az odaérkező látogató csak akkor tudja, ha előzetesen tájékozódott: a város kellős közepén, a Brandenburgi kapu tőszomszédságában létrehozott alkotáson – kívülről – semmi nem mutatja, kinek-minek is állít emléket. Az építész, az amerikai Peter Eisenman úgy gondolta, a betontömbök önmagukért beszélnek, s ahhoz is csak nagyon nehezen adta be a derekát, hogy utólag kis információs központtal egészítsék ki a sokféleképpen értelmezhető építményt.

A hatalmas – 13 ezer négyzetméteres – és a környező utcáktól semmiféle kerítéssel vagy akadállyal el nem választott területen 2711 kisebb-nagyobb sötétszürke betonoszlop meredezik, olyan sűrűn egymás mellett, hogy körülbelül 1 méter széles, labirintusszerű utakon sétálhat köztük a látogató. S eközben hol szabad kilátása van minden irányba, hol pedig úgy érzi, agyonnyomják a fölé magasodó kolosszusok. Az emlékmű kockakő burkolatú talapzata mintegy hullámzik, miközben az egyre nyomasztóbb hatást gyakorló betontömbök magassága is változik: van köztük félméteres, s van 4,5 méteres is. Szabálytalan ritmusuk nyugtalanító gondolatokat kelt.

Az emlékmű-építészetben sokak által páratlannak, de legalábbis úttörőnek tartott Eisenman-féle mementó egyik fontos, ha nem a legfontosabb előképének Bojár Iván András, az Octogon című építészeti folyóirat főszerkesztője az 1936-ban született Frank Stella amerikai festőművész-szobrász műveit tartja. A What you see is what you see (Azt látod, amit látsz) bon mot-ként sem utolsó ars poeticáját valló amerikai művész az 1990-es évek elején értékeltette át a kritikusokkal a szobor fogalmát. Hatalmas háromdimenziós térplasztikái mára iskolát teremtettek. “A vasból és bronzból komponált absztrakt, geometrikus formavilágú alkotásait nem csupán körbe, hanem szó szerint be is lehet, sőt kell járni, azaz Stellánál a külcsínen túl a belbecs is feltárul, a néző szó szerint bemehet a műalkotás legbelsejébe” – alkotott értékítéletet Stelláról a HVG-nek írt elektronikus levelében Jonathan Glancey, a brit Guardian napilap építészeti szakírója. Hozzátéve, hogy a Peter Eisenman jegyezte berlini emlékmű Stella térköltészetén alapul ugyan, de az amerikai építész a szonettforma helyett a terjengős balladát választotta. Marta Moretti, a Velencében megjelenő Aquapolis urbanisztikai folyóirat szerkesztője szigorúbb: azt állítja, hogy ami Stellánál klasszikus nagyság, az Eisenmannél már inkább Disneyland. Erre rímel az is, hogy Konrád György író a Berlini Művészeti Akadémia elnökeként – még az építkezés idején – absztrakt giccsnek aposztrofálta a művet.

Bojár az Eisenman-mű előképének mondja a négy évvel ezelőtt átadott berlini Zsidó Múzeumban a Menekülés kertje néven ismertté vált “szoborcsoportot” is. Az Eisenman-emlékműtől nem is messze álló épületegyüttes udvarára a Németországban és az USA-ban alkotó Daniel Libeskind építész 49 – akár kéménynek is vélhető – oszlopot állíttatott, mindegyik tetején egy (alulról vagy messzebbről szürkés füstnek is vélhető) olajfa. A kert rézsútosan emelkedő talaja, a járást elbizonytalanító kavicsszőnyeg és az oszlopliget szabálytalan alaprajza alaposan összezavarja a betévedőket, nincs viszonyítási alap, a függőlegesek és vízszintesek megszűnnek létezni. Libeskind múzeumának része a holokauszt tornya is. Szintén minden magyarázat nélkül az érzelmekre hat, amint a négy emelet magas, teljesen üres kürtő aljába belépő látogatók mögött döngve becsapódik a vasajtó, a csupán a tető rései által úgy-ahogy megvilágított, tompán kongó toronyban pedig a legapróbb neszek is irtózatos dübörgéssel visszhangzanak.

A hasonlóképpen sokat sejtető, ám semmit ki nem “mondó” új holokauszt-emlékművet a föld alatt megbúvó hagyományosabb információs központ egészíti ki. “Megtörtént, következésképp ismét megtörténhet” – idézi Primo Levi szavait az előcsarnok felirata. A családok termében 15 európai zsidó família példáján illusztrálják a békés polgári élettől a munkaszolgálatig, a gázkamrákig vezető utat – a magyar zsidóságot a békéscsabai Hirsch vaskereskedő és a szilágysomlyói Berkovits szabómester és családja képviseli -, a nevek termében pedig megszakítás nélkül olvassák fel, illetve vetítik a falra az elpusztítottak nevét.

Aki Berlin folyamatosan megújuló központjába látogat – a holokauszt-emlékmű egyik oldalán most épül az új amerikai nagykövetség, pár lépés az Unter den Linden és a Reichstag -, az bizonyára besétál majd a tervek szerint egyfolytában látogatható, éjjel kivilágított emlékhelyre, alig 300 méternyire Hitler kancelláriájának és bunkerének hűlt helyétől (egykor Joseph Goebbels náci propagandaminiszter berlini villája és a Joachim von Ribbentrop külügyminiszter által használt palota állt itt).

Az emlékmű létrehozását meglehetősen sok vita kísérte, attól kezdve, hogy 1988-ban, amikor még állt a berlini fal, egy ambiciózus nyugat-berlini újságírónő, Lea Rosh egy tévés vitaműsorban előállt az ötlettel. Leginkább zsidó értelmiségiek ellenezték, mondván, a szenvedés autentikus emlékhelyei maguk a koncentrációs táborok, de ha már mindenáron emlékmű kell Berlin kellős közepén, akkor szenteljék a háború valamennyi áldozatának, a zsidók nem kérnek külön elbánást (HVG, 1998. február 21.). Hogy jól ráéreztek a problémára, mi sem mutatja jobban, mint az, hogy azóta a roma szervezetek és más áldozatok képviselői is egyre erőteljesebben szorgalmazzák a maguk berlini emlékhelyének megépítését.

Maga az avatási ünnepség sem volt ellentmondásmentes. Az eredeti ötlet gazdája, a sikerét érzelmesre hangolt beszédben hangsúlyozó újságírónő egyszer csak felmutatott egy emberi fogat, elmondta, hogy egy koncentrációs táborban járva találta, s még akkor elhatározta, ha elkészül az emlékmű, ott helyezi el. Jó néhány jelen lévő zsidónak a lélegzete is elállt, hiszen a zsidó vallás szerint nemcsak embert, de emberi testrészt is kizárólag erre a célra létrehozott, soha többé nem bolygatható temetőben szabad elhelyezni. Az ellenérvek hatására Rosh időközben visszavonulót fújt, így legalább ez a fogas kérdés megoldódott.

VAJNA TAMÁS, WEYER BÉLA / BERLIN

Comments are closed.