Forrás: Magyar Hírlap

Denis Russell Davies vezényelte a gyerekkórus jubileumi koncertjét

A világszerte elismert amerikai karmester, Denis Russell Davies vezényelte a Magyar Rádió Gyermekkórusát a Zeneakadémia nagytermében, az együttes fennállásának ötvenedik évfordulóját ünneplő koncerten. Davies szerint komoly veszély, ha az állam kivonul a kultúra támogatásából, mert még a tengerentúli példák is azt mutatják, hogy a szponzoráció és a mecenatúra önmagában nem elég.

De­nis Rus­sell Davies: ren­ge­te­get le­het ta­nul­ni a zeneszerzők­kel kö­zös mun­ká­ból, min­den kar­mes­ter­nek ér­de­mes len­ne ki­pró­bál­ni fotó: Németh András PéterMikor találkozott először a Magyar Rádió Gyermekkórusával, s hogyan jött a mostani meghívás?

A kilencvenes évek végén honfitársam, a klasszikus zenét, dzsesszt és tradicionális zsidó dallamokat zseniálisan kombináló John Zorn egyik darabjának európai bemutatójára készültem, s ebben a műben szerepel egy roppant nehéz, hatszólamú gyerekkórus. Sokáig tanácstalanok voltunk, hogy kik lennének alkalmasak a feladatra, majd ajánlották a budapesti gyerekeket, akik tényleg nagyszerűen megoldották. Azóta többször dolgoztunk együtt, főleg kortárszenében, így Philip Glass műveiben. A mostani koncertre én hívtam meg saját magam: tavaly nyáron mondtam Thész Gabriellának, a kórus vezetőjének, hogy ha tudunk találni egy üres napot, akkor nagyon szívesen jövök. Kicsit sűrű lett a program: előző este még Stuttgartban vezényeltem, másnapra Amszterdamba kellett érnem, de örülök, hogy itt lehettem.

A 20. században nagyon eltávolodtak egymástól az előadóművészek és a zeneszerzők; ön viszont gyakran vezényel kortárszenét, és jó néhány komponistával alakított ki folyamatos együttműködést, már-már baráti viszonyt.

Sohasem értettem azokat a kollégáimat, akiket zavar, ha egy zeneszerző ott van a saját művének próbáin, előadásain, és elmondja a véleményét. Persze ilyenkor nagyon kell koncentrálni, és az előadó valahogy közvetlenebbül érzi a saját felelősségét, mint akkor, amikor két-háromszáz évvel ezelőtti remekműveket szólaltat meg. Tapasztalatom szerint rengeteget lehet tanulni a zeneszerzőkkel közös munkából, minden karmesternek érdemes lenne kipróbálni.

Az operarendezők sztárallűrjeit, formabontó elképzeléseit is ilyen könynyen viseli?

Néha vitatkozunk, birkózunk, de végül mindig megállapodásra jutunk. Tudomásul kell venni, hogy vizuális korban élünk és az opera önmagában is vizuális műfaj, így a rendezőknek joguk van ragaszkodni az elképzeléseikhez. A karmesternek viszont természetesen az a feladata, hogy megőrizze és közvetítse a zene szépségét.

Ön amerikai, de az év jelentős részét Németországban és Ausztriában tölti. Hogyan látja a tengerentúli és az európai zenei élet hasonlóságait és különbségeit?

Amerikában évtizedekig azzal hitegették magukat a szakemberek, hogy állami szerepvállalás nélkül is lehet színvonalas zenekultúrát teremteni. Ma már számukra is nyilvánvaló, hogy a szponzoráció és a mecenatúra önmagában nem elég, az állam koordinációs szerepére és anyagi támogatására is szükség van. Nagyon veszélyesnek látom, hogy az Európai Unió bizonyos országaiban az állam kezd kivonulni a kultúra támogatásából: több száz éves hagyomány tűnhet el és pótolhatatlan veszteségek keletkezhetnek, ha ez a tendencia folytatódik.

Retkes Attila

Comments are closed.