Forrás: Heti Válasz

. évfolyam . szám,

Kiindulásként mindjárt szögezzük le: a két totalitarizmus egymással nehezen összemérhető. Bűneik pedig, egymástól függetlenül is, megbocsáthatatlanok. Továbbá fogadjuk el Hannah Arendt németországi zsidó származású amerikai politikai filozófus klasszikus tézisét, amely szerint a kétféle XX. századi totalitarizmus szellemi-intellektuális alapja sok szempontból közös – mindkettőt az ideológia mindent elnyomó hatása tette lehetővé, s mindkettő a polgárok magánéletének „államosításával”, életének folyamatos és módszeres fenyegetésével jellemezhető. Ha ugyanazon szellem torzszüleménye e két rendszer, miből fakad mégis a fogadtatás különbsége? Ennek sokrétegű magyarázatát négy pontba sűríthetjük. Az első a politika legvitatottabb kérdéseinek egyike: a szó és a tett viszonya. A XX. századra a tömegtájékoztatási eszközök fejlődése révén elérhetővé vált az emberek gondolkodásának radikális ellenőrzése és manipulálása. Csakhogy míg a baloldali totalitarizmust életre hívó Szovjetunió a hazugságra épülő, megszépítő utópizmus nyelvét használta (miközben gyakorlatban a legkegyetlenebb emberellenes hatalmi technikákat alkalmazta), a hitleri Németország ideológusai expressis verbis hangot adtak emberellenes céljaiknak, és törvénybe foglalták fajüldöző módszereiket. Vagyis a politikai kommunikáció és cselekvés viszonyának kétféle, eltérő felfogása jellemezte őket. A szélsőbaloldali ideológia mindig hivatkozhatott arra, hogy szép céljait esetleges hibák térítették el az igaz útról – a távollevők s a történelmi utódok ezt nehezen cáfolhatták. A náci retorika pedig önmagában is elegendő a rendszer emberellenességének belátásához (egy nép vagy „faj” szisztematikus kiirtásának célkitűzését józan ésszel nem lehet mentegetni). Fontos, hogy az „ész cselével” milyen sokáig tudta a kommunizmus az európai értelmiséget igézetében tartani. A következő különbség az, hogy a német típusú totalitarizmus Európa közepén született meg, míg a kommunizmus a kontinens távoli, keleti fertályán vált valósággá. Európának elemi érdeke volt a politikai, földrajzi centrumában támadt fekély mihamarabbi s gyökeres eltávolítása, míg a kommunizmus „betegsége” nem közvetlenül támadt rá, hanem Európa elmaradottabb felén szedte áldozatait. A II. világháborút lezáró szerződések révén a vasfüggönnyel és az ütközőállamokkal a Nyugat hermetikusan elzárta e fertőzés terjedési útvonalát, s a békés együttélés struccpolitikáját választotta az újabb konfrontáció helyett. A harmadik ok az, hogy a részben titokban zajló zsidóüldözésen túl a náci hatalmat látványosan a külső agresszió jellemezte, míg a Szovjetunió, legalábbis kezdetben, elsősorban saját határain belül folytatta elnyomó hatalmi politikáját. Így a náci állam rövid időn belül igen éles konfrontációkba került, míg a sztálinizmus célja inkább az ideológiai hadviselés és a Nyugattal szembeni tényleges háború lehetőség szerinti elkerülése volt. A hitlerizmus fő ellenségként maradt meg a Nyugat emlékezetében, míg a szovjeteket megszokták, és mindinkább hátráló ideológiai hadviselésük miatt egyre kevésbé találtattak félelmetes ellenségnek. Végül, az eleinte egymással szövetkező két totalitarizmus a II. világháború során egymással is szembefordult. Hitler nemcsak taktikai hibát követett el a Szovjetunió megtámadásával (a Sztálinnal kötött paktum felrúgásával), hanem gondoskodott arról, hogy a háborúnak a Szovjetunió ideológiai győztese is legyen. Sztálin bátran feláldozhatta 27 millió emberét e világháborúban, hisz „honvédő” háborút folytatott – s ennek eredményeképp, mint győztes hatalom, Európa térképét a saját elképzelései szerint átrajzolhatta. Míg a hitleri Németország a háborúban legyőzött totalitarizmus igazságos bűnhődését szenvedte el, addig a szovjet kommunizmust háborúban soha senki nem győzte le. A kommunizmus ebben az értelemben győzött. Mindez s még sok más ok is közrejátszhatott azon hátborzongató kép megszületésében, melyet a nagy tévéállomások élőben sugároztak május 9-én: a világháború végének hatvanadik évfordulóján a nyugati demokráciák vezetői a Vörös téren zajló katonai díszszemlén szalutáltak az önkényuralom jelképét, a sarló-kalapácsos zászlókat lengető orosz katonák előtt.