Forrás: NOL

Inotai Edit, 2005. május 18. 00:00

Látogatók a berlini holokauszt-emlékműnélKép: Máté Róbert Berlinben turistalátványosság lett a holokauszt áldozatai előtt tisztelgő oszloprengeteg. Az esztétikai viták pedig a nyitás után sem csillapodnak.

Ez máris a fotósok Mekkája lett – morog egy harmincas fiatalember a berlini holokauszt-emlékmű betonoszlopai között. Talán az újdonság varázsa teszi, de minden sarkon villognak a fényképezőgépek: a szűk járatokban magányos bolyongásról szó sem lehet, balról egy hat év körüli gyerek süvít el, néhány évvel idősebb testvére visítva a nyomában, jobbról egy csapat dél-amerikai turista vonul át határozott léptekkel. Távolabb gyerekkocsit tologató anyukák tűnnek fel a három-négy méteres betonoszlopok árnyékában, és már meglepődni sincs idő, amikor egy kerékpáros húz el az egyik ösvényen. Berlin néhány nappal a megnyitó után máris birtokba vette a sok vitát kiváltó holokauszt-emlékművet, az egykori senki földjén. A Brandenburgi kapu és a Potsdamer Platz között elterülő csaknem 20 ezer négyzetméteres területen 2711 beton sztélé magasodik – a néhány centiméterestől közel ötméteres magasságig, köztük keskeny ösvények vezetnek, kisebb-nagyobb dombokon és völgyeken át.

Sok mindenhez hasonlították már az amerikai Peter Eisenman alkotását, a tervező maga hullámzó búzamezőkről beszélt, mások a lét állandó mozgását és változását látták benne, de a fenyegetően növekvő oszlopok árnyékában a bezártságot, a kilátástalanságot is átélheti az ember. A legkézenfekvőbb értelmezés persze a temetőé lenne – még akkor is, ha Eisenman tiltakozik ellene -, hiszen a nácik által meggyilkolt hatmillió zsidónak nincs sírja. Hatvan évvel a második világháború vége után talán ideje, hogy a hitleri Harmadik Birodalom egykori fővárosában emlékművet állítsanak nekik. (A helyszínválasztással azért voltak gondok, hiszen alig néhány száz méterre innen, A bukás című filmből is ismert bunkerrendszerben töltötte utolsó napjait Hitler és a náci vezetés. De az állandóan kísértő múltat mi sem mutatja jobban, mint hogy az oszlopok graffitiellenes bevonatát gyártó Degussa cégről tavaly kiderült, hogy anyavállalata annak idején zsidó kényszermunkásokat dolgoztatott.)

Bár az ötletgazda, Lea Rosh berlini publicista német politikusokkal és a zsidó közösség több tagjával is dacolva végül keresztülvitte elhatározását, a tizenhét éve zajló viták végére az emlékmű múlt heti felavatása sem tett pontot. A nyugdíjas Karl-Heinz például kizárólag azért vonatozott be a Berlin környéki kis faluból, hogy végre saját szemével lássa azt, amivel napok óta tele vannak az újságok. – Nem erre számítottam. Nem tetszik, nem tudok mit kezdeni ezekkel a betonoszlopokkal – mondja. A nyolcéves forma kislány egyik sztéle tetején toporog, apja a fényképezésre tanítgatja. A feleség tanácstalanul ácsorog, nem szívesen nyilatkozik. Kényes téma ez, értsem meg, nehéz az ilyesmit bírálni. Talán be kéne végre fejezni ezt a múltba nézést – böki ki végül az aszszony.

A kergetőző gyerekeknél a turisták se sokkal jobbak. Letelepszenek az oszlopokra, kiteregetik a térképüket, kólát isznak és uzsonnáznak. Odébb kamaszok egy csoportja vakmerően ugrál egyik oszlopról a másikra: egy tábla ugyan mindezt tiltja, de egyelőre nincs, aki megakadályozná. Vagy talán nem is akarja, inkább hagyják, hogy a betonkolosszust “bekebelezze” a város, hogy létrejöjjön valamiféle “egészséges együttélés” a múlttal. A középiskolás Inge és Silvia két lelkes riportalany, nekik tetszik, hogy Berlinben a XXI. század elején ilyesmi épülhetett, csak azt nem értik, miért kellett erre hatvan évig várni. – A nagyszüleinket kérdezgettük a világháborús emlékeikről, de jobbára csak hallgattak. Nem is kérdés, hogy szükség volt egy ilyen emlékműre. Talán csak azt hiányolom, hogy miért nem a nácik összes áldozatának állít emléket, a romákról vagy más kisebbségekről miért nincs szó? – utal az emlékművel kapcsolatos egyik korábbi vitára Silvia. – Esztétikai szempontból? Szerintem kifejezetten érdekes érzés itt bolyongani, olyan elveszettnek érzi magát az ember, mintha minden megeshetne vele. Mint annak idején a zsidókkal…

Mert ami egyszer megtörtént, az megtörténhet újra – hirdeti a felirat az emlékművet kiegészítő föld alatti dokumentációs központ bejáratánál. A csendet itt szinte hasítani lehet. Régi levéltöredékek, naplóbejegyzések a haláltáborokban sínylődő emberektől. Tizenöt, különféle nemzetiségű család életén keresztül próbálják emberközelbe hozni a felfoghatatlant. A magyar Hirsch családot Békéscsabáról hurcolták el, Hirsch János ugyan túlélte a kényszermunkát, de felesége, Ella egy Gdansk körüli táborban halt meg, Fiukat, Gábort az utolsó pillalantban szabadították ki az oroszok Auschwitzból. Gábor 17 zsidó osztálytársa közül mindössze öten élték túl a háborút. A legszívszorítóbb Hirsch Ella koncentrációs táborból küldött levele, amelyben biztosítja az otthoniakat, hogy jól van, ne aggódjanak érte – a levél németül íródott, holott Ella alig beszélte a nyelvet. Egy másik teremben a kőszegi magyar zsidók deportálásának képeit vetítik. 109 emberből tizenöten jöttek vissza a táborokból. A felszínen tovább zajlik az élet, de valaki lopva egy sárga rózsát tűz egy rejtett szellőzőnyílásba. Mementóként.

Comments are closed.