Forrás: Heti Válasz

Balla Eszter, [email protected]

A Gulag története nem lett része a tömegkultúrának, így a nyugati köztudatnak sem, s ezért komoly felelősség terheli a baloldali értelmiséget.

A gulag története nem lett része a tömegkultúrának, így a nyugati köztudatnak sem, s ezért komoly felelősség terheli a baloldali értelmiséget – állítja Anne Applebaum, A Gulag története című Pulitzer-díjas mű szerzője. A kétkötetes munka magyarul a könyvfesztiválra jelent meg.

„Kétezerháromban, George W. Bush lengyelországi látogatása során időt szakított arra, hogy elmenjen Auschwitzba, és meglátogassa az emberiség elleni támadás egyik legirtózatosabb színhelyét, majd megjegyezte: „Ez a hely arra is örök figyelmeztető, hogy a civilizált világ soha ne felejtse el, mi történt itt. Áldja meg az Isten az áldozatokat, az áldozatok hozzátartozóit, emlékük örökké él.” A következő nap Bush Szentpéterváron tartózkodott, de nem jutott el a várostól húsz mérföldre fekvő Szoloveckij-szigetekig, a Gulag első táboráig, nem szólította fel a világot arra, hogy emlékezzenek azokra a milliókra, akik a szovjet koncentrációs táborokban pusztultak el, még mielőtt Auschwitzot létrehozták volna, és miután Auschwitzot már régen lerombolták. A szovjet kommunizmus áldozatai, akiknek száma messze meghaladja a Hitler táboraiban elpusztultakét, és azok családjai áldást sem kaptak a szabad világ vezetőjétől” – kezdi Michael McFoul politológus könyvismertetését a The New York Timesban, és azt ajánlja nemcsak Bushnak, de a kollektív amnéziában szenvedő Nyugat többi vezetőjének is, hogy szorgalmasan olvassák Anne Applebaum A Gulag története című könyvét.

Anne Applebaum amerikai történész, újságíró hat évig dolgozott, a megnyitott archívumokat bújta, memoárokat, dokumentumokat olvasott, túlélőket és azok hozzátartozóit interjúvolta, hogy aztán megírhassa a XX. század egyik legnagyobb tragédiájának, a szovjet koncentrációs táboroknak átfogó, monumentális, kiválóan dokumentált történetét.

A Gulag története 2003-ban jelent meg az Egyesült Államokban és Angliában, azóta több mint két tucat nyelven adták ki.

Anne Applebaumot, a The Washington Post főmunkatársát arról kérdeztük, mi az oka, hogy a világ a mai napig sem óhajt tudomást venni a Gulag börtöneinek népirtásáról.

– A világról, beleértve a közép-európai bonyolult viszonyokat, nem akarok beszélni, de a Nyugat hozzáállásáról tudok szólni – mondja Anne Applebaum. – Lényegében három fő oka volt, amiért a Nyugat igyekezett elfeledkezni erről a tragédiáról. Egyik ok, hogy a szovjet rendszer évtizedekig gondosan elzárt minden dokumentumot. A Gulagról nem készült fotó, film, ami az embereket felrázta volna. A lágerek helyszínét nem lehetett látogatni, a tanúk, túlélők nem beszélhettek. A mai napig sincs olyan megrázó képsor, mint amilyen a hitleri haláltáborokról készült. A Nyugat köztudatába nem jutott el a Gulag. A másik ok a II. világháború megítélésében gyökerezik. A szövetséges hatalmak meg kívánták őrizni a dicsőséges, felszabadító imázst. Nehéz lenne bevallani, hogy az egyik véreskezű diktátor, Sztálin segítségével győzték le a másik népirtót, Hitlert. A harmadik, talán legfontosabb ok a nyugati baloldali értelmiség kritika nélküli hozzáállása. Azok, akik évtizedekig fáradoztak azon, hogy a szocialista eszméket Nyugatra importálják, attól tartottak, hogy a szovjet rendszer bármely elemének bírálata magára az eszmére vetődött volna rá.

– A 60-as években napvilágot látott Szolzsenyicin-kisregény, az Ivan Gyenyiszovics egy napja, majd a 70-es években kiadott Gulag-könyve nem volt elég bizonyíték a baloldali értelmiségnek?

– Szolzsenyicin könyve kisebbfajta lázadást okozott, különösen a francia értelmiség körében, de az alapállás végül is ugyanaz maradt: a szovjet rendszer nem gonosz, csak megtévedt. Az ideológiai harcot ásná alá a bírálat, így tanácsosabb volt hallgatni. Sartre írta Camus-nek, hogy ugyan tűrhetetlennek tartja a lágereket, de még tűrhetetlenebb, ahogyan azokat a burzsoá sajtó szocialistaellenes propagandacélokra akarja felhasználni.

– A közvélemény a mai napig is a sztálini időkhöz köti a Gulagot, holott időben és térben lényegesen kiterjedtebb volt.

– A XX. század leghosszabb, azaz 1918-tól 1989-ig, Lenintől Gorbacsovig tartó koncentrációstábor-hálózatáról volt szó. Nehéz számokat mondani, de ez alatt az idő alatt hozzávetőlegesen 18 millióan kerültek a lágerekbe, ehhez jön az a 6-7 millió, akiket száműzetésbe küldtek, és hozzáadhatjuk azokat, akiket még a táborba való kerülés előtt meggyilkoltak. Kutatásaim során nekem az volt a legnagyobb meglepetés, hogy a Gulag az egész országot behálózta, a Balti-tengertől Szibériáig, a Fehér-tengertől a Kaszpi-tóig. Voltak lágerek nagyvárosokban, és voltak közép-ázsiai eldugott településeken. Nemcsak a megfélemlítés nyílt eszköze volt, de a gazdaság legfontosabb tartópillére is.

– Míg az emberiség örök mementóként őrzi a hitleri haláltáborok rettenetes képét, a Gulag börtöneiről alig tudunk valamit.

– Nem kívántam a náci haláltáborokkal foglalkozni, de az összehasonlítás elkerülhetelen, végül is a két rendszer valahol kapcsolatban állt. Hitler tudott a szovjet börtönökről, Sztálin ismerte a náci haláltáborokat. Mindkét rendszer legitimálta magát azzal, hogy olyan kategóriákat állított fel, amelyek nevében tömeges népirtást végzett. De míg a nácik célirányosan elsősorban a zsidókat üldözték, addig a szovjet rendszer „ellenségképébe” mindenki beleférhetett, minden etnikum, réteg, a régi rendszer tagjaitól szabotőrökig, kulákoktól külföldi ügynökökig, lengyelektől zsidókig. A vérengzések csúcspontján már semmi logika sem volt, kiket, miért börtönöztek be. A Gulag börtöneit nem megsemmisítő tábornak szánták, az más kérdés, hányan haltak bele a börtönéletbe, azokba a munkatáborokba, ahol állati sorban tartották őket.

– Van-e remény a Gulag megítélésének megváltozására?

– A legnagyobb probléma, hogy a Gulag története nem lett része a köztudatnak, a tömegkultúrának. Ha csak az amerikai filmipart nézzük, Spielberg megcsinálta a Schindler listáját, de ezenkívül is számos sikeres filmadaptáció dolgozta fel a holokausztot. Ezzel szemben a szovjet rendszerről James Bond-, Rambo-kalandfilmeket láthat a néző a szovjet ellenség karikatúrafiguráival. Ki gondolná ezek után, hogy egy embertelen, brutális rendszerről volt szó. Ahogy könyvem előszavában is említettem, az új, demokratikus Prágában sétáltam a 90-es évek elején, ahol a legnagyobb döbbenetemre a legkelendőbb szuvenír a szovjet sarló és kalapácsos jelvény, a legtöbb vásárló pedig amerikai és nyugat-európai turista volt. Jogosan háborodna fel mindenki azon, ha valaki a horogkeresztet tűzné ruhájára, de a sarló-kalapácsot jó mókának tartották. A történészek körében tapasztaltam változást, hála az archívumok megnyitásának, a dokumentumok hozzáférhetőségének. Ahhoz, hogy a Gulag-lágerhálózat története megfelelő közegbe kerüljön, újra kellene gondolni a II. világháború történetét is, ami nem kis feladat. De reménykedem, végül is az én könyvem is siker lett, csupa jó kritikát kapott, még a legliberálisabb lapokban is.

ANNE APPLEBAUM

A The Washington Post főmunkatársa, szerkesztőbizottságának tagja. Tanulmányait a Yale Egyetemen végezte. 1988-ban kezdte újságírói pályáját az Economist varsói tudósítójaként. 1992-től Londonban számos brit lapnak dolgozott. 2002-ben tért vissza az Egyesült Államokba. Írásai a The Wall Street Journalban, a The Financial Timesban, az International Herald Tribune-ben, a Foreign Affairsben, a The New York Review of Booksban jelentek meg többek között. Férjével, Radek Sikorski lengyel politikussal és íróval, valamint két gyermekével együtt jelenleg Washingtonban él.