Forrás: ÉS

DUNAI ANDREA

Az emlékm ű

Az állami döntéseknek Németországban is hosszú az átfutási ideje, és errefelé sem mindig bizonyos, hogy a keserves kínok közepette megszületett tervek létrehozói, kivitelezői és alanyai harmóniában dolgoznának a közös ügyön. Itt is van sértődöttség, szeszély, szakmai és közéleti rivalizálás. Mindazonáltal a csapatmunkában a németek szívósabbak nálunk, és mindenkori véleményük nyilvános artikulálására se időt, se flekket nem sajnálnak. A média is érdeklődőbb, és a kiadók sem zárkóznak el, ha bérmunkában éppen diskurzusokat kell ezeroldalasan dokumentálniuk.

*

Most, amikor majdnem két évtizedes közvetlen előkészület után, május tizedikén átadták a meggyilkolt európai zsidók emlékművét (köznyelven holokauszt-emlékmű) Berlin történelmi központjában, még mindig nem beszélhetünk felhőtlen sikerről. Biztosan csak az állítható, hogy elkészült, aminek el kellett készülnie. A helyszínen, a kivitelezésen és az “üzeneten”, minden jel szerint, még hosszú ideig fognak köz- és magánemberek évődni.

Elvégre az inkubáció hatvan éve sem volt eseménytelen. Kezdődött az ötvenes években felállított emlékművekkel, amelyek a háború áldozatai előtt en block pacifista felhanggal tisztelegtek, folytatódott a 60-as évek elején múzeumosított egykori koncentrációs és munkatáborokkal. A “Sprachregelung”, a megegyezéses szóhasználat, csakúgy, mint az Adenauer kancellársága alatt parafált kárpótlási törvények, a Harmadik Birodalom faji, vallási vagy politikai világnézeti okokból történt üldözötteit emelte a “tipikus áldozatok” rangjára. Idővel, az Eichmann- és Auschwitz-per hatására a zsidó jelző is honosodni kezdett, és a tartományi kultuszminiszterek határozatára 1965-től a történelemtankönyvek már hatmillió zsidó halottról (közöttük 150 000 német zsidóról) beszéltek. A 68-as diáklázadástól mégis tíz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a holokauszt felrázza a széles közvéleményt fegyelmezett tompaságából. Ehhez sajnos Hollywood szükségeltetett: 1979-ben az ARD tévéállomás bemutatta a Holocaust című amerikai filmsorozatot. A kasszasiker magáért beszélt: ezekben a hetekben ötmillió német néző figyelte a képernyőt, megrökönyödve és váltig hangoztatva, hogy ezekről a rémtettekről ők mit sem sejtettek. Egy statisztikai felmérés szerint a nézők 81 százalékában igény támadt arra, hogy a film tartalmát embertársaival megbeszélje.

Ezt már jórészt szervezett keretben, polgári kezdeményezésekben, történészműhelyekben tették, és hogy a múltat a jelennel összekapcsolják, feltámasztották magukban az emlékműállítás szenvedélyét. A mozgalomban, nem teljesen véletlenül, Nyugat-Berlin több mint ötszáz emléktáblájával és -oszlopával többszörösen is lekörözte a többi várost. A KDW áruház vásárlóközönsége immáron tizennyolc éve nem nagyon kerülheti el, hogy a mindenkori luxusáruk megvétele előtt vagy után szembesüljön a múlttal: a Wittenberg-Platzon a járókelőt emléktábla konfrontálja a “Szenvedés helyszíneivel, amelyeket sohasem szabad elfelejteni”. Az emberjogi liga és a városi képviselőtestület által felállított táblán Auschwitz, Stutthof, Majdanek, Treblinka, Theresienstadt, Buchenwald, Dachau, Sachsenhausen, Ravensbrück, Bergen-Belsen szerepel. Berlin alapításának 750. évfordulóján, 1987-ben öltött végleges formát a Wannsee-i villában, az Endlösungról hozott döntés színhelyén berendezett múzeum és konferenciaközpont. A fal tőszomszédságában azonban kihasználatlanul tátongott egy grund, Albrecht herceg palotájának helyén, ahol a Gestapo, az SS és a Birodalmi Biztonsági Főhivatal apparátusa tartotta halálfélelemben emberek ezreit. Itt rendezték be a Terror topográfiája című, provizóriumnak induló kiállítást, amely sehogyan sem tudott igazi muzeális rangot szerezni magának. Pályázatot írtak ki, válaszok is érkeztek, építészek is felfigyeltek a lehetőségre, de a zsűri döntésképtelen volt. A holokauszt-emlékmű gondolata azonban éppen ezen a helyen fogant meg, és egy nyilvános vita keretében Lea Rosh publicista által mondatott ki. Ő hívta fel a nagyérdemű figyelmét, hogy illendő és hovatovább hazafias kötelesség Európa zsidó áldozatainak méltó emlékművet állítani. Ebből a privát kezdeményezésből verbuválódott az első szakbizottság.

A karizmatikus Rosh mögött percek alatt Willy Brandt, Günter Grass, Walter Jens és Christa Wolf is felsorakozott. A tervnek azonban akadtak ellenzői is, méghozzá az áldozatok oldalán. A romák központi tanácsa, amely amúgy is elhanyagoltnak érezte magát, mert saját dokumentációs központjuk sehogyan sem akart létrejönni, kifogást emelt az áldozatok hierarchizálása ellen. E vita hevében, jóllehet tőle teljesen függetlenül, leomlott a berlini fal. Az új történelmi helyzet az emlékmű-politikát is egyesítette. Az egykori “zóna”, ahol a Kristályéjszaka ötvenedik évfordulójáig és Honecker 1988-ra tervezett washingtoni látogatásáig a zsidó áldozatoknak az antifasiszta ellenállók fogalmi körében nem sikerült helyet szorítani, egyszerre új lehetőséggel kecsegtetett. A négyzetkilométer-gyarapodástól maga Kohl kancellár, de Rosh asszony is új ihletet kapott. A kereszténydemokrata államférfit az Unter den Lindenen található egykori porosz “Új Őrhely”, Schinkel építménye igézte meg, amely a szocialista években a “militarizmus és fasizmus áldozatainak” protokolláris emlékhelyévé avanzsált. Kohl azt javasolta, hogy ezen a helyen kellene felépíteni országa központi emlékművét a “háború és a rémuralom” áldozatainak, míg Roshnak a Brandenburgi Kaputól déli irányban található senkiföldje szúrt szemet. Minden jel szerint Rosh csapata érvelt hangosabban.

Az újságok szalagcímei 1992-ben kürtölték világgá a “berlini háziaszszony” győzelmét: az állam és Berlin városa emlékműépítés céljából szabaddá tette a húszezer négyzetméternyi területet, és felajánlotta, hogy állja az emlékmű felépítésére előirányzott 15 millió márka felét. A többit teremtse elő a lelkes kezdeményező gárda, és vigye csak végig a harcot a zsidó áldozatok elismeréséért. Az első pályázat dokumentációját 2600 építész kérte be, és 528 küldött tervrajzot. Egyik sem lett aranyérmes. Miközben az ítészek a művészeti részleteken kaptak hajba, Lea Rosh járta az országot, nyílt vitákon igyekezett igazát átverekedni, és egyre több ellenséget szerzett magának. Egyebek között zsidó szervezetekkel is konfliktusba került. Ha a zsurnalisztáknak hinni lehet, a hannoveri zsidó hitközség épületéből egyenesen kitiltották. A romák érdekvédelmi szervezete időközben megnyerte magának a homoszexuálisok szövetségét is, amely úgyszintén meg akarta örökíttetni saját áldozatait. A vita kezdett nyomasztóvá válni, és ebben a berlini szenátus ingadozó magatartása is közrejátszott. Hol bejelentette, hogy a városnak kevés a pénze, ennélfogva emlékművet se ilyet, se olyat, részfinanszírozni nem tud, hol revideálta álláspontját. A “háziasszony”, aki időközben a NDR hamburgi rádióállomás intendánsa lett, valamelyest visszafogta magát, és arról győzködte a politikusokat, hogy az áldozatok közé semmiképpen nem akar éket verni, még akkor sem, ha ő az európai zsidóságot tartja szem előtt. Történész-szakértői a megfelelő pillanatokban mindig ellátták őt megfelelő háttéranyagokkal. Ezek között voltak részletek Eichmann korabeli rendelkezéseiből, de Adorno filozófiai téziseit is forgalomba hozták. A cél az volt, hogy bebizonyítsák: a zsidóság kiirtását a nácik elsődleges céljuknak tekintették. Úgy tűnt, hogy a “Vergangenheitsbewältigung” minden addiginál intenzívebb formát ölt.

1995 júniusára a terv mégis megrekedt. Helmut Kohl “elfogadhatatlannak” találta a nyertes pályaművet, nevezetesen a húszezer négyzetméternyi betontengert, amelybe a holokauszt áldozatainak nevét vésték volna bele. A pályázat ügye csak két év múlva mozdult el a holtpontról – a késlekedésben szerepe lehetett a berlini képviselőválasztásoknak is. Végül Peter Eisenman amerikai építész többszörösen átdolgozott betonsztéléi kerültek be a fináléba, és 1999 júniusában a Bundestag abszolút többséggel e műalkotás mellett szavazott. Kiegészítő ötlet gyanánt viszont felvetette, hogy a helyszínen, a föld alatt információs központ is létesüljön. A parlament felszólította a Schröder-kormányt, hogy hozzon létre egy emlékmű-alapítványt. Ezek után már csak a költségekről lehetett vitatkozni, vagy azt latolgatni, mire fog a látogató gondolni, ha elindul a különböző magasságú sztélék, betontéglalapok labirintusában a hullámzó talajon. A potenciális közönséget is definiálni kellett. Eisenman ars poetikája meggyőzően hangzott, bár nem tetszett mindenkinek: az emlékmű nem a zsidóké, hanem az oda látogatóké. A látványnak láttatnia kell – elő kell hívnia az emlékképeket, amely korunk emberét valaha is megérintette a holokauszttal kapcsolatban. Az elfogadott tervre az állami költségvetés 54 millió márkát (kb. 25 millió eurót) különített el.

*

Már úgy tűnt, hogy minden halad a saját kerékvágásában, mikor 2003 őszén felmerült egy új szempont, és ezzel egy teljesen új dilemma: mi lesz, ha graffitiző polgároknak kedve támad az elkészült betonsztéléken is maradandó nyomokat hagyni. Miként lehet profilaktikusan levédeni a felületet – kérdezte a berlini szenátus Eisenmant. A villámgyors választ a Degussa cég szállította, felajánlva, hogy az erre a célra kifejlesztett Protectosil védőanyagát ingyen és bérmentve a műemlékkészítők rendelkezésére bocsátja. Ezen a ponton a vita teljesen “elnémetesedett”. Rosh asszony nem győzött hálálkodni, mert az amúgy is szűkös költségvetését 2,34 millió euró többletkiadástól szabadították meg, miközben a többi 22 kurátor tiltakozott, mondván, a Degussa egyik leányvállalata volt a Cyklon B gyártója. A Denkmal-kuratórium tagjait az a költői kérdés osztotta meg, szabad-e ezzel az üzleti fogással megbántani a zsidó áldozatokat. Maga a hivatalos zsidóság is két táborra szakadt: Alexander Brenner, a berlini hitközség elnöke mögött felsorakoztak az ellenzők, míg Paul Spiegel, a Zsidók Központi Tanácsának vezetője a Degussa pártját fogta, arra utalva, hogy a talapzati betonba már így is, úgy is belekerült némi Degussa-betonoldó keverék, a darmstadti Woermann Bauchemie cégtől. Mellesleg a német ipar folytonossága következtében “tiszta” vállalkozót aligha lehetett volna találni.

Jó példa erre a nehéz múltra, hogy amikor a Degussába vetett bizalom meginogni látszott, jelentkezett egy svájci multi, saját betonvédő keverékével. Ám az ő portékájuk sem volt politikailag korrekt, mert olyan mellékanyagot tartalmazott, amely a BASF szabadalma. A BASF pedig nem más, mint a IG Farbenindustrie jogutódja. Wolfgang Thierse, a Bundestag és egyben az emlékmű-alapítvány elnöke vette magára a hálátlan feladatot, és próbált békét teremteni a felek között. Amikor végre nyílt szavazásra került sor, több mint 12 tag belátta, hogy ha egyszer már elfogadták a Degussa-termékeket, akkor jöhet minden mennyiségben, főképp, ha grátisz. Eisenman, valamint az emlékmű körül sürgölődő városatyák szerint a döntés helyes volt.

A Degussa-történetnek azonban híre ment Amerikában, és Eisenmant soron következő kezelésén fogorvosa megkérdezte: tisztában van-e azzal, hogy fogai aranybevonata úgyszintén a Degussától származik? Sajnos az építész 2004 februárjában egy berlini ülésen előhozakodott ezzel a viszolyogtató anekdotával, állítólag azért, hogy oldja “a nyomott hangulatot”. Az “amerikai vicc” a Spree partján felkorbácsolta a szenvedélyeket – a tanácstermet többen elhagyták, és Meyer, a hitközség új elnöke később bevallotta a sajtónak, hogy ő nemcsak a “viccet” tartja “horrornak”, hanem Eisenman egész emlékművét is. A lezser amerikainak szándéka ellenére sikerült felidézni a német-zsidó viszony feloldhatatlan görcsét. Julius Schoeps potsdami történész ekkor újra elővette azt a régi javaslatot, miszerint a holokauszt-emlékmű a nácizmus politikai és faji okokból üldözött áldozataira emlékezzen. Az adott történelmi pillanatban e fejlemények azért hatottak oly súlyosan, mert más kezdeményezők más helyszíneken a népi németek kiűzetésének történetét szerették volna egy központi emlékezőhelyen megörökíteni.

*

Így festett a helyzet bő egy éve, amikor a 2711 sztélé nagy része a földben volt, a Jad Vasemtől átvett adatbank az információs termekben már majdnem tökéletesen működött, tehát a holokauszt-emlékmű tizenhatodik évében. A nulladik óra a tizenhetedik évben ütött, a “Mahnmal” formailag és tartalmilag kiteljesedett: a holokauszt-emlékmű nem az európai zsidóságé, hanem – mint ahogy az ünnepi beszédek sugallták – a tanulni és emlékezni vágyó célközönségé. Ha a mű történészei jól dolgoztak, az audiovizuális múzeum meggyőzi majd a látogatókat arról, hogy az emlékmű körül fellángolt ádáz vita mégsem volt értelmetlen. Egyszerűen szükség volt a kifutási időre. Bár a Páva utcában is itt tartanánk.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 19. szám

Comments are closed.