Forrás: Népszava

Amikor a mostani pápa, Joseph Ratzinger még bíborosként megcsodálta az Athos hegyén álló kolostor kupolafreskóját, amely a Szentháromságot ábrázolja, elmélkedései során igyekezett egészen mélyre hatolni az egyház ide vonatkozó tanításába, megvilágítva annak nehezen értelmezhető igazságait. Nehezen érthető, azaz amit lát és átérez a teológus, az a hétköznapi ember előtt rejtve marad.

Mint ahogy tulajdonképpen rejtett maga a pünkösdi lélek is, amelyről sokkal kevesebb szó esik, mint az Atyáról és a Fiúról. Érthető. Az apa-fiú kapcsolat emberi ésszel értelmezhető, de a kettejük szeretet kapcsolatából a világot átjáró Szentlélek jelenlétét, segítségét elfogadjuk ugyan, megérteni azonban aligha tudjuk. Felfogjuk, persze, hogy felfogjuk, hogy a Szentlélek nem különálló valóság, hiszen akkor három istent imádnának a keresztények és nem a Szentháromságot.

Semmiképpen sem juthatunk a lényeg közelébe, ha dilettáns módjára próbáljuk megérteni a teológia igazságait. A pünkösdi lélek értelmezése, az egyszerű hívők számára történő megvilágítása az egyházatyákat is próbára tette. Nazianzoszi Szent Gergely, akit ‘theologosznak’ neveztek, hosszan fejtette ki Pünkösd mondandóját. Szerinte ez az ünnep a remény ‘valóra válása’, most kezdődtek el azok az események, amelyek ‘a lélekre tartoznak’.

Ha magát az eseményt szemléljük, amint azt az evangelisták írták le, feltűnik, hogy másként szólt róla Lukács, és megint másképp János. Lukácsnál a feltámadt Jézus többször megjelent tanítványainak, majd negyven nap múlva felszállt a mennybe, de meghagyta, maradjanak Jeruzsálemben, ott majd Pünkösdkor leszáll rájuk a lélek. Jánosnál már Húsvét vasárnap rájuk lehelt: ‘Vegyétek a Szentlelket!’.

Lényegében mindegy, mikor, milyen körülmények között hagyományozta Jézus a reménység lelkét. Az eseményről az Apostolok cselekedetei, az evangéliumok folytatásaként született könyv számol be részletesen. Miután Jézus a mennybe ment, az apostolok, amint meghagyta nekik, visszatértek Jeruzsálembe, az emeleti terembe, ahol addig is összegyűltek, és buzgón imádkoztak. Együtt voltak Pünkösdkor is, amikor ‘mintha csak heves szélvész közeledett volna, zaj támadt az égből és egészen betöltötte a házat, ahol összegyűltek. Majd pedig szétosztó, tüzes nyelvek lobbantak föl előttük és leereszkedtek mindegyikükre. Valamennyien elteltek Szentlélekkel és különféle nyelveken kezdtek beszélni, úgy, amint a Szentlélek szólásra indította őket.’

A jelenet a pünkösdi történések bevezetője. Felvillan a reménység fénye: nem vagyunk egyedül, nem vagyunk magányosak. Ratzinger bíboros arról írt, hogy az ember még sohasem érezte magát annyira egyedül, mint a XX. században. Hermann Hessét, kedves német íróját idézte: ‘Élni annyi, mint magányosnak lenni: senki sem ismeri a másikat, mindenki egyedül van’. Nekünk persze nem szükséges Hermann Hessére hivatkoznunk, elég, ha beleolvasunk Juhász Gyula vagy Tóth Árpád verseibe. Beláthatatlan a távolság ‘lélektől lélekig’ írta Tóth Árpád:

‘Oh, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,

Mint egymástól itt a földi szívek!

A Szíriusz van tőlem távolabb,

Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?’

Ezt már-már végzetesnek látszó magány törte át a Lélek eljövetele, amely keresztény hit szerint az egyház, azaz a közös hitet vallók, egységes célra törekvők szövetségének születése. Ez a folyton növekvő, üldöztetést és kirekesztést túlélő közösség a Lélek által kapcsolódik Istenhez, s épp e kapcsolat a magány tagadása. De nem csak ez…

‘Ezidőtájt az ég alatt található mindenféle nemzetből tartózkodtak istenfélő zsidók Jeruzsálemben – folytatja az események elbeszélését az Apostolok cselekedetei. – Mikor ez a zaj támadt, tömeg verődött össze és megzavarodott, mivel ki-ki tulajdon nyelvén hallotta beszélni őket. Meglepődtek…’

Mi is történt? Megszűntek a bábeli nyelvzavar következményei, a szavak ismét érthetőkké és értelmezhetőkké váltak, a jelen lévők saját nyelvükön ugyanazt hallották. A pünkösdi jelenetnek ez az epizódja felkeltheti annak reményét, hogy a beszéd, a szavak és mondatok mégsem veszítették el becsületüket. A múlt század nem egy mozgalma és jelentős egyénisége foglalkozott azzal a gondolattal, hogy a kiüresedett szavakat le kell cserélni és új nyelvtani rendszert kell teremteni. Ez volt az avantgard egyik célkitűzése. Mások, a század szörnyű eseményeit átélve megelégedtek volna azzal, ha hitelüket veszített szavakat cserélték volna újakra. Erről írt Márai Sándor. Végül a legszélsőségesebb meggyőződést vallók szerint a művésznek el kell némulnia.

Szent Péter, az egyház feje egy pünkösdi beszédében Joel prófétát idézte, aki komor látomásában mintha az eljövendő idők vérzivataraira utalt volna:

‘A nap árnyékba, a hold vérbe borul

Mielőtt az Úr napja elérkezik.’

Ellenpontul azonban Dávid jövendölését mondta el:

‘Az élet útját mutatod meg nékem,

És eltöltesz orcád előtt gyönyörűséggel.’

Aki a szeretet parancsát követi, az reménykedhet – ez is a mai nap tanítása -, mert ez az ünnep a boldogság és az egyetértés ígéretét rejti. Ahogy Fodor András Pünkösd című versében olvassuk:

‘Minden tavasszal újra élem

a reggel gyönyörét:

a lucfenyők, a kertek magasában,

keserves hosszú boldog szaggatással

burukkolnak a gilicék.

És fölcsattan a gyermekének,

Fölbúg az orgona:

Jövel Szentlélek! – vigyél el a nyárba,

hol égig ér a játék palotája,

szabadság otthona.

Már jön értem apám az állomásról,

Futok elébe ki, –

a kanyarból is látom szívdobogva:

örömöt ír felém a sétabotja,

föl-fölbuktatja, lengeti.’

A nyárelő békéje, az útra hajló pünkösdi rózsák alázata, a reménységre hangolt ember várakozása. Ez a Pünkösd.

Rónay László