Forrás: Népszava(Kingdom of Heaven)
Aki szereti a történelmi, kosztümös filmeket, annak irány a mozi. Ridley Scott filmje ugyanis a keresztes háborúk korába, a Szentföldre viszi el a nézőket. Amióta a számítógépes grafika, a virtuális efektek átszabták a filmgyártást, azóta nincs lehetetlen: a filmrendező minden vágya, látomása viszonylag könnyen megvalósítható. Elég a komputer trükk és az illúzió tökéletes: a néző maga is ott lehet a XII. századi Jeruzsálemben, nem csak láthatja, hanem szinte megtapinthatja a tárgyakat, érezheti a szagokat, letörölheti arcáról a harc közben odafreccsent vért.
A film tartalmát így foglalja össze a port.hu: ‘A XII. század a keresztes hadjáratok fénykorát jelöli. Az egyházi köntösbe bújtatott kizsákmányoló és hódító csaták céljukat érték, Jeruzsálem 1099 óta az európai lovagok irányítása alatt áll. Balian (Orlando Bloom), a fiatal kovács tisztességesen húzza az igát a forró lángok mellett, ám nem bírja tovább tétlenül nézni a keresztesek önkényuralmát. Egyszerű származása ellenére, múltját maga mögött hagyva áll élére annak a felkelésnek, melynek egyetlen célja az idegen betolakodók kiűzése a szent városból. Az események középpontjába került Balian a felszabadítás mellett hódítani is készül: a város gyönyörű hercegnőjéhez fűzik romantikus szálak. Népét jobb sors felé igyekszik terelni a lobogó lelkű ifjú, miközben egy pillanatra nem adja fel saját boldogsága beteljesítését sem.’
Na jó, mondjuk, tényleg erről is szól a film, amelyről egyébként egy négy betűs szóval lehetne a legplasztikusabban véleményt mondani. Persze fikázni a legkönnyebb, de van a Mennyei Királyságnak egy sokkal fontosabb értéke, mint a minőség.
Némi történelmi ismeretet, előképzettséget tételez föl, hogy a néző tudja: a szentföldi háborúk a keresztények és a mohamedánok (arabok, vagyis a szaracénok) között folyik (a háttérben némi kis zsidó beütéssel). A kovácsból lett európai hadvezér védi a várost a szaracénok ellenében, majd amikor teljes bizonyossággal a totális vereség, a halál vár rájuk, akkor a nők, a gyerekek, az öregek, s katonái életéért cserébe föladja Jeruzsálemet, kivonul a városból, hogy immár a keresztény hadak soha többé ne is foglalják azt vissza.
Színes, szagos, szélesvásznú mesefilm ez – mondhatnánk. Azonban tudni kell, hogy a filmet az angol Ridley Scott rendezte, akinek a nevéhez többek között vagy 3000 reklámfilm, és olyan szupermozik fűződnek, mint a Szárnyas fejvadász, a Thelma és Louise, a Gladiátor, az 1492 – A Paradicsom meghódítása, A nyolcadik utas a halál című szuperprodukciók.
A gyengécskén előadott történet, a rossz párbeszédek, a filmes közhelyek azonban – hál” Istennek – elsikkadnak végül is egy erős politikai üzenet árnyékában.
Ridley Scott ugyanis nem mond kevesebbet, minthogy keresztény és muzulmán lehet ugyan ellenfele egymásnak, küzdhetnek életre-halálra, ám a lovagiasság mindkét fél belülről fakadó sajátja. Hősiesség és becsületesség jellemzi egyformán a küzdőket, akik igazi férfiak, valójában gáncs nélküli lovagok. Akik pedig nem, azoknak menthetetlenül bukniuk kell. Ebbe a fennköltségbe, tiszta érzelmekbe nem fér bele a nemtelenség, az aljasság. Csak az erő és az ügyesség, amely az ellenfél tiszteletével, megbecsülésével jár együtt. Az derül ki hát a filmből, hogy úgy is lehet háborúzni – ölni a másikat -, hogy közben annyira tisztelem ellenfelemet, mint önmagamat.
Az üzenet meseszerű egy olyan világban – napjainkban -, amikor sem a Szentföldön, sem Amerikában, sem sehol másutt az ellenfelek már totális ellenségek, akik nem tisztelik egymást. Küzdelmüket az aljasság, a nemtelenség határozza meg, s ez nem más, mint a terrorizmus. A terror mindennapjaiban Scott filmje azt üzeni Amerikának és Európának, hogy a muszlinok pontosan ugyanolyan nemesek, mint mi vagyunk. Hősök és lovagiasak, és ennek a kultúrának, ennek az erőnek nincs köze a sunyi és alattomos terrorhoz. A férfias küzdelmet lehet és kell is vállalni, de az igazi harcosnak nincs szüksége az ártatlanok életét kioltó öngyilkos merényletekre.
Hogy mindezt így, ebben a formában megrendelték-e Ridley Scott-tól, vagy csak ráérzett minderre az egykori West Hartlepool-i Művészeti Főiskola diákja, azt nem tudni, és nyilván sose fog kiderülni. Ám a rendező ezzel a filmmel többet tett az iszlám és az arabok elfogadtatása érdekében, mint ezer szolidaritási nyilatkozat. Mert a film nem direkt, hanem áttételes módon utal erre. S üzeni mindenkinek: a terror ugyanúgy nem fér ebbe a lovagi küzdelembe, becsületkódexbe és hőskölteményekbe, a keresztény kánonba, mint ahogy a bagdadi Abu Graib amerikai katonai börtönben való fogolykínzás sem. Aki pedig ilyesmihez folyamodik, az menthetetlenül elvész, elbukik.
Mindegy tehát, hogy a Mennyei Királyság rossz film, de közben beégeti a néző tudatába, hogy egyformán nemesek vagyunk mi mindannyian – most persze arról ne essék szó, hogy egyébként pedig egyformán aljasok is.
Tehát: Alik, Juszufok, Ahmedek! Nyugodtan menjetek ki sétálni a New York-i Centrál Parkba! Nem vágják belétek a nagykést. Talán.
Boros István
