Forrás: NOL

Tischler János, 2005. május 14. 00:00

Báthory István lengyel király az alapító, Pilsudski az újraalkotó – hirdeti a felirat a vilnai egyetem 1926-os emlékérmén Hetven esztendővel ezelőtt, 1935. május 12-én távozott az élők sorából Józef Pilsudski. A marsallban honfitársai mindenekelőtt a lengyel államiság újbóli megteremtőjét tisztelik.

Józef Pilsudski: független ország – erős állam

– Elvtársak, a szocializmus vörös villamosán utaztam egészen a „Függetlenség” megállóig, de ott leszálltam. Ti elmehettek a végállomásig, ha tudtok, de mostantól áttérünk az „úr” megszólításra! – állítólag így búcsúzott el addigi harcostársaitól Pilsudski 1918-ban. A formális szakítás azonban már tíz évvel korábban bekövetkezett, amikor a leendő marsall úgy vélte, hogy – az egyébként illegális – Lengyel Szocialista Párt, amelynek egyik vezetője is volt, feladta az össznemzeti érdekek képviseletét, s mindinkább az osztályharcot helyezi előtérbe. Kétségtelen tény, hogy a lengyelek ambivalens megítélésű nemzeti hősének egész életútját egyetlen cél határozta meg: a függetlenség visszaszerzése, illetve 1918 után annak megtartása. Ezzel magyarázható, hogy nincs olyan közvélemény-kutatás vagy felmérés történelmük nagyjait illetően a Visztula mentén, amelyikben ne szerepelne dobogós helyen, főként a nemrégiben elhunyt II. János Pál pápa és a Szolidaritás szakszervezet egykori legendás vezetője, Lech Walesa társaságában. A kommunista történetírás térségünkben hamis leegyszerűsítéssel fasiszta diktátorként emlegette őt, ennek egyik alátámasztása gyanánt párhuzamot vontak közte és Benito Mussolini között, mondván, mindketten a szocialista mozgalomból indultak, és uralmuk fasiszta diktatúrába torkollott. Az igazság az, hogy Mussolinival semmi sem kötötte őt össze, mint ahogy Horthy Miklóssal is vajmi kevés. Ez utóbbival közvetlen kapcsolata leginkább arra szorítkozott, hogy 1920-ban Magyarország hadianyagot és hadfelszerelést küldött a függetlenségéért küzdő lengyel államnak, Csehszlovákia tiltakozása miatt annak azonban csak egy része jutott el a címzetthez. Külpolitikájuk is ellentétes volt, hiszen Budapest a versailles-i békerendszer revízióján fáradozott, míg Varsó éppen annak fenntartásában volt érdekelt. Pilsudski életútját igazából akkor érthetjük meg, ha nem feledjük: olyan időszakban látta meg a napvilágot, amikor nem volt Lengyelország. Az Orosz Birodalom és a Porosz Királyság a Habsburgokkal karöltve a XVIII. században többször is felosztotta egymás között a nagyhatalmak közé szorult, anarchiába sülylyedt lengyel államot, míg végül 1795-ben több mint 120 évre letörölte azt Európa térképéről.

Pilsudski 1867-ben született Vilnától – a mai Vilniustól – nem messze, egy vegyes nemzetiségű, akkoriban Oroszországhoz tartozó területen. Húsz évvel később a hatóságok őt is letartóztatták, és öt évre Szibériába száműzték (1887-1892), miután bátyja belekeveredett a Lenin fivérének nevével fémjelzett cárellenes összeesküvésbe (Alekszandr Uljanovot ki is végezték). 1893-ban bekapcsolódott a már említett illegális Lengyel Szocialista Párt megalakításába, s rövidesen annak egyik vezetője lett. Ő szerkesztette a párt orgánumát, a Robotnik című lapot, írásaiban Lengyelország függetlenségének gondolatát sajátosan vegyítette a demokrácia és a szocializmus lehetőségeivel. 1901-ben tevékenységét az osztrák fennhatóságú, szabadabb légkörű Galíciába és Krakkóba tette át. 1905-től kezdte szervezni pártja fegyveres erejét, amely a jövendő felkelősereg magjává vált, őt magát pedig a függetlenségi tábor vezéralakjaként emlegették. Figyelmét egyre inkább az oroszok elleni harc előkészítésének szentelte, mélyen meg volt győződve arról, hogy hazája függetlenségét mindenekelőtt velük szemben kell kivívni.

Az első világháború kitörésekor Pilsudski az Osztrák-Magyar Monarchia oldalán küzdött lengyel légiói élén, két év múltán azonban már az antanttal kereste a kapcsolatot, miután rájött, hogy a központi hatalmak nem veszik komolyan a lengyel önállósági törekvéseket. Szakított addigi szövetségeseivel, ekkor a németek letartóztatták, és a magdeburgi erődbe zárták. Onnan érkezett 1918. november 10-én Varsóba. Másnap a Kormányzó Tanács átadta neki a hatalmat, ez lett a II. Lengyel Köztársaság születésnapja, amely 1990 óta ismét nemzeti ünnep.

Pilsudski – mint az állam vezetője és a hadsereg főparancsnoka – haladéktalanul nekilátott az új, demokratikus Lengyelország megteremtéséhez. Jóslata bevált, hazája szuverenitását leginkább az időközben bolsevik hatalomátvételt megélt Szovjet-Oroszország fenyegette 1919-20-ban. Váltakozó hadi sikerek után 1920 májusában a Vörös Hadsereg elsöprő offenzívát indított „saját” területéről, Lenin és elvtársai előtt ismét felvillant a proletár világforradalom víziója. A Sztálin által utóbb kivégeztetett Mihail Tuhacsevszkij tábornok így buzdított hadparancsában: „Az egyetemes forradalom sorsa nyugaton dől el, Lengyelország holttestén vezet az út a világégéshez. Vilnába, Minszkbe, Varsóba, előre!” A lengyel állam nyáron kritikus helyzetbe került, Tuhacsevszkij csapatai augusztusra elérték a Visztulát, és már valóban Varsót fenyegették. A főváros eleste után egész Berlinig szabad út nyílt volna. Pilsudski azonban nem adta fel, és a nagyszámú önkéntesekkel felduzzasztott, közel 850 ezer főt számoló hadserege élén végrehajtotta a „visztulai csodát”. Az augusztus 15-én, Szűz Mária mennybemenetele napján kezdeményezett ellencsapás eredményeként százezer hadifoglyot ejtett, valamint a Vörös Hadsereget másfél hónap alatt több száz kilométerrel űzte vissza. Októberben megszületett a fegyverszünet, majd 1921 márciusában a két fél aláírta a rigai békét, amely azt jelentette, hogy Pilsudski keleten majdnem teljesen helyreállította Lengyelország 1772-es határait. Nyugaton pedig Németországtól szerzett területeket, valamint elérte, hogy Lengyelország Danzig (Gdansk) mellett kijusson a tengerhez. A II. köztársaság csaknem 390 ezer kilométernyi területével és 27 milliós népességével jelentős európai államként született újjá. Ugyanakkor szinte leküzdhetetlen örökséget jelentett az eltérő fejlettségű három országrész egybekovácsolása a hosszú széttagoltság után. Ehhez járult még, hogy az ország lakosainak 30 százalékát nemzeti kisebbségek (ukránok, zsidók, beloruszok, németek) alkották.

Pilsudski 1922 végén megvált államvezetői tisztétől, de a várakozásokkal ellentétben elutasította a frissen felállított köztársasági elnöki poszt betöltését, mivel a nemrégiben elfogadott alkotmány – francia mintára – a gyenge kormány, gyenge államelnök, domináns parlament alapelvére épült. Rövidesen kiderült, hogy épp ez lett a fő oka a lengyel belpolitikai helyzet állandósuló instabilitásának, az egymást követő kormányok bukásának, mivel a szétaprózott és marakodó szejmet az államfőnek nem állt jogában feloszlatni. Pilsudski nem akart a „szejmokrácia” bábja lenni, demokratikus meggyőződése pedig egyelőre visszatartotta őt attól, hogy a viták és a politikai csatározások helyett a „határozott” megoldást válassza. 1923 nyarán visszavonult a közéletből, döntésére minden bizonnyal befolyással bírt az is, hogy az első köztársasági elnökké választott Gabriel Narutowicz ellen a jobboldali pártok kíméletlen politikai hajszát indítottak, és olyan hisztériát keltettek, hogy beiktatása napján egy szélsőséges nacionalista festő lelőtte őt.

Pilsudski „magányában” tudatosan épített a körülötte kialakult kultuszra, a róla szóló legendákra, a társadalmi elégedetlenségre, s végül 1926 májusában szánta el magát a cselekvésre. A politikai és gazdasági válságra hivatkozva sikeres katonai államcsínyt hajtott végre, szinte nem ütközött ellenállásba. Rendíthetetlenül hitt az állam mindenhatóságában a társadalom bármely szerveződési formái felett, s ebben az értelemben személyi diktatúrát vezetett be, egy tekintélyuralmi rendszert erőteljes bonapartista vonásokkal, amelyet a háttérből irányított. Újfent elhárította például az államfőséget, s két „átmeneti” miniszterelnöki periódus kivételével (1926-1928, 1930) hivatalosan mindvégig „csak” hadügyminiszter, valamint a hadsereg főfelügyelője volt. Hatalmát így sem érte kihívás, a függetlenségi háború győztes hadvezérének nimbusza övezte őt, és a hadsereg is egyöntetűen mögötte sorakozott fel.

Elsődleges feladatának a „pártoskodás” visszaszorítását jelölte meg, korlátozta (de nem iktatta ki) a parlamentáris berendezkedést. Pilsudski tisztában volt azzal, hogy két ellenséges nagyhatalom közé ékelve, melyek revánsra vágynak az 1919-1920-as katonai vereségekért és területi veszteségekért, Lengyelország nem kerülheti el a háborút, különösen Németországgal szemben. Meggyőződése szerint ilyen nemzetközi viszonyok közepette csak egy erős és szilárd lengyel állam védheti meg függetlenségét, márpedig a demokrácia elsajátításának tanulóidőszaka ezt ássa alá. Minduntalan visszatérő gyötrő látomásként lebegett a szeme előtt a nemesi anarchiától végzetesen meggyengült XVIII. századi Lengyelország, amelyet aztán feldaraboltak a szomszédok. Ennek elkerülése határozta meg politikáját, s ennek tulajdonítható, hogy az elmúlt évek hibáit kiküszöbölni és rendbe hozni hivatott ún. szanációs kormányok működtek egészen 1939-ig. Abban igaza volt, hogy a lengyel demokrácia messze nem bizonyult tökéletesnek, abban viszont tévedett, hogy az ő rendszere jobb és bármely vonatkozásban hatékonyabb lesz annál, sőt hosszabb távon elősegítheti annak fejlődését. Pilsudski esete azt igazolja, hogy nincs „rövidebb út”, nem lehet egy diktatúrára támaszkodva megkerülni egy „érettebb” demokrácia kialakulásának kínzó nehézségeit. Egyúttal megmutatta a világnak, hogy diktátorok nem feltétlenül az erre eleve hajlamos emberekből lesznek.

Ellenfelei és kritikusai leginkább az 1930-as esztendő eseményeit vetik a szemére. Pilsudski ugyanis sajátos eszközhöz folyamodott, hogy az abban az évben rendezett választásokon a neki tetsző parlamenti többség jöjjön létre. Listát állíttatott össze a húsz legfontosabb ellenzéki vezetőről, akiket azonnal letartóztattak és a breszti katonai börtönbe szállítottak (később egy részüket el is ítélték, mások emigráltak). Ezután nem volt akadálya annak, hogy már az 1928-as választásokra létrehozott saját pártja, a Pártonkívüli Blokk a Kormánnyal való Együttműködésre (BBWR) nevet viselő formáció végre „megfelelő” győzelmet arathasson a mandátumok 56 százalékával. Igaz, a BBWR sem sokkal élte túl létrehozójának éppen az 1926-os fordulat kilencedik évfordulóján bekövetkezett halálát: 1935 októberében feloszlott.

1939 őszén igazolódott Pilsudski aggodalmainak jogossága, a hitleri Németország a sztálini Szovjetunióval szövetkezve támadta meg és osztotta fel újra a lengyel államot, amely nem volt képes számottevő ellenállást tanúsítani. Pilsudski örökét a legitimitást fenntartó emigráns államszervek is megtagadták. A párizsi, majd 1940-től londoni székhellyel működő, a nyugati szövetségesek által elismert lengyel kormányokat kizárólag a Pilsudski-éra ellenzéki pártjai alkották, s együttműködésük közös nevezője a marsall rendszerének elvetése volt.

A nácizmus felett aratott győzelem után a lengyel demokrácia felépítése illúziónak bizonyult, és az emigráns állam is minden befolyását elvesztette, miután a jaltai megegyezések értelmében Lengyelország a szovjet érdekszférába került. De a polgári, szuverén állam jogfolytonosságát mindvégig megőrizték, majd 1990-ben az utolsó emigráns köztársasági elnök, Ryszard Kaczorowski szimbolikusan átadta hatalmát az immár független Lengyelország demokratikusan megválasztott államfőjének, Lech Walesának. A sors fintora, hogy a Szolidaritás egykori vezére nemcsak egyszerű öszszefüggéseket vélt felfedezni az 1920-as évek, valamint a rendszerváltozás utáni Lengyelország helyzete között, hanem Pilsudski mint erőskezű vezető iránti elismerése a gyakorlatban is megnyilvánult. Walesa szintén sokat „veszekedett” a szejmmel, s igyekezett annak rovására növelni hatalmi súlyát. Emellett 1993-ban kezdeményezésére megalakult a Pártonkívüli Blokk a Reformok Támogatására nevű párt, amelynek lengyel rövidítése a már ismerősen csengő BBWR. Természetesen nem véletlen egybeesésről van szó. Walesa nem Pilsudski ugyan, de kétségtelen, hogy miután az 1991-es választások nyomán számos kis párt került a parlamentbe, és igen labilis volt a mindenkori kormánytöbbség, ő tudatosan folyamodott egy saját formáció létrehozásának eszközéhez. Az ötlet azonban nem vált be, a BBWR mindössze néhány képviselőt tudott bejuttatni a szejmbe. Ráadásul az „elnöki párt” csupán egyetlen parlamenti ciklust ért meg, 1997-ben meg is szűnt. Igaz, a „kezdeményező atya” már korábban, 1995-ben vereséget szenvedett a köztársasági elnöki székért folytatott küzdelemben a posztkommunista Aleksander Kwasniewskitől, és gyakorlatilag távozott a politikai életből.

Szerte Lengyelországban utcák és terek viselik Pilsudski nevét, számos helyen állnak szobrai. Mint a függetlenség szimbóluma nemzeti hős, de politikai tőkét nem lehet kovácsolni manapság az ő személyéből.