Forrás: Népszava

(részletek egy internetes naplóból)

Május 6. (péntek):

Milos reggelre nagyon belázasodott. A mamája ki is hívta az orvost, aki persze azonnal jött. A mi hősünk ismét bátran viselkedett, bár végig pityergett. Azt hiszem, félt, hogy megint injekciót kap. (Este, amikor pizsamába tettem, kiugrott a kezemből, mert azt hitte, hogy kúpot akarok adni.) A doktornő jó alaposan megvizsgálta, fölírt mindenféle gyógyszert. Szerencsére nem kúpot, lázcsillapítónak. Egyébként a gyógyszertárban ötezret költöttem – abból háromezer a kifejezetten gyerekgyógyszer volt. (Ezt nem azért jegyzem meg, mert fukar vagyok, csak jelezni akarom, hogy ismerek olyan embert, akinek ez nagyon súlyos teher lenne.)

Látszólag teljesen gyógyultan ébredt. Azonnal követelte, hogy menjünk focizni. Persze nem mentünk, de jól elvoltunk. Délután a mamája már el tudott menni tollasozni, aztán Szentendrére az új Dalmát Pince avatására. Sajnálom, hogy nem lehettem ott. Milos kicsit nehezen viselte anyukája távollétét. Bejelentette, hogy belém fog rúgni, mert nincs itt a mama. Kérdeztem, hogy miért belém, hiszen én itt vagyok vele, és jól megvagyunk. ‘Azért, mert te vagy itt.’ És belém is rúgott rendesen.

Május 9. (hétfő):

Reggel a kocsiban – mint rendesen – Fialát hallgattam. Éppen arról volt szó, hogy mi van a poroltókkal az országúton. Vagyis, hogy tartsunk-e olyan jószágot a kocsikban. Persze tartsunk, bár nincs sok értelme. De nem ez volt az érdekes, hanem az, hogy egy hölgy betelefonált, és szóvá tette, hogy milyen furcsa: a Győzelem Napján a háború emléke egyáltalán nem érdekli a hallgatókat, a poroltó annál érdekesebb témának tűnik. És hogy van ebben valami szomorú. Legalábbis azok szemszögéből, akik túlélték azt a háborút, és még mindig élnek. Azon gondolkoztam, hogy csakugyan van valami szomorú ebben, de lassan hozzá kell szokni a gondolathoz: a háború emléke is halványul. Gondolom, azokban az országokban, amelyekben azóta volt még egy valóságos háború, ez az emlék még múlandóbb – például a volt Jugoszláviában. Bár erről meg kellene kérdeznem az ott élő barátaimat. Végülis hatvan év telte el. Az nagyon sok idő. Sőt már másfél évtized azóta, hogy a háború politikai értelemben is lezárult, vagyis kivonultak a szovjetek Európa megszállt területeiről. Engem még egész életemben nyomasztott, hogy a háború utáni első évtizedben születtem. Ezt a nyomasztást úgy tudnám érzékeltetni, hogy valami hatalmas hullám, vagy pernyefelhő, valami fizikai értelemben is fenyegető természeti jelenséghez hasonlatos érzés volt mindig a hátam mögött. Nyilván azért, mert azok, akikből származom, okkal rettegtek egy következő háborútól, meg az előző rettenetes emlékeitől.

A nagyanyám a kilencvenes években, amikor már maga is túl volt a nyolcvanon, egyszercsak ünnepélyesen nekem adta azokat a törölközőket, amelyeket a bátyjának vett arra az esetre, ha hazatérne a háborúból. Az eszével ötven éven át tudta, hogy odaveszett a Donnál, de lelkének akkor vallotta be, amikor nekem azt mondta:

– Tedd el ezeket, mert Józsi már biztosan nem jön haza. – Vagyis addig várta. Az ő életében talán akkor volt vége a háborúnak. Generációk nőttek föl, olyanok, akiknek ez az egész már csak tananyag. Ahogy a holocaust is. Föl se tudják fogni, miről van szó. Valójában már az én generációm sem, de nekünk még szembe kellett nézni a megtestesült rettenettel. Nem filmen láttuk, nem könyvben olvastuk, hanem szemekből tükröződött ránk a végtelen szomorúság. Anyák szeméből, testvérek szeméből, zsidók egész lényéből. A ma élők többségétől már nem is várható el az ünnepi gyász, hiszen nem találkoztak olyanokkal, akik így vagy úgy átélték a világ legnagyobb borzalmát. Az arról szóló filmeket már nem nézik meg, mert időközben megporosodtak – legalábbis például a vietnámi háborút bemutató filmekhez képest. A könyveket nem olvasgatják – már csak azért se, mert nem is nagyon olvasnak. Ritkán beszél nekik valaki arról, hogy az egész mai Európa annak a traumának a következménye, amelyik a hatvan éve véget ért világháborúban a népeket érte. Honnan tudnák, hogy a ma már természetes emberi- és szociális jogok, elosztási szisztémák mind arra szolgálnak, hogy ne keletkezzenek olyan feszültségek, amelyek még egyszer háborúba vezetik a népeket. Jól megvannak az ilyen tudás nélkül is. Hogy ez jó vagy sem, azt nem tudom.

Örülök annak, hogy még mindig a II. világháborúra kell emlékeznünk, és nem mondjuk arra a balkáni háborúra, amelyikbe belekeveredhettünk volna. Mint ahogy örülök annak is, hogy az előző rendszer elmúlása nem járt harcokkal, népirtással, sőt – legalábbis nálunk – áldozatokkal sem, tehát nem kell most sok tízezer halottra emlékeznünk. Még pár évtized, és egyre halványabb lesz az emlék. De nem veszik ki soha. Mint ahogy Trianoné sem, a holocausté sem, ami bár a háborúhoz kötődik, minősített rettenet a rettenetben. Mindig marad egy nagyon tudatos mag, amelyik pontosan tudja majd, hogy miért fontos emlékezni. És talán azt is, hogy nagyon szerencsések vagyunk, ha sok-sok évtizede odaveszett lelkeket gyászolunk.

Május 10. (kedd):

Igazi borzalom volt a reggel. Arra ébredtem, hogy a kicsi fiam ököllel orrba vágott. Direkt. Ezért kapott egy kicsi pofont, mert nyilvánvalóvá vált, hogy hiába magyarázok, hiába próbálom lebeszélni, hogy sportolási szándékkal ott püföljön és rugdosson, ahol ér. Az alvó ember orrba verése legyen az a határ, ahol le kell állítani. Megérette, bár nem lepődnék meg, ha holnap megint próbálkozna.

Fölkeltünk, ő nézte a mesét – engedjük, mert még mindig gyengélkedik -, mi pedig kimentünk kávézni. Csak a lakás egyik sarkában dohányzunk, Milos miatt. Úgy öt perc után megjelent egy orvosságos dobozzal, amiben azelőtt C-vitamin volt, és mondta, hogy azt ő mind megette. Fölmászott a szekrényre és leszedte a dobozt. Úgy számolgattuk, hogy harminc darab lehetett benne. Telefonáltam a doktornőnek, aki megadta a gyerekkórház toxikológia osztályának számát. Ott egy doktornő azt mondta, hogy bár nagy baja nem lehet a gyereknek, előfordulhat, hogy vesekárosodást szenved. Vagy hánytassam meg, vagy vigyem be, hogy kimossák a gyomrát. Elhatároztuk, hogy inkább hánytatunk, mert amúgy is másfél óra lenne, mire beérünk. Kapott egy pohár sós melegvizet, aztán a szájába dugtam az ujjamat, és nagyon óvatosan irritáltam. Persze azonnal harapott. Tudtam, hogy ki kell bírni, mert hiába próbálkozom tollal vagy pelenkacsücsökkel, úgyse engedi. Harmadszorra sikerült: szépen kihányt mindent. Persze rettenetesen sírt, borzasztó volt az egész. El tudom képzelni, mit érezhetett: az apja meg akarja fojtani! De azért sikerült megnyugtatni. Magyaráztam neki, hogy nem akartam bántani, és soha többé ne vegyen a szájába gyógyszert, csak akkor, ha mi adjuk. Remélem – ha másra nem -, arra jó volt ez a trauma, hogy ezt megjegyezze.

Úgy látszik, a kád fölé hajló póztól meg a feszültségtől megrándulhatott valami a hátamban. Pár perc múlva már annyira fájt a gerincem, hogy alig bírtam járni, a lábaim meg elhomokzsákosodtak.

Indultam tanítani. Gondoltam, beadom az üveget a szomszédba, mert nyilván nem én megyek ma tejért. Nem tudom, hogyan, de akkorát estem, hogy bevertem az orrom, lehorzsolódtak a térdeim, és az egyik kezem. Megalázó volt. A tejesüveg nem tört el. Vissza kellett jönnöm, hogy rendbe tegyem magam, és legalább megnézzem a sebesüléseimet.

Ehhez képest már semmiség volt, hogy estig tanítottam, a nem túl népes hallgatóság előtt.

Milos persze belázasodott, ami aztán elmúlt. Egész délelőtt – kis nyöszörgős megszakításokkal – aludt. A doktornő volt olyan kedves és fölhívta a mamáját, hogy mi lett a vitaminzabálásból. Az én kicsi fiam még a fürdőkádban is arról beszélt, hogy máskor ne tegyem a kezemet a szájába. De azért megértette, hogy nem bántani akartam. Bár tartózkodóan viselkedett, ragaszkodott hozzá, hogy inkább a mamája fürdesse. Nem is csodálom.

Andrassew Iván

Comments are closed.