Forrás: NOL

Rózsa Gyula, 2005. május 14. 00:00

Claes Oldenburg: Pablo Picasso Chicagónak ajándékozott emlékművének makettje lágy változatban Csalódtam a francia vendégkiállítás katalógusában, mert kiderült, hogy valóban nem több, mint szikár katalógus. Művésznév, műcím, évszám, anyag, méret – a mintha tárgyleírások mellőzésével, életrajzok híjával maga is azt sugallná, hogy nincs annál hétköznapibb dolog a világon, mint a párizsi Pompidou Központ ünnepi fellépése a budapesti Ludwig/Kortárs Múzeum megnyitása alkalmából.

Arman szörnyű gázmaszk-kompressziói először Magyarországon, Oldenburg vászonból újra költött Picasso-szobra figyelmeztetés nélkül, Joseph Kosuth több példányban is híres szék-konceptje, anélkül, hogy magyarázó méltatást kapna. A magyar nagyközönség elé ilyen evidenciaként legfeljebb a Vasarely-műveket lehetne kitenni, mert azoknak van honfitársi alapú előzménye évtizedek óta, s hozzá esetleg azokat a nemzetközi pop artosokat, fotórealistákat, újexpresszionistákat, akiket a múzeum a régi helyén már régen kiállításon tartott. Nyilvánvaló az, persze, hogy egyfelől a kölcsöngyűjtemény, mint budapesti megnyitó természetes, természetesen nagyvonalú – elegáns gesztus küldő és fogadó részéről. Az is tény, hogy a kollekció tulajdonképp nem sokkolóan új, majdnem történelmi összeállítás az ötvenes évek végétől a nyolcvanas évtizedig. Végül kézenfekvő, hogy mindaz, ami a katalógusból hiányzik, nem egyetlen katalógus dolga nálunk – de ezt a Ludwig/Kortárs Múzeum is tudja, erről majd alább.

Larry Rivers Szeretem a fekete Olympiát…

Van persze olyan közönség Magyarországon, amelynek már a katalógusszöveg nem hiányzik. A megnyitó ceremónián, amelyen mind ott voltunk, “aki számít” – művészek, művészettörténészek, kultúra-főtisztviselők és társadalmi elit, bizonyára valamennyien értettük a kiállításokat, a múzeum sajátját is, vagy legalábbis egy részüket, vagy nyitottak voltunk a nem értett részletek iránt is, értetlenségből fakadó ellenérzés nem akadályozott meg bennünket a befogadásban. Esetleg: úgy csináltunk, mintha mindez megvolna. S ha nem tudható is, hány megnyitónyi ilyen publikumra számíthat hosszadalmas nevű modern múzeumunk a nagyszerű új termeiben, bizonyos, hogy számíthat az A modernség talánya című vendégkiállításon is, a Feszített művek című saját kollekciójában is. Annyian azonban nem lehettünk, nem lehetünk, hogy azt higgyük: mi vagyunk az ország. Vagy kissé szerényebben: a múzeumlátogató közönség. Még szerényebben: a képzőművészetek érdeklődő publikuma.

A Ludwig/Kortárs Múzeum egy pillanatra sem esik ebbe a tévhitbe. Programfüzete annyi tárlatvezetést, társművészeti rendezvényt, gyermek- , ifjúsági és felnőttfoglalkozást kínál, annyi színházi, filmes és irodalmi programot ajánl (Magyarországon az irodalom révén lehet a legtöbb képzőművészet-hívőt szerezni Kazinczy Ferenc óta), mint aki pontosan ismeri a messzi előzményeket, meg az előzményekből következő mai tényeket. Egyfelől egyenrangú természetességgel fogadja a Becher-alkotópár kopár üzem-fotográfiáit, a francia új realizmus brutálisan hétköznapi művészetét, mert a saját kiállításain is felvonultat hasonló törekvéseket, sőt hasonló neveket. Másrészt tudja – a gondos, kiterjedt múzeumi program azt bizonyítja, hogy tudván tudja -, hogy ebben az országban valami nyolcvan-nyolcvanöt éve elromlott. Nem hatvan esztendeje, nem negyvenkilencben, nem emberöltővel ezelőtt, amikor átkokat kezdtek írni kortárs kiállítások vendégkönyvébe és amikor obskúrus hivatali döntések születtek – korábban kezdődött.

Nem mintha a huszadik századot megelőzően Magyarország a művészeti megújulások és a képzőművészeti nyitottság boldog tartománya lett volna – de ne menjünk vissza olyan messzire. Nagybánya fogadtatása, a Nyolcak közönsége, az aktivizmus körüli zárt értelmiségi-forradalmi közeg ha nem mozgósította is a Szent Korona országainak teljes népességét, idill és lehetőség volt a rákövetkező évtizedekhez képest. Az az átkozódó művészetellenesség a forradalmak bukásával alapozódott meg végképp. Modern művészeink emigrációban, modern művészetünk elhallgattatva, megtagadva, a tömegek és középosztályok iskolai, iskolán kívüli felkészítés híján sötét tudatlanságban, amely sötét tudatlanságot – nem először, nem is utoljára művelődésünk történetében – a hivatalos politika szentesíti; abszolutizálja és felhasználja. Abban a légkörben, amelyben kilencszázhúsz után minden bátortalan modernizmus kultúrbolsevizmusnak, minden hagyományostól eltérő hazátlannak, magyartalannak, s ahogyan fejlődünk, zsidó mételynek is számít, ahol a “franciás festészet” kifejezés gyanúsítás, ott sikerül fél- háromnegyed évszázadra megalapozni az agresszív provincializmust. Amely, mint tudvalevő, nem feltétlenül ideológiák produktuma, de önfeledten és eredményesen talál magának kurrens ideológiát.

… és Joseph Kosuth Egy és három szék című műve a vendégkiállításon

Művészetszemléletünk egyik nagy illúziója a negyvenöt utáni színpompa, a vízió a kiteljesedett, majd durva kézzel letördelt virágzásról. Valóban volt kiszínesedés, volt reményteli újrakezdés, voltak új, friss művészgenerációk, volt – például – nonfiguratív művészet is. A magyar képzőművészet egy korszaknyi elzárás és elzárkózás után kereste, kezdte megtalálni elmetszett kapcsolatait az európai, az egyetemes folyamatokkal. Néhány kiállítóteremben, néhány messzire ellátó kritikus írásaiban, néhány értelmiségi műbarát gondolkodásában. De aki ismeri a művészetszociológia és a lélektan törvényeit, vagy aki tanulmányozta a negyvenkilencig terjedő évek sajtóját, az pontosan tudja, hogy ezeket a szép eredményeket önáltatás önmagukban méltatni, az előzmények és a közeg nélkül. A közeget olyan előzmények határozták meg, amilyeneket Tamás Henrik, a két háború közötti korszak talán egyetlen haladó galériása ír le az emlékirataiban, ez a szakmányban készített fércművek szabályosan csaló álműkereskedelme volt az úri középosztály számára. Lejjebb, szélesebb körben ennyi – semmi – sem. Ahhoz pedig elegendő volna egy-egy negyvenöt utáni újságévfolyamot, kritikagyűjteményt fellapozni, hogy kitessék: a konzervativizmus, az ideológia mezt váltó, de változatlan modernellenesség a felszabadulás első pillanatától harcolt a közönsége megtartásáért. Kállai Ernőt, Rabinovszky Máriuszt, a kor nagy művészettörténészeit és gondolkodóit idézzük önfeledten, s önáltatóan nem emlékezünk azokra a művészekre, újságírókra, lapokra és vitairatokra, akik-amelyek legalább olyan aktívan – a dolog természeténél fogva: eredményesebben – sulykolták a parlagiasságot, az igénytelenséget, vagy csak a konvencionalizmust immár a népi, a demokratikus eszmények nevében.

Nem kellett itt sokáig keresnie a szövetségeseket a negyvenkilenccel hivatalossá vált szocialista realizmus trivialitásának, aminthogy maradt elegendő serege a közönségből is, a művésztársadalomból is a későbbi elkeseredett utóvédharcoknak. Nincs annál kockázat- és zökkenőmentesebb eljárás, mint az iskolában nem képzett, félreképzett leendő publikumnak azt hirdetni, hogy hozzáértése, ízlése, ítélőképessége mérce, hogy mű és néző súrlódása, ütközése esetén a hiba a művészetben keresendő. Olyan hálás, tökéletesen működő idea volt ez, hogy a politika és a művészetpolitika még sokáig nem mert vele szembenézni, még kevésbé vitatkozni, akkor sem, amikor már számára is terhessé, akadályozóvá vált. De mindez csak halmozódás, az alapot az előző évtizedek teremtették meg, nem véletlen, hogy némely szomszédos kultúrákban, amelyek velünk egy diktandóra kezdtek alakulni negyvenkilenc táján, mily rövid ideig vagy milyen következetlenül hajtották végre az egyetlen direktívát. A cseh művészetben, ahol az első világháború előtt kezdődött, aztán utána töretlenül folytatódott, sőt erősödött a hazai és a francia művészet párbeszéde, Lengyelországban, ahol tovább élt a felszámolt szovjet-orosz avantgárd szelleme, mint a szülőföldjén, nem úgy és nem akkor végződött a hazugság és bornírtság művészettörténeti korszaka, mint nálunk.

Nálunk még évtizedekig félkarantén működött, amelyben a kiállításpolitika vagy rossz lelkiismerettel, mentegetőzve engedte be a világ művészetét, vagy nagypolitikai gesztusként, a politikai használhatóság függvényében karolta fel – lásd, egyebek között a Vasarely-felfedezéseket. S ha mindez a rendszer változásához közeledve oldódott, megbízhatatlanul kapkodó és jótékonyan inkonzekvens lett is, ha aztán tizenöt éve magától szétesett is, áttörésre, egy új, tudatos és tömeges közönség nevelődéséhez, megerősödéséhez elegendő nem lehetett. Akkor sem, ha időközben, a példátlanul termékeny hatvanas-nyolcvanas évtizedekben erős művészeti-múzeumi központok keletkeztek Pécsett, Fehérváron, Szombathelyen, Miskolcon, Győrben is. Velük az értők-tolerálók tábora nőttön-nőtt, az átkozódva beírók hangja csendesült, de az értetlenek és érdektelenek bizonyára még mindig hatalmas serege ott hallgat a sikeres modern rendezvények hátterében. Tudnunk kell róla. A változásokkal egykorú – most már írjuk le egyszer a nem egyszerű hivatalos nevét – Ludwig Múzeum-Kortárs Művészeti Múzeum éppúgy kapott kéretlen örökséget ebből, mint az általános magyar múzeumi pénztelenségből. A jelek szerint a kettővel egyaránt számol. Nemcsak közönséget akar hódítani: ha a vásárlásra, működésére kiszabott összegekről szóló közleményeket olvassuk, az a benyomásunk támad, hogy kísérőrendezvényeivel kiegészíti, ki kell egészítenie azt is, amit a klasszikus múzeumi tevékenységből – mondjuk a műtárgyvásárlásból – egyelőre hiányolni kénytelen.

Comments are closed.