Forrás: NOL

Lengyel László, 2005. május 14. 00:00

2004 novemberében újraindult a világpolitika órája. Amerikában második ciklusához kezdhetett hozzá George Bush. Ennek a második ciklusnak, a sajátos poszt-Irak-korszaknak, bizonyosan jelentős nemzetközi intézményi és normaváltozások lesznek a jellemzői az erőviszonyok megváltozása következtében.

Az Egyesült Államok továbbra is a világ legerősebb katonai, politikai és gazdasági hatalma ugyan, bárhol eséllyel indíthat háborút, de nem nyerheti meg egyedül sehol a békét. Az amerikai egyközpontú, megelőző csapásra építő, a nemzetközi intézményeket és normákat háttérbe szorító politika meggyengült és elbizonytalanodott. A második adminisztráció nem tud és nem akar a neokonzervatív harci ösvényen járni. Condoleezza Rice, a realista konzervatív felfogás híve, aki felmérte, hogy vagy Amerika alakít ki tartós koalíciókat maga mellett, vagy az unilaterális Amerikával szemben jön létre koalíció Európában, Ázsiában és Latin-Amerikában.

2004-et, az amerikai “béna kacsa” időszakot valamennyi regionális nagyhatalom a maga javára igyekezett kihasználni. Miközben Amerika az elnökválasztással, saját belső problémáival volt elfoglalva, Kína, a kontinentális Európa nagyhatalmai, Németország és Franciaország, illetve a felálló új EU-bizottság, Oroszország, India, és a latin-amerikai országok élére álló Brazília mind-mind önálló stratégiákkal ilyen vagy olyan koalíciókra léptek egymással.

A korábban régiójába zárkózó kínai vezetés, valóságos külpolitikai offenzívába kezdett. Mindent megtett annak érdekében, hogy az ASEAN-országokat gazdaságilag és politikailag magához kösse és az Európai Unióhoz hasonló integráció alapjait megteremtse. De behatolt a Közel-Keletre és Irán egyik legnagyobb kereskedelmi partnerévé vált. Folyamatosan egyezkedik az Európai Unióval és Németországot, illetve Franciaországot egyértelműen elkötelezte maga mellett. Kínának sikerült elérnie, hogy az 1989-es véres események megtorlásaként kimondott fegyverembargó feloldását az Európai Unió fontolóra vegye. De Kína még tovább ment. Az Egyesült Államok hátsó udvarának számító Latin-Amerikába nyitott magának kaput, s a balra forduló országok legfontosabb kereskedelmi, sőt, infrastrukturális befektetői partnerévé vált. Ki kerít be kit? – kérdezhetné a kínai vezetés.

Az amerikai válaszlépések, mindenekelőtt a Tajvan elleni kínai katonai fenyegetés emlegetése – sikertelenek. Kína rámutatott, hogy az Egyesült Államok maga sem támogatta Tajvan függetlenségi törekvéseit, és a kínai vezetők találkoztak a tajvani ellenzék, a KMT vezetőjével, hogy közösen ítéljék el a tajvani függetlenséget. Amerika próbálkozása, hogy Kínát kereskedelmileg megfékezze, két okból is nehézségekbe ütközik. Egyrészt, nemcsak Kína függ világgazdaságilag az Egyesült Államoktól, hanem immár az Egyesült Államok is Kínától. Kína bármiféle gazdasági megingása megrendítő hatással lehet az Egyesült Államok gazdaságára. Másrészt, a WTO-ba amerikai segítséggel bekerült Kína a globális piac szabályait fordítja Amerika ellen: nem akadályozhatod a termékek szabad áramlását!

De a látszatra gyenge, az amerikai elemzők többsége által lesajnált, bukdácsoló Európa is, hasznosan használta ki az iraki háború és az amerikai elnökválasztás adta lélegzetvételnyi szünetet. Európa nagyhatalmai és az Európai Unió aktívan flörtölnek Kínával, Indiával, Oroszországgal, a Közel-Kelettel – Iránnal, Líbiával -, sőt Latin-Amerikával.

Európa átlátta, hogy a terjeszkedő Egyesült Államokkal szemben nem a nyílt szembenállás, hanem a távolságtartó türelem számít. Az 1996-os daytoni délszláv béke óta tartó, 2003-ban az iraki háborúval felmondott amerikai-európai megállapodás – “én háborúzok és fizetem a háború költségeit, te pedig békét teremtesz és fizeted a béke költségeit” – hosszú távon az európaiaknak kedvez. Elegendő, ha türelmesen várnak, és nem fizetnek. Ezzel rendkívüli mértékben korlátozzák az Egyesült Államok akcióinak területét: nem tud több helyen sem komoly háborút megvívni, sem békét teremteni. Az iraki háborús béke költséges és túl sok embert köt le, szükség lenne Európa segítségére.

Az általunk is sokszor bírált, lassú, versenyképességi hátrányokat mutató Európa a maga sajátos szociális modelljével, gazdasági integrációs sikereivel és koalíciós technikáival inkább példa Ázsiában és Latin-Amerikában, mint az Egyesült Államok. Az amerikai “hard power” fölénye vitathatatlan, de az európai “soft power” még vagy már versenyképes a világban. A történelmi paradoxonok megint működnek: Európa a külpolitikai megkeményedés után egyre többet enged a zéró tolerancián alapuló fegyelmező, beavatkozó, idegenellenes “bushizmusnak”.

Az Egyesült Államoknak sikerült elérnie, hogy a világ szinte valamennyi országában ellenérzésekkel gondoljanak rá, s az Egyesült Államok szövetségesei az iraki háborúban sorban elveszítik az európai választásokat, illetve befolyásukat. Az európai integráció elmélyítésében és kiterjesztésében, egyszóval sikerében az Egyesült Államok nem igazán érdekelt, de az új adminisztráció belátta, hogy az integráció elleni minden közvetlen akció inkább megerősíti, mint gyengíti az európai összetartozást.

Oroszországnak bele kellett törődnie, hogy az Egyesült Államok az Európai Unióval közösen beszorította őt legbelső területeire, a nagyhatalmi medvét beküldte barlangjába. De ugyanez az Oroszország eközben jól-rosszul stabilizálta gazdaságát és megállapodásra jutott Európával. Európában az Európai Unió “junior partnere”, Ázsiában pedig Kínáé és/vagy Japáné. Az orosz modell nem vonzó az amerikaihoz és az európaihoz, valamint a kínaihoz képest. De kérdés, hogy Ukrajna, Fehéroroszország, Moldávia, a kaukázusi és közép-ázsiai köztársaságok szegény tevéi át tudnak-e bújni az európai, amerikai, kínai tű fokán. Fizeti-e valaki átalakulásukat? Nem térnek-e vissza néhány év után csalódottan Oroszország keblére? Oroszország tagja maradt a nagyhatalmi láncnak, amellyel számolni kell a második fordulóban is.

A Bush-Cheney-féle Amerika nem figyelt a latin-amerikai változásokra. A 2001 utáni latin-amerikai gazdasági válságokra, majd a nekilendítésre semmiféle amerikai válasz nem született. Részben ennek hatására Latin-Amerikában baloldali fordulat következett be. Brazília vezetésével, az Európai Unió – mindenekelőtt Spanyolország – és Kína segítségével Latin-Amerika saját úton indult el, s kapcsolatokat keres az arab országokkal és Ázsiával.

Nem kell természetesen az Egyesült Államokat féltenünk. A második adminisztráció külpolitikai irányítója, Rice, eltávolította a neokonzervatívokat az adminisztrációból, helyére tette Rumsfeldet és a Pentagont, a külügyminisztériumban összpontosította a hatalmat. Igaz, hogy 2003-ban még ő mondta ki, hogy “feledjük Oroszországot, ignoráljuk Németországot és büntessük Franciaországot”, de 2004 végétől visszatért a Kissinger- Scowcroft-féle realista, nagyhatalmi egyensúlyi vonalra. A “demokrácia keresztesháborújának” idealista jelszavával fokozatosan hozzákezdett a “Nyugat újjáteremtéséhez”. Az Egyesült Államok és az Európai Unió együtt oldotta meg az ukrajnai válságot, s folyamatosan együttműködnek az Arafat utáni izraeli- palesztin békefolyamatban. Bush elnök rövid idő alatt többször ellátogatott Európába, és első ízben tárgyalt az Európai Bizottság központjában. Még nem tudható, hogy Amerika és Európa közötti tartós hideg béke korszaka következik-e a 2003-as hidegháború után, de az egyik lehetőség a második Bush-adminisztráció és az új európai vezetők pragmatikus együttműködése.

Csak a Bush II-Rice-Európa közreműködéssel oldható meg a nemzetközi intézmények újragondolásának és működtetésének ügye. Bush I lerombolta az ENSZ, a NATO és más nemzetközi intézmények presztízsét. Bush II-nek szüksége van az ENSZ Biztonsági Tanácsára és a NATO-ra, hogy megoldja a felgyülemlett konfliktusokat. Valamennyi fél győzelemről, politikájának igazolásáról beszél. De a hideg béke képviselői fenntartják a jogot arra, hogy átkaroló hadműveleteket hajtsanak végre, s a valamit valamiért kemény alkuját folytassák. Az Egyesült Államok barátilag “túlterheli” az Európai Uniót Törökország, a balkáni országok és Ukrajna fölvételének igényével. Európa pedig barátságosan elutasítja az Egyesült Államok embargó-igényeit Ázsiában, a Közel-Keleten és Latin-Amerikában.

Amerikának Kína okozza a legnagyobb fejtörést, s nem Európa, ezért fordult “koalíciós ajánlattal” Európa felé. Ahogy Kissinger és Nixon a gyengébb Pekingben kereste az ellensúlyt a hetvenes évek elején az erősebb Szovjetunióval szemben, úgy próbálkozik Rice és Bush Brüsszelben, Berlinben és Párizsban koalíciózni Pekinggel szemben. A cunami idején Amerika mozgósította katonai kapacitásait, így segített Európának, Japánnak és Ausztráliának, kihagyva Kínát. Megerősítette katonai együttműködését Indiával, Japánnal, Tajvannal és növelte biztonsági kapcsolatait Mongóliával, Thaifölddel, Szingapúrral. Mindent megtesz azért, hogy az energiazabáló és kiszolgáltatott Kínát távol tartsa a közel-keleti, az orosz és a latin-amerikai olaj- és gázcsapoktól. Bekeríteni és elszigetelni Kínát, vagy bevonni és versengésre késztetni – ez Amerika kérdése. Mindkettőt próbálta már. De egészen más egy “nagy fala” mögötti, kontinentális Kínát elszigetelni, mint a világ minden részében megjelenő Kínát.

A konzervatív John Lewis Gaddis, a második adminisztráció nagy stratégiai lehetőségeinek elemzése után oda jut, hogy Bush II-nek a harapófogóból Bismarck módjára van kiútja. 1871-ig Bismarck erőszakkal felborította az 1815 óta működő nemzetközi intézményrendszert, nagyhatalmi egyensúlyt Európában. Céljának elérése után egész hátralévő politikai működésének ideje alatt azon dolgozott, hogy új egyensúlyt teremtsen, s kizárja a túlnőtt Németország körüli ellenséges koalíciót. Az intervenció politikusa a status quo politikusává vált. Bush II és Condoleezza Rice előtt vagy Bismarck reálpolitikai útja, vagy II. Vilmos császár erőszakos, minden koalíciót kizáró, világháborút eredményező útja áll. Rice személyesen láthatta egy erőszakos és foglaló birodalom bukását, a Szovjetunióét 1989-1991-ben. Vajon a szovjet útra tért Egyesült Államok külügyminisztere – kérdi Gaddis – képes-e észrevenni, merre tart országa?

Comments are closed.