Forrás: Demokrata

Ungváry Zsolt

Az Eurázsia hatalmas sztyeppéin élő – összefoglaló néven szkítáknak nevezett – népesség történelme fehér foltként virít a történelemkönyvek lapjain, holott úgy tűnik, a Kr. e. II. és a Kr. u. I. évezred európai és közel-, közép-keleti históriájának a kulcsát jelentheti. A szkíták többnyire akkor bukkannak fel, amikor belépnek a hivatalos történetírás felderített tereibe, s mint valami mozgó, hömpölygő áradat, “népvándorlásokat” indítanak el.

Érdekes módon a szkíták nem tűnnek el nyomban rablott zsákmányaikkal, hanem több száz éves, életképes és a szomszédaiknál erősebb, szervezettebb államokat hoznak létre. Ezek az országok (Korezm, Párthia, Hunnia, Avaria, Bolgária, Magyarország) valójában nem a nomádok “odébbállásának” időleges következményei, hanem a hatalmas szkíta élettér szatellit-államai. A tankönyvek – és a köztudat – úgy mutatja be, mintha időnként az eurázsiai sztyeppékről nyugat, illetve dél felé – látszólag céltalan – kirajzásokat produkálnának ezek az egyébként “barbár, primitív” nomádok. Ezeknek a rejtélyes szkítáknak az erejére jellemző, hogy az ókor nagy hódítói – a perzsa Kürosz, Dareiosz és Nagy Sándor – mind kudarcot vallanak velük szemben. Jó volna tudni, mi történt ebben a “szkíta élettérben”, ahonnan államalkotó képességű, fejlett diplomáciai érzékkel, hadviselési tudománnyal, kultúrával felszerelkezett csoportok törnek be a gyengébb és elmaradottabb európai régiókba. Rabló hordák nem képesek jelentős területeket évszázadokig megszállva tartani, igazgatni, sőt tovább hódítani. Ehhez évezredek során csiszolódó politikai tapasztalat szükséges. Arszák a Kr. e. III. században megérkezik Szkítiából, s utódai alatt virágzik az a párthus birodalom, amely Rómával egyenrangú katonai erőt képvisel. (Gondoljunk – többek között – Crassus sikertelen hadjáratára, vagy arra, hogy hosszú idő után Traianus nagy nehezen elfoglalja Mezopotámiát és Arméniát, de ezt rögtön az utódja, Hadrianus el is veszíti a párthusokkal szemben.)

Attila hun birodalma nem úgy keletkezett, hogy a nomád hunok nyugatabbra költöztek, hanem a hatalmas hun birodalom nyugati irányba terjeszkedett, megnövelte területét, s az Aral tótól a Rajnáig ellenőrizte fél Európát, adófizetőjévé téve mindkét római császárt. És Attila gyalázatos meggyilkolása után nem esik atomjaira az egész, csak visszahúzódik némileg a nyugati határa, és kikerül az európai szemléletű történetírás látómezejéből. Hasonló a helyzet az avarokkal, némileg a bolgárokkal és a magyarokkal is. Ha közigazgatásilag le is válnak a szkíta területekről, azért “otthagynak” jelentős népelemeket. (Ld. volgai bolgárok, illetve a Julianus által a XIII. században fellelt keleti magyarok.) A szkítákról való ismereteink igen csekélyek. Habsburg Intézet felállítására futja, de egy Szkíta Intézetet nem szervezett eddig egyetlen magyar kormány sem. (Az előző sem!) Pedig középkori krónikáink (de a külföld is, vagy a “szkíta bálványokról” író Gellért püspök) egyértelműen fogalmaznak: a magyarok elődei a szkíták voltak. (“Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, amint fentebb mondottuk, nagyon sok idő múltán Magóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szkítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerban Önedbelia vezérnek Emes nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta. … Álmos vezér pedig, miután világra született, nagy örömére szolgált Ügyeknek és rokonainak, továbbá Szkítia majdnem összes előkelőinek.” Anonymus: Gesta Hungarorum) “Maguk a szküthák azt állítják, hogy az ő népük a legfiatalabb (nyilvánvaló, hogy “legősibb” értelemben használja a szerző – talán hibás a fordítás – mint az a későbbiekből kitűnik U. Zs.) a világ valamennyi népe között, s véleményüket a következő hagyományra alapozzák. Földjükön, amely régen lakatlan volt, először egy Targitaosz nevű ember telepedett le. (…) Ennek a Targitaosznak aztán három fia született, Lipoxaisz, Arpoxaisz és a legfiatalabb, Kolaxaisz. Azt mondják, hogy az ő uralkodásuk idején aranytárgyak hullottak le az égből a szkütha földre: egy eke, egy járom, egy harci fejsze meg egy ivócsésze. Mikor meglátták őket, először a legidősebb fiú ment oda megszerezni, az aranytárgyak lángolni kezdtek. Elment hát, és a második lépett oda, de közeledtére ugyanez történt. Ezt a két fiút tehát az égő arany elűzte magától, de mikor a harmadik, a legfiatalabb testvér lépett oda, a tűz kialudt, ő pedig hazavitte az aranyat házába. Az idősebb testvérek aztán, megfontolva a dolgot, az egész királyságot átadták a legifjabbnak.” (Hérodotosz: A görög-

perzsa háború; Negyedik könyv, 5. rész. Fordította: Muraközy Gyula.) Ha eltekintünk a nyilvánvalóan elgörögösített nevektől, vegytisztán áll előttünk egy klasszikus magyar népmesei toposz á lá Hérodotosz, a Kr. e. V. századból. Ugyanúgy írja le a történetírás atyja a szkíták vérszerződését, ahogy ezerötszáz évvel később Anonymus a hét vezérét; amiben mellesleg nem nehéz felismerni a jézusi eucharisztia gyökereit: a bor – a vér – a szövetség jele. Vajon Jézus nem a szkíta kultúrkör közismert vérszerződését választja Isten és ember szövetségének megkötésekor? A vért tisztátalannak tartó (pl. a menstruáló nőt a “kóser” dolgoktól távoltartó) zsidó hagyományba hogy fér bele ez a “vérivás”? “Esküt a következőképpen tesznek egymásnak a szkíták. Az eskütevők megszúrják magukat árral, vagy kis sebet vágnak a testükön tőrrel, és vérüket egy nagy agyagcsészében borral keverik. (…) a szerződést kötő felek elmondják az esküformát, és megisszák a vért…” (Hérodotosz: A görög-perzsa háború; Negyedik könyv, 70. rész.) “Aztán (Jézus) fogta a kelyhet, hálát adott, és ezekkel a szavakkal nyújtotta nekik: Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetségé, amelyet sokakért kiontanak a bűnök bocsánatára.Ť” (Máté evangéliuma, 26;27-28.) “Akkor közakarattal Álmos vezérnek azt mondták: A mai naptól kezdve téged vezérünkké és parancsolónkká választunk, s ahová a szerencséd visz, oda követünk téged.Ť Majd a fent említett férfiak mindegyike Álmos vezérért – pogány szokás szerint – saját vérét egy edénybe csorgatta, s esküjét ezzel szentesítette.” (Anonymus: Gesta Hungarorum) E rendhagyóan hosszú bevezető után nézzük, mi alapján dönthető el, hogy népünk őstörténetét kiktől is eredeztetjük. Egy népnél – csakúgy, mint az egyénnél – legfontosabb a tudat: minek vallja magát. Ehhez az alábbi szempontok nyújthatnak segítséget: a nyelve, a kultúrája, a származása, a hagyományai. A magyar kultúra (zene, tánc, irodalom, ruházkodás, harcművészet stb.) egyértelműen belső-ázsiai, mezopotámiai, és hangsúlyozottan nem finnugor! A származás (tehát a vérségi kötődés) elég sokfelé visz bennünket, de genetikailag, embertanilag (természetesen a mind homogénebbé váló “európaiság” mellett) igen erős a keleti, távol-keleti népekkel való rokonságunk. Hagyományaink évszázadokon keresztül egyértelműen és megkérdőjelezhetetlenül a szkíta-hun rokonsághoz kapcsoltak bennünket, s ennek a minimum nyolcszáz évnek még akkor is felbecsülhetetlen jelentősége volna a nemzettudat szempontjából, ha egyébként egyetlen szó sem volna belőle igaz.. E három dolog – feltéve, de meg nem engedve, hogy nyelvünk valóban finnugor – legalábbis egyenértékű a vogulgyökös elméletekkel. (Képzeljük el az 1956-ban Amerikába emigrált magyar szülők gyermekét, aki nyelvünket már csak törve, vagy sehogy sem beszéli, de kitűzi március 15-én a kokárdát, mindkét szülője magyar genetikai állományú, töltött káposzta a kedvenc étele, s nagymamája magyar népdalokat zongorázik neki; most ő magyar-e inkább vagy angolszász? Őstörténete Lincoln, Jefferson, Francis Drake, Hódító Vilmos, esetleg Winnetou és Csingacsguk, vagy pedig Széchenyi, Rákóczi, Mátyás király, Szent István? A jámbor finnugor ősök úgy öt-hatezer évvel ezelőtt (amire egyébként – még a nézet hirdetői által is bevallottan – semmilyen régészeti-írott-néprajzi stb. bizonyíték nincsen, kizárólag a nyelv állapotából adódó “visszakövetkeztetés”) megindultak Dél-nyugat felé, hogy megkezdjék évezredes vándorlásukat; eközben szétváltak finnekre és ugorokra, ez utóbbiak tovább osztódtak, mígnem a végén, mint valami kémiai kísérlet eredőjeként előttünk nem áll a vegytiszta magyarság, amely immár magyarként érkezik meg a Kárpát-medencébe. Hogyan számol el ezzel a történelemtankönyv? Most idézetek következnek a Száray Miklós által írt, a Műszaki Könyvkiadónál megjelent Történelem V. Magyar történet a kezdetektől 1490-ig című tankönyvből. Használatát az Oktatási Minisztérium a 35.259/98. XIV. számon engedélyezte. Bírálta: dr. Kertész István és dr. Závodszky Géza. (Zárójelben az én kiegészítéseim. U. Zs.) A Kr. e. 1000 körüli időkről megtudhatjuk, hogy “Az Uraltól keletre az Ob, Irtisz, Iszim, Tobol vidékén maradt ugorokat déli szomszédaik, az iráni népek felől újabb fejlesztő hatások érték. A Kr. e. II. évezred folyamán megismerkedtek a fémek alkalmazásával, majd készítésével.” “A Nyugat-Szibériától délre nomadizáló iráni népek szoros kapcsolatba kerültek az ugorok déli csoportjaival, akik lassan megismerték, majd átvették kultúrájukat. Ez a nagy változás a Kr. e. 1000 és Kr. e. 500 közötti időre tehető, s az ugor közösség szétválásához vezetett. Az ugorok egy része az Ob mentén északra húzódott s miután az időjárás hidegre fordult, ismét a halász-vadász életmódra kényszerült. (…) A déli, nomáddá vált ugorságból ekkor kezdődött meg a magyarság kialakulása.” (Vagyis kapcsolatba kerülnek iráni népekkel, akiknek – ezt a szerző is elismeri – “átvették kultúrájukat”.) “Kr. e. 500 körül kikerülve a sztyeppe országútjára (ez az az “országút”, ahol a szkíta történelem játszódik, s ahonnan államalkotó képességű népelemek tömegei “rajzanak ki” Közép-Európába és a Fekete tengeren túlra), iráni és török népek forgatagában megkezdte vándorlását a Kárpát-medence irányába. (mint valami eltökélt angolnafaj a Sargasso-tenger felé… Miért?) A török környezet anyagi műveltségét átvették, de finnugor nyelvüket nagyrészt megőrizték.” (Az elmélet komolyságához, tudományos megalapozottságához némi adalék:) “Nincsenek biztos forrásaink arra nézve, mikor vándoroltak át őseink Nyugat-Szibériából a Volga és a Káma vidékére, melyet az ott élő tatár népről Baskíriának neveznek. Feltehetően a Kr. e. 500 és a Kr. u. 500 közötti (ezer évnyi ismeretlen űr!) nomád népmozgások egyike sodorta át eleinket új szállásterületükre. Nem sokat tudunk erről az évezredről, de az kétségtelen, hogy elsősorban török népek között élhettünk. Így a finnugor nyelvű magyarság anyagi kultúrájában, külső megjelenésében, törzsi szervezetében ezen népekhez vált hasonlóvá.” (Vagyis a maroknyi finnugor már kultúrájában, viselkedésében, külsejében, szervezeti felépítésében szkíta-török, de a Tobol vidékéről hozott, halászat közben aprólékosan kimunkált, hosszú fókavadászatokon érlelt finnugor nyelvéhez makacsul ragaszkodik.) “Miután az írásos források csak töredékesen teszik lehetővé őstörténetünk felvázolását, előtérbe kerültek más tudományok, elsősorban a nyelvészet és a régészet. (…) A nyelvészet tanúsága szerint nyelvünk a finnugor nyelvcsaládba tartozik. (…) S ezzel elérkeztünk az őstörténet egyik nagy problémájához, nehéz ugyanis egymásnak megfeleltetni a nyelvészet és a régészet eredményeit” (erre mondja az ős finnugor: no comment). Én úgy vélem, ez az évezredes lyukakat tartalmazó, logikailag tarthatatlan, a segédtudományok által alá nem támasztható elmélethalmaz nem történetírás. Ilyesminek egy történelemkönyvben nem lenne szabad előfordulnia. Ennél még a bantuk őstörténete is jobban dokumentált. Ez a cikk nem Száray Miklós ellen íródott. Ő nem tehetett mást, mint hogy a hivatalos akadémikus történelemszemléletet tükröző tankönyvet állított össze. Ha mást ír, meg sem jelenhetett volna. Én itt a hivatalos történetírással, a párbeszéd lehetőségét is lesöprő tudósokkal vitatkozom; bármelyik másik történelemtankönyvből ugyanaz a szellemiség köszön vissza, mint Szárayéból.

Comments are closed.