Forrás: MNO

A valódi felszabadulást 1989 jelentette a legyőzött kelet-európai országoknak – mondta Jan Rokita, a lengyel Polgári Tömörülés parlamenti frakciójának elnöke azon a kétnapos nemzetközi konferencián, amelyet a Terror Háza Múzeumban a második világháború lezárásának 60. évfordulója kapcsán szervezett a XX. Század Intézet és a Lengyel Intézet. A találkozó a vesztes felek szempontjait igyekezett középpontba állítani.

Május 9. szomorú ünnep számomra, amely a második világháborús hadműveletek végét jelenti, de az igazi felszabadulást 1989-ben élték meg a kelet-közép európai országok – mutatott rá Jan Rokita a konferencián. Hozzátette: a lengyelek minden évben megemlékeznek a Szovjetunióba elhurcolt állampolgáraikról és a lengyel földön elesett kazah nemzetiségű szovjet katonákról is. A lengyel Polgári Tömörülés parlamenti frakciójának elnöke elárulta: ha minden jól megy, a következő évben Lengyelország a magyarokkal együtt tiszteleg Nagy Imre és az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc emléke előtt. Kössünk egy lengyel-magyar szövetséget az igazság érdekében – fogalmazott Rokita, aki többek között a kommunista-ellenes mozgalom és a lengyelországi kerekasztal tárgyalások résztvevője. A politikus jó eséllyel pályázik a következő lengyelországi parlamenti választások megnyerésére is. Rámutatott: a lengyelek sohasem tekintették magukat legyőzöttnek. Bár a magyar és lengyel törénelmi tapasztalatok eltérők, a két világháború idején külön táborban álltak, de paradox módon ugyanabban a sorsban részesültek, és csak a népek tavasza hozta el közös felszabadulásukat a szovjet rabság alól. Rokita megemlékezett Teleki Pálról, aki a kassai német átvonulási kérelemre határozott nemmel válaszolt – és ezzel részévé vált a lengyel folklórnak éppúgy, mint Kállai miniszterelnök lengyel menekülteket befogadó politikája is. A magyar-lengyel második világháborús különbségeket, tapasztalatokat Rokita szerint a magyarok szenvedéseit Szabó István és Márai Sándor művészete, míg a lengyelek szenvedéseit a magyar Kertész Imre ábrázolja.

– Varsó téged leromboltak és sorsodra hagytak a szövetséges hatalmak – idézte Rokita II. János Pál pápa egykori szavait, felvetve ezzel a másik oldal felelősségének kérdését is. – Az elhagyatottság érzete minden lengyelbe befészkelődött és hozzájárult ahhoz, hogy a hidegháború éveiben a lengyel közgondolkodásban Franciaország, Anglia és Németország szovjetbarátnak mutatkozott, ellenben az Egyesült Államok volt az egyetlen ország, amely szembe mert szállni a hatalmas Szovjetunióval. A politikus megjegyezte: többek között ezzel magyarázható, hogy Lengyelország erős és megbízható szövetségese az USA-nak az Irak elleni háborúban és a háború utáni politikai rendezésben.

Jan Rokita beszélt a II. világháború alatti lengyel földalatti mozgalomról és annak eszmeiségéről is: Lértejött egy földalatti alternatív állam, hírszerzés, oktatás, virágzott a kultúra, megszerveződött egy új hadsereg. Százezrek segítettek ennek a földalatti alternatíva létrehozásában és működtetésében, amely a lengyel nemzeti büszkeség részévé, egyben a második világháború utáni lengyel identitás részévé vált. Ez mozgatta az 1989-es Szolidaritás mozgalmat és ez nyilvánult meg II. János Pál pápa halála utáni hatalmas szolidaritásban is. Rokita ugyanakkor rámutatott: ennek az örökségnek kellemetlen következménye is van: a lengyelek inkább szívesebben szerveződnek saját államuk ellen, mint azonosulni bármivel, mondjuk saját államukkal – ez a legsúlyosabb problémája a mai lengyel politikának. Ez is a második világháború öröksége. Rossz öröksége – fejezte be előadását a lengyel előadó.

Stark Tamás történészt, a magyarországi és közép-európai kényszerű népességmozgásról és háborús emberveszteségéről kérdezte az MNO. Stark szerint hazánk II. világháborús embervesztesége összesen mintegy 900-950 ezer főre tehető. Külön szólt a nemzetiségileg kevert területeken elszenvedett magyar veszteségekről, mint például az 1944 szeptemberétől 1945 februárjáig tartó délvidéki magyarellenes progromokról. Ennek pontos veszteségét, megfelelő források hiányában nem lehet meghatározni. Csehszlovákiában az ott élő magyarság kollektív jogfosztott állapotba került. Romániában a hírhedt Maniu gárda egységei járták a magyarlakta térségeket, az áldozatok számát a mai napig szintén nem lehet pontosan tudni. 1946-ban mintegy 50 ezer szlovákiai magyart telepítettek az egykori szudéta németek által lakott területekre. Stark kutatásai alapján a következő világháborús veszteségeket határozta meg: 150 ezer főnyi katona, 250 ezer fő civil esett el, akiknek nagy része a Szovjetunióban maradt. Magyarországról mintegy 250 ezer németet telepítettek ki, a lakosságcsere során elment mintegy 60 ezer szlovák. Sokan nem akartak szovjet érdekszférában élni: nagyjából mintegy 100 ezer magyar disszidált nyugatra. 450-500 ezer főre tehető a magyarországi zsidó holokauszt áldozatainak száma.

Jiri Friedl cseh történészt a második világháborús csehszlovák ellenállás tervei és realitásai közötti különbségekről faggatta az MNO. Megjegyezte: kezdetben olyan gyorsan folyt le a német megszállás, hogy az lehetetlenné tette bármilyen ellenállás kibontakozását a cseh határon. A német hadsereg átvette a korábbi csehszlovák hadsereg teljes fegyverzetét Az állam létét nem, de a becsületét talán megmentették azok a szórványos ellenállások, hiszen fegyverek nélkül a nácik ellen valódi felkelés nem törhetett ki. Kezdetben a nemzeti ellenállási, konspirációs szervek kiterjedtek a szlovák területekre is. Friedl rámutatott: Lengyelország gyors öszeomlása és a szövetségesek katonai kudarcai hátráltatták az ellenállást. Ezért kezdetben a hírszerzés területén volt a legsikeresebb a földalatti tevékenség, amelyet az angolok előszeretettel használták fel. Ezzel párhuzamosan a német biztonsági szervezet beépült az ellenállási hálózatba is. Eközben a külföldön rekedt cseh hadsereg ejtőernyőseinek a feladata szabotázsakciók, merényletkísérletek végrehajtása, és ellenállási hálózat létrehozása volt. A fegyveres felkelés először szlovák területen a háború végén tört ki augusztus végén. A felkelők viszonylag nagy területeket foglaltak el, de a vörös hadsereg nem volt képes megnyitni a duklai hágónál az új frontot. Csehországban 1945 májusában egyszerre több helyen robbant ki, a fegyveres ellenállás. 1945 május 9-én a Vörös Hadsereg alakulatai már tulajdonképpen a felszabadított Prágát érte el.

Tzvetana Lazarova Kjoseva bolgár történész, az orosz-bolgár kapcsolatok kutatója előadásában elmondta: a bolgár politika kiindulópontja a második világháború előtt a revizionizmus volt. A bolgár reményeket a cseh sziléziai területek Németországhoz történő csatolása ébresztette fel. 1938-ban írták alá a thesszalonikai szerződést, amelynek tikos záradékát visszavonták és ezzel a bolgár hadsereg újra fegyverkezni kezdett. Franciaország és Anglia irányában nem vállaltak kötelezettséget miközben fokozatosan a németországi politika hatása alá kerültek. A korszak korabeli bolgár semlegességét fokozatosan adták fel Dél-Dobrudzsa elfoglalásakor, de jelentős lélektani tényezőt jelentettek a német hadisikerek is. Hitler Szovjetunió elleni hadjárata után oszlott el a remény a bolgár semlegesség megtartására. A németeknek szükséges volt a balkáni jelenlét, ugyanakkor nem tudtak volna ellenálni egy esetleges német megszállásnak sem. III. Borisz király, hogy elkerüljék a német pusztításokat, elfogadta a német ajánlatot: a németek egyetértettek a bolgár követelésekkel, ezért a Wermaht egységeit már virággal köszöntötte a bolgár lakosság. Hamarosan bolgár rendőri erőket küldtek azokra a területekre, amelyeket elvesztettek az első világháború lezárása után.

Kelet-Macedóniában azonnal megindult a bolgár nemzeti állam szerkezetei elemeinek kiépítése. Bulgária hadat üzent az Egyesült Államoknak. A válasz nem késett sokáig: az amerikai bombák több mint tizenkétezer bolgár civilt öltek meg, városokat romboltak le. Ellenben a németek nem gyakoroltak döntő nyomást, hogy Bulgária katonákat küldjön a keleti frontra. A bolgár király kijelentette: nem vesznek részt a Szovjetunió elleni háborúban, de a birodalmi érdekeket figyelembe véve folytatják tovább politikájukat. A bolgár történész kijelentette: hazája helyzete eltért a többi megszállt országétól. Az ellenállási mozgalom 1942 júniusa után kezdődött, amelyet a Szovjetunióból jött emberek irányítottak és végül ebből bontakozott ki az osztályháború. A nyugati szövetségeseknél is megalakultak az egyes bolgáriai ellenálló szervek.

Bulgária az egyetlen németekkel szövetségben álló ország, amely területéről nem hurcolták el a zsidókat, bár az ország területén is felállítottak kényszermunkatáborokat, tömegesen nem végezték ki az embereket. Amikor a nácik a háború végén húszezer bulgáriai zsidó munkást követeltek, az újonnan megszállt bolgár területekről mégis elvitték az embereket. 1944 szetember 10-én vette fel a harcot bolgár hadsereg a német hadsereggel szemben. A bolgárok látták: a szovjetek által irányított Szövetséges Ellenőrző Bizottság újra alárendelt szerepben kényszerítette őket, így nem maradhatott más számukra, mint a teljes kapituláció. A háború végén bekövetkezett fordulat ellenére Bulgáriát nem tekintik győztesnek, jóvátételre kötelezték, bár Bulgária az egyetlen vesztes állam, amelyik megnagyobbodott területtel került ki a második világégésből. Az ország a hidegháború során a Szovjetunió legszorosabb szövetségesének számított.

Comments are closed.