Forrás: Erec

A hazát nem nyújtják át ezüst tálcán a népnek.

(Chaim Weizmann)

És csöndes lesz az ország. A határok sebére

a füst borítja lassan

homályos hályogát.

S ott áll a nemzet, fájó, feldúlt szívvel, de élve

hogy átvegye a földet,

a páratlan csodát.

Ott áll a nemzet és készül az ünnepélyre,

új kor van születőben az ősi tájakon.

Egy lány és egy fiú

indul népünk elébe

új öröm éled bennük, és még friss fájdalom.

Kék ing s nehéz bakancs, hétköznapi ruhába

öltözve jöttek el,

egyiknek sincs szava,

nem öltözhettek át, nem volt idő, hiába,

dolgoztak nappal és őrt álltak éjszaka.

Mennyi ideje már, s nyugalmat nem találtak,

de rajtuk csillog a törtetlen ifjúság,

akár a kőszobor,

oly mozdulatlan állnak,

nem tudni, él-e szívük, vagy golyó járta át.

És megkérdi a nemzet, könnyei közt, csodálva:

Hát kik vagytok ti ketten? S ők csendben állnak ott,

és halkan így felelnek: +vagyunk az ezüst tálca,

melyen átnyújtják nektek a zsidó államot.”

Csak ennyit mondanak, s lehullnak fénytelen.

A többit elbeszéli majd a történelem.

Dan Livni fordítása