Forrás: Heti Válasz

Czettler Antal, [email protected]

„C est le provisoire qui dure.” „Csak az bizonyul tartósnak, ami ideiglenes” – mondja egy francia közmondás. Azok az amerikai katonák, akik az Elbánál orosz bajtársaikkal kezet fogtak, nem sejtették, hogy több mint négy évtizedig fognak farkasszemet nézni egymással.

Az egykor rettegett Német Birodalom 1945 tavaszán – még mielőtt kapitulált volna – már a földön hevert. Légvédelme nem volt, s városai az angol-amerikai légierő csapásai alatt sorra omlottak össze. Hitler 1945. április 30-i öngyilkossága után a Flensburgban Dönitz tengernagy vezetésével megalakult új német kormány fegyverszünetet kért, de az 1943. januári casablancai formula értelmében a szövetségesek csak a feltétel nélküli kapituláció alapján voltak hajlandóak tűzszünetet elrendelni. Az első kapitulációs okmányt Jodl vezérezredes írta alá május 7-én Reinsben Eisenhower főparancsnok-helyettese, Bedell Smith tábornok jelenlétében. Bár itt jelen volt egy orosz tábornok is, a nyugati politikai vezetők a szovjet szövetséges érzékenységének tiszteletben tartása végett úgy döntöttek, hogy a végleges kapitulációs okmányt a Berlint elfoglaló szovjet erők legfőbb parancsnoka, Zsukov marsall előtt kell aláírni. Erre az aláírásra 1945. május 9-én került sor Berlin-Karlshortban, egy altiszti iskola dísztermében. A szövetséges hatalmak részéről Zsukov és Tedder brit légimarsall, német részről Keitel vezértábornagy volt jelen, aki marsallbotja megemelésével köszöntötte a győzőket, akik e köszöntést nem viszonozták. Ezzel is szimbolizálták, hogy Németországgal „karthágói békét” kívánnak kötni. A győzők már előzőleg elhatározták, hogy a kapituláció a szuverén német állam megszűnését vonja maga után. Erre rövidesen sor is került, Dönitz kormányát május 23-án letartóztatták, majd az 1944. szeptemberi londoni konferencia határozatai alapján megalakult Szövetséges Ellenőrző Tanács a Német Birodalom szuverenitását 1945. június 5-i határozatával hivatalosan is eltörölte.

Az ókor és a népvándorlás kora óta nem volt még példa arra, hogy a béke beállta egyúttal egy állam totális megszűnését vonta volna maga után. Németország állami létének felszámolása az 1648. évi vesztfáliai béke óta nemzetközi alapelvnek tekintett „európai egyensúly” totális felborítását jelentette s bizonyos mértékig igazolta Alexis de Tocqeville-nek az 1830-as években kinyilvánított prognózisát, amely szerint Európa összeroppan az Orosz Birodalom és a világhatalommá emelkedő Egyesült Államok kettős nyomása alatt.

Érdemes emlékezetünkbe idéznünk azokat a hadi célokat, amelyekért Anglia és Franciaország kormányai 1939. szeptember 3-án hadat üzentek a Lengyelországot szovjet támogatással lerohanó hitleri Németországnak. A hadüzenet közvetlen célja a lengyel függetlenség és integritás védelme volt. Ezen túlmenően fel akarták tartóztatni a hódító útjára indult totalitárius Németországot, és Európát meg akarták menteni egy kegyetlen, zsarnoki rendszer állandó fenyegetésétől. S a háború befejezésekor az a Lengyelország, amelyért hadba szálltak, sem határai között, sem társadalmipolitikai struktúráját illetően nem létezett. Keleti területei a Hitler-Sztálin-paktum értelmében a Szovjetunió tartományai lettek, s ebbe az oroszok nyugati szövetségesei is beleegyeztek. A maradék, „független” lengyel állam kommunista berendezkedésű országgá, gyakolatilag a Szovjetunió csatlósává vált, akárcsak Középés Kelet-Európa többi országa. Hogyan fejlődhetett idáig e sok millió áldozatot követelő háború?

ANGLIA ÉRDEKE

A nyugati államférfiak szeme előtt 1939 szeptemberében egy cél lebegett: Hitler és a nemzetiszocialista rendszer megsemmisítése. „Hitlerrel és kormányával sohasem fogunk békét kötni.” E mondatban foglalták össze Chamberlain brit miniszterelnök és külügyminisztere, Lord Halifax az angol háborús célt. Egyúttal azonban hangsúlyozták, hogy a háborút nem a német nép, de nem is a Német Birodalom ellen folytatják. A háborúnak ezt az ideológiailag is motivált célját erősítette a Churchill és Roosevelt által 1941 nyarán proklamált atlanti charta is, amelyet 1942. január 1-jén az Egyesült nemzetek deklarációja elnevezéssel a tengelyhatalmak ellen harcoló államok hivatalos céljává nyilvánították – s amelyet a szovjet kormány nevében Litvinov washingtoni nagykövet írt alá. Ebben az okmányban azt is leszögezték, hogy a „Tengely” legyőzése után minden nép elidegeníthetetlen joga lesz, hogy kormányformáját szabadon válassza meg.

E nemes céloktól való eltérést gyanítani lehetett néhány hónappal Chamberlain bukása és Churchill kormányalakítása után. Az angol propaganda „náciellenesből” egyre inkább németellenessé vált. Amikor Bell chichesteri püspök tájékoztatta a brit kormányt a nácik által később kivégzett német teológussal, Bonhoefferrel 1942 júniusában Stockholmban folytatott titkos tárgyalásáról – amelynek során Bonhoeffer tájékoztatta őt a Németországban a vezető körökben kibontakozó széles körű Hitler-ellenes mozgalomról -, s e tájékoztatás alapján Bell kérte az angol kormányt, hogy támogassa a német ellenzéket, Churchill és Eden e kérést azzal utasították el, hogy ez nem áll Anglia érdekében. Az 1943 januárjában Roosevelt által kihirdetett és Churchill által hallgatólagosan jóváhagyott casablancai formula azután végleg lehetetlenné tette a német ellenzékkel esetleg folytatandó tárgyalások lehetőségét. E nyilatkozattal a nyugati hatalmak korlátozták saját cselekvőképességüket, s lehetővé tették Sztálin következetes expanzív külpolitikáját.

ROOSEVELT VILÁGKÉPE

A II. világháború részben tragikus kimeneteléért – részben, mert a náci zsarnokság megdöntése csak pozitívan értékelhető – kismértékben Churchill brit kormányfő is felelős, de a fő felelősség Roosevelt amerikai elnököt terheli. A Hitler legyőzése céljából létrejött Grande Alliance első próbatétele a lengyel kérdés volt. Amikor a német véderő alakulatai 1943 áprilisában felfedezték a katyni tömegsírokat, a londoni lengyel emigráns kormány a Nemzetközi Vöröskereszt szakértőiből álló bizottság helyszínre küldését követelte. A szovjet kormány e lépést ürügyként felhasználva megszakította a londoni lengyel kormánnyal a diplomáciai kapcsolatokat. Új, szovjetbarát lengyel kormányt követelt. Már ekkor nyilvánvaló volt az angolszász és szovjet hadi célok összeegyeztethetetlensége. E felismerés ellenére a szövetség Németország és Japán kapitulációjáig fennállt.

Franklin D. Roosevelt, az Egyesült Államok 32. elnöke életcéljának tekintette a Szovjetunióval Hitler szovjetellenes agressziója folytán szinte véletlenül létrejött szövetség fenntartását. Roosevelt világképe különös vegyüléke volt az illuzionizmusnak és a cinikus pragmatizmusnak. Ideálja az 1989-ig fennálló „bipoláris világrend” volt. 1942 nyarán a Saturday Evening Postnak adott interjújában felvázolta az általa elképzelt új világrend körvonalait. E világrend két tartópillére Németország és Japán legyőzése után az USA és a Szovjetunió lett volna. Több mint hat évtized után is nehéznek tűnik a kérdés megválaszolása: a cinizmus vagy a naivitás motiválta Rooseveltet? Ő és szűk baráti köre hittek abban, hogy Sztálin vezetésével a szovjet birodalom a „polgáriasodás” és a „liberalizálódás” útjára lépett. Egyoldalúan szovjetbarát politikájuk túlságosan sok áldozatot követelt, ezért Rooseveltet és környezetét nem lehet felmenteni a történelmi felelősség alól.

A mesterséges angolszász-szovjet szövetségnek azonban Roosevelten kívül volt egy másik kovácsa is: Hitler. Nihilista politikája, az orosz, ukrán, lengyel nép és főleg a zsidóság elleni irtóhadjárata az USA és Anglia vezető köreiben azt a meggyőződést alakította ki, hogy a Német Birodalommal semmilyen körülmények között nem lehet békét kötni. Hiába figyelmeztették őket Bonhoeffer és más német államférfiak, hogy a német nép nem azonos Hitlerrel. Figyelmeztetésük pusztába kiáltott szó maradt. Az angol és amerikai államférfiak úgy vélték: Hitler eltávolításáért a német népet kell tönkretenni, és a Német Birodalmat mint a nemzetközi politika tényezőjét örökre ki kell kapcsolni. Így lett maga Hitler és pártja a „Hitlerellenes koalíció” másik fő kovácsa.

EURÓPA MEGOSZTÁSA

Az 1945-től 1989-ig Európát megosztó „vasfüggöny” nem volt természetes határvonal. Sem történelmi, sem nemzetközi jogi gyökerei nem voltak. Az Európa jaltai megosztásáról szóló híresztelések a legendák világába tartoztak. Igaz, Teheránban is, Jaltában is a „három nagy” minden kötelezettség nélküli csevegést folytatott Németország feldarabolásáról. Ennek ellenére a háború végén a győztes hatalmak a német egység premisszájából indultak ki, amikor meg akarták rajzolni a háború utáni Európa térképét. Elsősorban Sztálin volt abban az időben a német egység fő szorgalmazója. Az orosz diktátor csak akkor tért el a német egység fikciójától, amikor a nyugati zónákban új, demokratikus struktúrák alakultak ki, az 1949 őszén megalakult Német Szövetségi Köztársaság alapjai. Ekkor Sztálin belátta: nem tudja egész Németországot a szovjet hatalmi övezet részévé tenni. Ezért a szovjet zónában parancsszóra létrehozta a második német államot, az NDK-t. Ugyanakkor erőszak útján hatalma alá gyűrte az összes kelet- és közép-európai országot is.

Az Európa megosztásához vezető folyamat nem volt szükségszerű. A háború után az USA a világ legerősebb hatalma volt. Erős akarattal kifejtett diplomáciai nyomás Sztálint valószínűleg a kelet-közép-európai térség feladására kényszerítette volna. A rendelkezésünkre álló okmányokból tudjuk, Sztálin félt a rizikótól. A szükséges nyomást kifejtő politikai akarat azonban akkor hiányzott. Maga Truman elnök szívesen folytatott volna erélyesebb politikát Oroszországgal szemben. A háborús események és a propaganda által befolyásolt amerikai közvélemény azonban nem támogatta volna az erős kéz politikáját. Sztálinnak, a lélektani hadviselés mesterének minderről tudomása volt.

Európa e végzetes kettéosztottsága négy évtizedig tartott. Reagan elnök és az idősebbik Bush erőteljes politikájának kellett eljönnie, hogy felfedjék a Szovjetunió „gyenge pontjait”. A stratégiai rakétaelhárítás terve olyan perspektívákat nyitott, amelyek hatására Gorbacsov, a jól tájékozott pártkáder arra az elhatározásra jutott, hogy a Szovjetunió ezzel az új technológiával sem financiálisan, sem gazdasági téren nem tud lépést tartani. Az erőteljes új amerikai politika és a szovjet uralmat az évtizedek folyamán kikezdő, részben fegyveres megmozdulások, mint a keletnémet felkelés, a magyar forradalom, a prágai tavasz s végül a most elhunyt lengyel pápa által szellemileg támogatott s több mint egy évtizedig tartó Szolidaritás mozgalom vezettek a berlini fal összeomlásához s Kelet-Közép-Európa – így hazánk – felszabadulásához.

Moszkva óriási ünnepséggel akar megemlékezni a „győzelem és a felszabadulás” napjáról. Ehhez az oroszoknak mint győztes hatalomnak joguk van. De jogos a kérdés, szabad-e május 8-át és 9-ét Európa szabad népeinek az oroszokkal együtt ünnepelniük? Nem. Kétségtelen, a nemzetiszocializmus bukása sokak számára szabadságot vagy legalábbis az élethez való jogot biztosította. De a szovjet totalitárius hatalom győzelme mindenekelőtt a balti népek, de a többi kelet- és közép-európai ország százezrei és milliói számára új rabságot, elhurcolást, gulagot és halált jelentett. Ezt sem szabad elfelejtenünk. Talán helyes lenne emlékezetünkbe idéznünk Thatcher volt brit miniszterelnök 1985-ben elmondott szavait: „Május 8-a és 9-e csak a csendes megemlékezés, a magunkba szállás napja lehet.”