Forrás: Népszava

Ma avatják fel Berlin központjában annak a hat millió európai zsidónak az emlékművét, akiket a nácik a Holokauszt idején gyilkoltak meg. Ennek ellenére sem zsidó, hanem német emlékműről van szó. Olyan, formai megoldását tekintve teljesen újszerű vállalkozásról, amely megkönnyíti a németek számára a múlttal való szembenézést.

Az emlékmű gondolata valamikor a nyolcvanas évek második felében, nyugat-berlini értelmiségiek körében merült fel. A megépítést pártoló alapítványt 1988-ban jegyezték be, a megvalósítási pályázatot 1994-ben írták ki. Rendkívül heves vita bontakozott ki azonban a körül, milyen is legyen a megépítendő létesítmény, pontosan kiknek állítson emléket, illetve, hogy egyáltalán meg kell-e építeni. A kaotikus helyzetben Helmut Kohl akkori kancellár egyszerűen leállította a pályáztatást. 1996-ban az alapítvány újabb pályázatot írt ki, melyet Peter Eiseman nemzetközi hírű amerikai építész és Richard Serra szobrász közös tervvel nyert meg. Az alapítvány mindazonáltal ezen is változtatásokat eszközölt, amit Serra nem fogadott el és „kiszállt” a munkából. Eiseman maradt, s ezután a terv kizárólag az ő nevén futott.

1999. június 26-án a Szövetségi Gyűlés négyórás, az előzményekhez mérhetően heves vitát kezdett az emlékműről. Néhány tucat CDU-CSU képviselő azt javasolta, hogy mondjanak le a tervről, de nagy többséggel leszavazták őket. Mások olyan indítványt terjesztettek be, amely szerint a megépítendő emlékművet a náci korszak valamennyi áldozatának kellene szentelni, nem csak a zsidóknak. Kisebb többséggel ugyan, de ezt is leszavazták, elfogadták viszont azt a javaslatot, hogy a későbbiekben a többi áldozatcsoportról – a cigányokról, a politikai üldözöttekről és a homoszexuálisokról is – hasonló módon emlékezzenek meg. Elvetették Michael Naumannnak, Berlin tartomány kulturális államtitkárának azt az elképzelését, amely szerint egyetlen hagyományos emlékművet emelnének, rajta a bibliai tízparancsolat egyikével: „Ne ölj!”, mégpedig héber nyelven. Megbuktak azok a tervek is, melyeken zsidó szimbólumok – hatágú Dávid csillag vagy hétágú gyertyatartó szerepelt volna. A képviselők ugyanis átérezték: bár zsidók emlékének állították, nem zsidó, hanem német emlékműről van szó. Végül Eiseman tervezetét fogadták el.

Ennek megfelelően az emlékművet Berlin központjában, a Behrensstrassze és a Friedrich Ebert Strasse sarkán található 19 ezer négyzetméteres telken építették fel, egészen közel Hitler betemetett bunkeréhez. Ami azonban nem a helyszín ellen, hanem éppen hogy mellette szólt: álljon az emlékmű ott, ahonnan a tömeggyilkos parancsok kiindultak – mondták az építtetők.

Maga a tervezet gyökeresen szakít mindenféle hagyományos koncepcióval. Nem egyéb tulajdonképpen, mint téglalapalakú szürke betonoszlopok, sztélék halmaza. Ezekből összesen 2711 található a területen. 95 centiméter szélesek, 2,38 méter hosszúak. Magasságuk az egészen alacsonytól a 4,7 méteresig váltakozik. A sztélék nem állnak teljesen egyenesen, a talaj pedig egy kissé a terület közepe felé lejt. Ez a hullámzás, a végtelenség benyomását kelti a látogatóban. De kelt más érzetet is. Aki az emlékmű területén tartózkodik, az nemigen lát mást, csak a szürke, sírkövekhez némiképp hasonló sztéléket. A város zaja alig hatol be, így a látogató egyedül érzi magát. És az alkotó éppen ezt akarta elérni. Hogy – mint mondta – vigyenek ki oda iskolai osztályokat, a gyerekek szóródjanak szét a területen, üljenek le magányukban a kövekre, és lábukat lóbálva gondolkodjanak el. Van min.

Ezt segítendő külön „információs részleget” csatoltak az emlékműhöz. Hogy a „kőerdő” egyedülálló esztétikai hatását ne zavarják, ezt a föld alatt, négy nagy teremben helyezték el. A termekben számok, adatok, összefüggések olvashatók és egyéni sorsok elevenednek meg. Például azé az elpusztított zsidó kislányé, akinek deportálás előtt írt, halálfélelemmel teli levele rögtön a bejáratnál olvasható.

De vajon miért is kellett a németeknek az emlékmű? Mert, mint a kezdeményezők és a politikusok is hangsúlyozták, itt az ő ügyükről van szó, nem, vagy nem csak az áldozatokéról. Nos, elsősorban azért kellett, hogy a németek nyugodtabb szívvel nézhessenek szembe saját múltjukkal. A háború utáni Németországban sok fogalom vált tabuvá vagy lett gyanús, amely más nemzet körében teljesen természetesnek számít: maga a németség, a nemzet, a haza, illetve a hazafiság. Hitler 12 éve árnyékot vetett az egész német történelemre, bemocskolva egy egész nemzet becsületét. A létesítményre azért volt szükség, hogy a németek elhatárolódhassanak múltjuk e szakaszától, hogy visszanyerjék történelmüket és szégyenkezés nélkül gondolhassanak rá. Vagy ahogy annak idején Wolfgang Thierse, a Szövetségi Gyűlés elnöke megfogalmazta: „Hogy tisztességgel búcsúzhassunk el ettől a rettenetes évszázadtól”.

A múlt azonban, amelyet le akartak győzni, utolérte az emlékmű építőit. Két menetben is: először akkor, amikor felmerült: védőréteggel kell bevonni a kősztéléket, mert különben a neonácik gyalázkodó feliratokkal csúfítanák el őket. Másodszor pedig akkor, amikor az építésért felelős kuratórium kénytelen volt leállítani a munkálatokat. Kiderült ugyanis, hogy az a cég, melytől a védőréteget megrendelték, vagyis a Degussa, egykori leánvvállalata révén annak a mérges gáznak – a Zyklon-B-nek – a szállítója volt, amellyel a nácik annak idején a táborokba deportált zsidókat pusztították. Azokat, akiknek az emlékére most a létesítmény épült.

A létesítmény több kezdeményezője elképzelhetetlennek mondta, hogy ez a cég bármilyen formában közreműködjön az építésben. Az illetékesek végül mégis úgy döntöttek: nem zárják ki a Degussát a megrendelésből. Részben anyagi okokból (minden német vegyi cég „sáros” volt ilyen vagy olyan módon, ha pedig külföldi gyártót keresnek, az szétfeszítette volna az amúgy is feszes költségvetési kereteket), de azért is, mert úgy érezték: elmond valamit az idők – és a németek – változásáról, ha az a cég, amely akkoriban az áldozatok halálában működött közre, most az emlékük megörökítéséhez járul hozzá. A Degussa-ügyben is a huszadik század német történelme tükröződik.

Kepecs Ferenc

Comments are closed.