Forrás: Népszava

Párhuzamos találkozások – ez a címe Aya Admon Mayzels Műcsarnokban látható kiállításának. A művésznő izraeli, most mégis állandó budapesti lakos. Magánemberként ugyanis David Admonnak, Izrael Állam magyarországi nagykövetének felesége.

A kiállításon találkoztam vele, s így abban a – laikus számára kiváltságos – élményben volt részem, hogy a képek magyarázatát ezúttal magától az alkotótól hallhattam. Első pillantásom a kiállítóterem közepén lévő műtárgyra esett, amely leginkább egy homokozóra emlékeztetett. Kiderült, hogy pontosan ez a címe: ‘Homokozó’. Közepén egy archaikusnak tűnő emberi arc, körös-körül kicsiny állatalakok. – Mit jelképez mindez? – teszem fel a tőröl metszett laikus kérdést a művésznőnek, aki türelmesen magyarázni kezd: – Az arc a maga archaikusságával az örök ember, a körülötte lévő mikrokozmoszban pedig vannak barátságos és kedves figurák – baba, mackó -, de vannak ijesztőek és ellenségesek is, mint a kígyó vagy a krokodil. Ilyen az élet – mondja a művésznő – vannak kellemes, meghitt pillanatai, de közben ott leselkednek ránk a szörnyek…

Aztán megkérdezem, hogyan lett képzőművész, hiszen ennek – a képi ábrázolás vallási tilalma miatt – a zsidó nép körében kevés a hagyománya. Aya asszony itt ellentmond és Chagallra és Modiglianira emlékeztet. – És hogy miként lettem képzőművész? – kérdez vissza – egyszerűen amióta az eszemet tudom, mindig csak rajzolni akartam.

– Vagyis nem ön kereste a művészetet, hanem az kereste meg önt? – kérdezem, amit Aya asszony udvariasan bóknak minősít. – Izrael modern ország – folytatja – ahol sokan művelnek jó és modern művészetet. Őt és művésztársait a vallási hagyományok sohasem akadályozzák. Isten igazából nem is tekinti magát izraeli művésznek – egyszerűen csak művész akar lenni, jelző nélkül, mert leginkább azokkal érez közösséget, akik New Yorkban, Párizsban vagy másutt ugyanazzal foglalkoznak, mint ő. Az izraeli élet feszültsége persze visszatükröződik a műveiben, de ez – teszi hozzá – nem is lehet másként. Hiszen végül is izraeli.

Körülnézünk a kiállítóteremben. A falon furcsa, nagyon egyéni stílusú képek. Rajtuk két-két, világító sárgára festett emberi alak – általában férfiak, de nem igazán férfiasak. Soványak, elgyötörtek. Körülöttük a világ tárgyai, de náluknál sokkal halványabban megrajzolva, mintha puszta kulisszát alkotnának. A két alak egyszer összekapaszkodik, másszor összebujik, megint máskor vízszintesen a levegőben lebeg. Mintha az élet, az emberi lélek és emberi viszonyok minden bizonytalansága és félelmessége nyilvánulna meg bennük.

Aya Admon Mayzelsről, a magánemberről csak mintegy mellékesen tudok meg valamit. Apja családja Lengyelországban élt, oda is veszett csaknem egy szálig a Holokausztban. Ő maga már Jeruzsálmben született, a Becalel Művészeti Akadémián tanult, grafikusként és illusztrátorként dolgozott. Több kiállítása is volt Izraelben, továbbá egy németországi múzeumban is. A Műcsarnokban kiállított képek közül többet már Magyarországon festett.

– Lesznek bizakodóbb, szívmelengetőbb művei is? – kérdem. – Az álmom az – hangzott a válasz -, hogy egyszer majd elkészíthetem a ‘Homokozó’ optimista változatát, ijesztő szörnyetegek nélkül, csupa barátságos, kedves figurával. Majd ha a világ is barátibb lesz…

Kepecs Ferenc

Comments are closed.