Forrás: Magyar Hírlap

Igen, vesztesek voltunk, amennyiben azok oldalán álltunk, akik kirobbantói és forszírozói voltak e gonosz háborúnak. De ép értelmű ember akarhatta/akarhatja-e, hogy e gonosz oldalon állva győztesek legyünk?

Mai ismereteink szerint csaknem 27 millió szovjet ember életébe került a második világháború. Ennyien vesztek oda, többségükben oroszok, ukránok és fehéroroszok, de voltak köztük jelentős számban tatárok, zsidók, kazahok és üzbégek is. Hihetetlen méretű veszteség ez, olyannyira, hogy közvetlenül a háború után – talán mert maguk a szovjet hatóságok sem voltak ezzel még tisztában, talán mert óvatosságból helyesebbnek tűnt a veszteségeket némiképp mérsékelni – a világ még egészen más adatokat ismerhetett meg. Moszkva először 1946 februárjában ismertette háborús veszteségeit. Ekkor még hétmillió ember haláláról adnak számot. Sztálin egy hónappal később, Churchill fultoni beszédét kommentáló interjújában megismétli ezt az adatot, és még hozzáteszi, hogy mindez többszöröse Nagy-Britannia és az Egyesült Államok együttesen vett veszteségeinek. És ebben igaza volt. A brit és amerikai emberveszteségek ugyanis mindent összevetve se érik el az egymilliót.

Új elem azután hosszú évekig nem bukkan elő, mígnem Nyikita Hruscsov 1961. november 5-én elmondott beszédével új fejezetet nem nyit. Ő jelenti be először, hogy a Szovjetunió háborús emberveszteségei elérhették a húszmilliót. 1965-ben a frissen hatalomra került utód, Leonyid Brezsnyev már több mint húszmillió halottról beszél, és ez lesz a hivatalos álláspont negyedszázadon át. 1990 márciusában a moszkvai hadtörténeti folyóirat, a Vojenno-isztoricseszkij zsurnal – többéves szisztematikus kutatómunkára hivatkozva – új adatokat közöl, és immár azt állítja, hogy a teljes szovjet háborús veszteség megközelíti a 27 milliót. Mihail Gorbacsov a háború lezártának 45. évfordulóján elmondott beszédében már erre az adatra hivatkozik. A kilencvenes években akadnak ugyan majd történészek, akik ennél is nagyobb veszteségeket valószínűsítenek, ám a tudományos konszenzus mégis a 26,5 és 26,7 milliós adat körül alakul ki, és tartja magát máig.

Ezek a veszteségek önmagukban is borzalmasak, ám még inkább elgondolkodtatók, ha összevetjük az ellenfelekre vonatkozó hasonló adatokkal. Kiderül, hogy a szovjet veszteségek több mint a dupláját teszik ki a németek és szövetségeseik által elszenvedett veszteségeknek. Mindez jelentős részben abból adódott, hogy a Szovjetuniónak nemcsak a közvetlen katonai veszteségei voltak rendkívül magasak, de a civil áldozatok száma is rettenetes méretű volt. A németek és szövetségeseik által elfoglalt szovjet területeken a megszálló erők 7,4 millió embert gyilkoltak le. Ehhez jön még az a valamivel több mint négymillió ember, akik a megszállás borzalmas körülményei között az éhségtől, a járványoktól, az elemi orvosi szolgáltatások hiányától haltak meg. Túl mindezeken, a megszállás idején a Szovjetunióból 5,3 millió embert hajtottak el kényszermunkára. Közülük 2,2 millióan nem élték túl.

A szovjet katonai veszteségek nagyságát – a háború első szakaszát jellemző káoszon és általános szervezetlenségen túl – jelentős mértékben megnövelte a hadifogságba esett katonák rendkívül alacsony túlélési esélye is. A háborúban a németek és szövetségeseik mintegy 4,6 millió szovjet hadifoglyot ejtettek, közülük alig több mint kétmillióan élték túl a borzalmas rabságot. Ezzel szemben a Szovjetunió 4,4 millió ellenséges katonát fogott el, közülük – jelenlegi ismereteink szerint – mintegy 420 ezren haltak meg. Ez azt jelenti, hogy a szovjet hadifoglyok túlélési esélye legkevesebb ötször kisebb volt, mint a hasonló sorsra jutott ellenfeleiké. Talán érdemes időnként ezzel is számot vetni.

A Szovjetuniónak azonban nemcsak emberéletekben kellett óriási árat fizetnie végső győzelméért, anyagi veszteségei is hatalmasak voltak. Elveszítette ugyanis teljes, addig felhalmozott nemzeti vagyonának harminc százalékát. Ugyanez a mutató Nagy-Britannia esetén 0,9 százalék, míg az Egyesült Államok esetén 0,4.

A legfrissebb szovjet hadtörténeti kutatások szerint a második világháborúban a keleti fronton a német és vele szövetséges államok 607 hadosztályát morzsolták föl, míg a nyugati hadszíntéren 176 divíziót. És hogy ebben az esetben aligha lehet szó elfogultságról, mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a német összefoglaló munkák többnyire még ennél is nagyobb arányban, mintegy 75-80 százalékban adják meg a keleti hadszíntér szerepét a német és a vele szövetséges erők fölszámolásában. Az pedig már-már történeti közhelynek számít, hogy 1941 júniusa, a Szovjetunió megtámadása és 1944 júniusa, a normandiai partraszállás közti három évben Németország és szövetségesei a Vörös Hadseregtől szenvedték el veszteségeik 93 százalékát.

Mindez persze nem ad felmentést sem a szovjet katonák által elkövetett atrocitásokra, sem Moszkva későbbi, megszálló hatalomként gyakorolt politikájának számos elemére. És nyilván ettől még nem lesz könnyebb elfogadható magyarázatot találni sem arra, hogy miért is kellett Moszkvának 1939. szeptember 17-én csatlakoznia Lengyelország lerohanásához, sem pedig arra, hogy miért is kellett nyomasztó erőfölényével visszaélve 1940 nyarán bekebeleznie a balti térség három szuverén kis államát. Ha nincs is ezekre elfogadható magyarázat, azt azonban talán mégiscsak joggal remélhetjük, hogy hatvan évvel a háború befejezése után az érintettek kölcsönös gesztusokkal végül mégis csak meg tudnak majd békülni.

A mi helyzetünk azonban – szemben a lengyelekkel és a baltiakkal – egyszerűbb, ám szomorúbb is. Minket ugyanis nem támadott meg a Szovjetunió, hanem mi tettük vele ezt. Az efféle döntéseknek pedig vesztes háború esetén mindig súlyos következményeik vannak. Csakhogy ezért leginkább magunkat, legfőbbképp a korszak politikai osztályát okolhatjuk. Nyilván nem egyszerű dolog vesztesnek lenni, bár nyilván maga a vesztes kifejezés is magyarázatot követel. Igen, vesztesek voltunk, amennyiben azok oldalán álltunk, akik kirobbantói és forszírozói voltak e gonosz háborúnak. De ép értelmű ember akarhatta/akarhatja-e, hogy e gonosz oldalon állva győztesek legyünk? Nyilvánvalóan nem! És hogy ez a borzalom nem következett be, abban aligha túlbecsülhető szerepet játszott az egykori Szovjetunió népeinek rendkívüli erőfeszítése. Nélkülük a világ ma egészen másképp festene. Ezt jó ha emlékezetünkben tartjuk.

Sz. Bíró Zoltán történész