Forrás: Népszava

Ha az ember mélyebben belegondol a második világháborúra történetébe, ezt nemigen tudja megtenni némi borzongás nélkül. Részben, mert a győzelem hatalmas emberi és anyagi áldozatokat követelt, részben pedig azért, mert a jónak a rossz fölött aratott győzelme egyáltalán nem volt eleve eldöntött dolog.

Mert hiszen mi történt volna, ha a japán katonai-bürokratikus elit nem rövidtávú érdekeit követi – vagyis nem Délkelet-Ázsia és az Egyesült Államok ellen intéz támadást, hanem bekapcsolódik a náci Németország szovjetellenes háborújába? Ha Hitler nem olyan korlátolt és – mint feleslegest – nem állítja le a német tudósok nukleáris kutatásait? Vagy ha a Szovjetunióba benyomuló német hadsereg nem mutatja ki a foga fehérjét már a győzelem előtt és nem akarja azonnal kirabolni az orosz muzsikot? Akkor bizony elképzelhető lett volna, hogy Oroszországban is úgy – felszabadítóként – fogadják, mint történt az az első időkben a Baltikumban. Tudjuk persze, hogy a ‘ha’-val kezdődő kérdéseknek a történelemben nincs sok értelmük. A japán militaristák nem lettek volna japán militaristák és a német fasiszták sem lettek volna német fasiszták, ha távlatosabban gondolkodnak és nem használnak ki minden alkalmat a szabadrablásra. A második világháború kimenetelében azonban, amely elég sokáig bizonytalan volt, ilyen tényezők is szerepet játszottak. De nézzük, mi is volt az, ami hatvan éve végetért.

A második világháború a világtörténelem legnagyobb, legvéresebb és legmocskosabb háborúja volt. Persze minden háború mocskos, ám ez e téren is túltett minden korábbin. Az előző időszakokban a háború ugyanis lassan, de folyamatosan humanizálódott – már ha ez a szó egyáltalán helyén való ebben az összefüggésben. A szembenálló felek kezdték megkímélni a polgári lakosságot, egyre kevésbé tekintették ellenségnek a másik fél sebesültjeit vagy a hadifoglyokat. A háború persze iszonyat maradt, de ezt igyekeztek a fegyveres résztvevőkre korlátozni. Ezért az áldozatok soraiban folyamatosan csökkent a polgári lakosok és nőtt a katonák aránya.

A második világégés ehhez ehhez képest visszalépés volt a korábbi korok barbársága felé. Újra pusztultak a védtelenek is, csak éppen – a szervezettség és a technika fejlődése folytán – a korábbiaknál összehasonlíthatatlanul nagyobb tömegekben. A polgári és a katonai áldozatok aránya újra a polgáriak felé tolódott el. Százezrek vesztették életüket az európai városokra zúduló bombazáporban vagy a Hirosimát és Nagaszakit érő atomtámadásban. Mégis: a barbárságba való visszaesés fő gerjesztői a fasiszta hatalmak voltak, s ezek közül is leginkább a náci Németország. Ennek vezérei nyiltan ki is mondták, hogy itt nem hagyományos, hanem totális háborúról van szó, ami a gyakorlatban a népírtás korlátlanságát jelentette. Mindez a korszak – és alighanem az egész történelem – legnagyobb gaztettében, a Holokausztban csúcsosodott ki.

A második világháború ezért nem csak önmagában volt minden korábbinál borzalmasabb, hanem azért is, mert összefonódott a náci népírtással. Vannak, akik a Holokausztot nem tekintik e háború részének, pedig nyilvánvalóan az volt. Nem csak azért, mert mindkettőt ugyanaz a fasiszta állam kezdeményezte és hajtotta végre, vagy mert az előbbi nem lett volna lehetséges az utóbbi nélkül. Hanem elsősorban azért, mert a mindkettő mögött ugyanaz a barbár ideológia állt.

A polgári lakossággal szembeni iszonyatos bánásmód komor árnyékot vetett a tengelyhatalmak fegyveres erőire, köztük a japán s még inkább a német hadseregre. Mindkettő hatalmas, ütőképes erő volt, tisztán katonai szemmel nézve akár elismerésre is méltó teljesítménnyel. De az a tény, hogy egy agresszív, a népekre – köztük a német és a japán népre is – mérhetetlen szenvedést hozó háború eszközei voltak, lemoshatatlan szégyenbélyeget üt rájuk. Különösen az akkori német haderőre. Hiszen gondoljuk meg: a náci terrorszervezetek, az SS, a Gestapo, csak ot tevékenykedhettek, ahol az állítólag bűntelen Wehrmacht utat nyitott előttük. A zsidó lakosságot is csak azokon a területeken lehetett összegyűjteni, csak azokból az országokból lehetett haláltáborokba szállítani, melyeket a német hadsereg előzőleg megszállt. Arról nem is beszélve, hogy a Wehrmacht igen sok katonája – ahogy ezt az elmúlt évtizedekben összegyűjtött bizonyítékok is alátámasztják – közvetlenül is kivette részét a népírtásból.

A második világháború borzalmas szenvedéseket hozott a népekre: emberek tízmillióinak halálát, százmilliók testi-lelki megnyomorodását, földönfutóvá válását. Végeredménye azonban egyértelműen pozitív volt: a fasizmus nem csak vereséget szenvedett, de véglegesen lelepleződött és vállalhatatlanná vált – legalábbis nyíltan. (Ha ma Csurka István komoly arccal kikéri magának, hogy antiszemitának nevezzék – ahelyett, hogy büszkén vállalná – az ugyancsak ennek a hatvan évvel ezelőtti győzelemnek köszönhető.) A háború kínjai így végül is nem voltak hiábavalóak. Idézzük e ponton a kor legavatottbb krónikásának, Thomas Mann-nak a szavait: ‘Rettenetes vég, szörnyű, végzetes befejezés. És fölszabadító vég mégis – nem tehetek róla, így kellett és így kell éreznem!’

Kepecs Ferenc