Forrás: NOL

Szászi Júlia, 2005. május 9. 00:00

Túlélők és felszabadítók találkoznak MauthausenbenKép: REUTERS – Heinz-Peter Bader Az elmúlt fél évszázadban senki nem volt kíváncsi a történetemre – mondja indulattól mentesen az idős bácsi.

Ifjú riportere megértéssel hallgatja: az 1905-ben született, tolószékben ülő Leopold Engleitner a vészkorszak túlélő áldozata, egyike azoknak, akiket a legnagyobb ausztriai iskolai program keretében 14-17 éves “történetírók” megszólaltattak. 1942-ben a Jehova Tanúi vallási közösséghez tartozása miatt egy bibliaóráról hurcolták koncentrációs táborba, később kényszermunkára ítélték, a háború vége felé a katonai szolgálat megtagadása miatt ismét elvitték. Emlékezése most bekerült az interjúkból készített A csillagok nem hunynak ki című dokumentumfilmbe is. Egy másik férfi megilletődve mutatja: még “játszószoba” is volt. Csak nehezen beszél későbbi tüdőbántalmairól, a súlyos pszichés zavarokról. A negyedik, egy 79 éves hölgy padlásszobába kalauzol: őt magát nem érintette az üldözés, zsidó származású szerelmét, s annak két testvérét bújtatta itt.

Húszezer iskolás kapcsolódott be a három évvel ezelőtt megindított projektbe, mintegy pótolva azt, amit a hivatalos Ausztria oly sokáig halogatott. A holokauszt túlélőit keresik, felkutatják a meggyilkoltak történetét. Nap mint nap újabb iskolások jelentkeznek – meséli az egyik szervező – s kérnek neveket, címeket az adatbankból, amelyben már több mint háromezer túlélő neve szerepel.

Az interjúalanyok között van, aki a háború után született, gyermekkora a történtek árnyékában telt, s ma híven visszaadja szülei elbeszéléseit. Megszólalnak az üldözöttek egykori bújtatói, sőt olyanok is, akik az ellenállásban vettek részt. Ez utóbbi mozzanat a legérdekesebb újdonság a háború végének, az önálló köztársaság megteremtésének hatvanadik, az államszerződés aláírásának ötvenedik évfordulóját ünneplő Ausztriában. Hogy egyáltalán volt Ausztriában ellenállás, arról eddig kevés szó esett – most a parlamentben külön ülés tisztelgett a bátrak előtt. Hivatalosan nem tekintik ugyan hősnek a dezertőröket, a szolgálat elől megszökötteket, de a kancellár már megpendítette a témát. Része ez a szemléletváltásnak: újabban nyilvánosságot kapnak az üldözöttek befogadói, bújtatói, segítői. Elbeszélésük más szemszögből, s mégis a maga teljességében villantja fel a borzalmakat, a (jó esetben) közönyös kívülállók számára elevenebbé, érthetőbbé, átérezhetőbbé válik minden. A fiatalok, akik túlélőkkel, szemtanúkkal megismerkednek, történeteiket feljegyzik, többet megtudnak, mint sematikus, dátumokkal tarkított történelem órákon – utóbbiak egyébként még ma is ugyancsak hiányosak. A történtekkel így szembesülő fiatalok között aligha akad majd holokauszttagadó, ők jobban tudnak érvelni a fasizmus máig fel-felbukkanó dicsőítőivel szemben. Ilyen a megemlékezések kellős közepén is akadt: igaz, a szabadságpárti képviselőt, aki a Wehrmacht dezertőrjeit bajtársaik gyilkosának nevezte, a közfelháborodás mandátumának leadására kényszerítette. A gázkamrák létét megkérdőjelező harmadik vonalbeli politikust pedig maga az államfő és a kancellár utasította rendre a köztársaság alapításának évfordulós ünnepségén tartott beszédében.

Bécs, 2005. május

Comments are closed.