Forrás: ÉS

VAJDA MIHÁLY

A semmiből egy új világot épít…

Követési távolság

Helen Epstein: Anyám nyomában. Fordította Vándor Judit. Balassi Kiadó, Budapest, 2005. „Feminizmus és történelem” sorozat. 304 oldal, 2200 Ft

„Amit emberek készítenek, azt meg is semmisíthetik, amit lerombolnak, azt újjá is építhetik. A rombolni- és az építeni-tudás egyensúlyban van. Az erő, amely lerombolja a világot s erőszakot gyakorol rajta, ugyanúgy a mi kezünk ereje, mint az, amelyik a természeten tett erőszakot és természetes dolgot semmisített meg – például egy fát, hogy deszkát nyerjen belőle, amiből valami fadolgot készíthet -, hogy világot alakítson ki.” Baj akkor van, ha „az emberi viszonyoknak nem az előállítás, hanem a cselekvés és a beszéd révén létrejött világa” pusztul el, aminek „bár a létező legmulandóbb anyagból, az elszálló szóból és a gyorsan feledett tettből készült”, „egy olyan titokzatosan szívós tartósság a sajátja, hogy bizonyos körülmények között, mint például a zsidó nép esetében, a kézzelfoghatóan előállított világ hiányát évezredekig képes elviselni” – írja Hannah Arendt. Egészében véve vitathatatlanul igaza van, s bizonyára igaz az is, amit a zsidó népről a maga egészében állít; talán éppen ez a titokzatosan szívós tartósság a soha szűnni nem akaró antiszemitizmus forrása. Nos: a cselekvés és a beszéd révén létrejött világ megsemmisítése – éppen ez volt a célja a zsidókérdés nácik által eltervezett „végső megoldásának”. Amikor az ember Helen Epstein könyvét olvassa, a vészkorszak okozta szomorúság megsokszorozódik, ha ez még lehetséges – most nem a mindig eleven felháborodásról beszélek -, mert az ember nem egyszerűen a közép-európai zsidóság világát siratja, hanem annak egy sajátos, önmagában is sokszínű, s az összes többitől eltérő változatát, a cseh és morva falvak és kisvárosok zsidóságáét. De ahhoz, hogy az ember ezt a sokszínű világot sirathassa, valakinek újjá kellett azt teremtenie a semmiből: a holokauszt kitörölte az emlékezet történetéből. Az amerikai írónőnek, akinek nagyanyja gyermek- és ifjúkorát még a cseh Kolínban, dédnagyanyja pedig a morva Brtnicében töltötte, makacs elszántsággal tényleg sikerült újjáteremtenie a már nem létezőt. Ahogyan a magyar kiadás előszavának szerzője – Vajda Júlia – írja: Epstein ” … rótta az utcákat, bejárta a házakat, ismeretségeket kötött; majd lassan feltárult előtte egy egész – mára már nyomokban sem létező – világ.” A történet persze Bécsben meg Prágában, majd a „koncentrákban” folytatódik, hogy végül is az Államokban fejeződjék be. Bátran állíthatom, a XX. századi nagyvárosi zsidó élet, majd a theresienstadti, auschwitzi, hamburgi, bergen-belsen-i lét leírása sem szokványos, mert Therese, Pepi és Franci személyén keresztül, azokkal együtt elevenedik meg. „A megírás módja az, ami lenyűgöz. A mélységesen megrendítő, több rétegben is személyesen megmutatott történet és a klasszikus történettudományi narratíva kereszteződése teszi azzá.” (Vajda Júlia) A legfelejthetetlenebb azonban számomra mégis talán Brtnice és Kolín: itt valami olyan tárul fel előttem, ami e könyv nélkül valóban semmivé enyészett volna.

Zsidó nő könyve, zsidó nőkről, nem pedig egy zsidóé a holokausztról. Helen Epstein Franci (anyja) halála után újraolvasta annak soha ki nem adott emlékiratait, a Körutazást, s megértette: a koncentrák elhomályosították anyja családjának történetét, s életének nem megszakítói, hanem központjai lettek. A haláltáborok egészen más emberré tették az anyját. „Meg kellett tagadnia a kamaszkorát, el kellett temetnie a barátok, az udvarlók, a kalandok emlékét. A történetek helyét a szégyen csendje vette át…” A szégyen e csendjén tör át azután a felismerés, hogy ősi zsidó irodalmi formában muszáj megírnia három generáció egyre világiasodó asszonyainak történetét. Nem elégséges a körutazás. Nő könyve nőkről, férfi soha nem tudta volna megírni, holott e család történetét tényleg a nők történetén keresztül lehetett csak ábrázolni. Tényleg a nők voltak a főszereplők, leszámítva talán az első csehszlovák köztársaság nem egészen húsz évét, amikor az élet mintha normálissá vált volna, hogy azután minden megelőzőnél nagyobb szörnyűségbe torkolljék. E szörnyűség beköszöntekor a Rabinek család (Emil Rabinek a nagyapa) hierarchiája felborult. Véglegesen a vásárcsarnokban, ahonnan a prágai zsidókat Terezínbe (Theresienstadtba) indították. A hierarchia felborult: helyreállt az „élet rendje”. „A hangosbeszélőn néhány óránként új és új parancsokat üvöltöttek. Az összes lakáskulcsot le kellett adni. És a személyi igazolványokat. És a készpénzt. Rabinek úr és még több száz hozzá hasonló férfi furakodott át a testek tömegén a megfelelő asztalhoz. Legtöbbjüket még soha nem kezelték ekkora megvetéssel. Irataiktól megfosztva idegesen törölgették zsebkendőjükkel bepárásodott szemüvegüket, és zavarodottan tértek vissza a családjukhoz. – Pepi viszont erőre kapott.” De már a megszállás pillanatától kezdve Pepi, majd rövidesen a szinte még kamaszlány Franci volt az, akinek a vállán a család életének terhe nyugodott. Jóllehet Franci és kortársai erre csak azáltal voltak képesek, hogy „megtanulták ki- és bekapcsolni az érzékszerveiket, hogy így zárják ki világukból a protektorátust.” Ragaszkodtak a normalitás látszatához. Pepi nem volt erre képes, benne még eleven volt a zsidó nők ősi ösztöne. „De Pepi nem beszélhetett a félelmeiről, mert olyankor Emil gúnyolódott, Franci pedig türelmetlenkedett vele.” Amikor azonban nem volt már más alternatíva, láttuk, Pepi is újból erőre kapott. Bizonyára mindvégig ő maradt az erősebb, egészen addig a pillanatig, míg a theresienstadti zsidókat a lettországi Rigában közös gödörbe nem lőtték.

Csak azzal tudnám Helen Epstein elbeszélésének gazdagságát érzékletessé tenni, ha utánamondanám majd az egész könyvet. Minthogy ezt persze nem tehetem, engedje meg nekem az olvasó, hogy idemásoljak két részletet. „Matlová asszony meg csak nézett rám, és beszélni kezdett. 1921-ben, amikor tizenöt éves volt, Furcht asszony boltjában kezdett dolgozni.” (Therese Sachslt lánynevén Furchtnak hívták.) Furcht úr szülei is brtniceiek voltak, folytatta […] És mi van, ha Matlová asszony téved? Egy dolog az egykori munkaadóról beszélni, és más dolog megtalálni egy egész, az én egész családomat. […] Jiří semmit nem érzett a tétovázásomból. A zárt kapuhoz sétált, nagyot rúgott bele, és a retesz, ahogy volt, lehullott a kapuról. Kinyitotta, én követtem. A fű magasra nőtt, de a sírkövek érintetlenül álltak. Az első sorban, éppen szemben velünk, két magas, márvány sírkő állt, amelyen vastag betűkkel a következő felirat állt: FURCHT és FURCHT. A lábam a földbe gyökerezett. Rettentően megkönnyebbültem. Végre megnyugodtam.”

Celle, ahol a felszabadított bergen-belseni foglyok a brit katonai táborban éltek. „Franci, amint felépült, tolmácsként kezdett dolgozni, és a szabad idejében ismét varrt. A dél-afrikai ezredes írásos parancsával, egy brit sofőr társaságában, 1945 nyarán becsöngetett egy kellemes német lakónegyed házába, hogy szerezzen egy varrógépet. Amikor kinyílt az ajtó, egy fiatal német nő rettegő tekintetével találkozott. Egy pillanatra hat évvel korábbi önmagát látta viszont. A nő megkönnyebbült, hogy csak egy varrógép kell nekik, és teljesen elképedt, amikor átvételi elismervényt kapott. Franci soha nem felejtette el ezt a találkozást, később úgy emlékezett, hogy ez az egyik, a normális életbe vezető lépés volt. Ismét varrni kezdett.”

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 18. szám