Forrás: NOL

Gondolatok a Vörös Hadsereg történelmi teljesítményéről

Krausz Tamás, 2005. május 7. 00:00

Szovjet háborús veteránok fotója egy moszkvai kirakatbanKép: Farkas József György

“Elegendő harc, hogy a multat

be kell vallani.” (József Attila)

Minden háború egyetemes emberi tragédia, amely befolyási övezetekért, piacok és nyersanyag-lelőhelyek megszerzéséért, üzleti és hatalmi érdekekért, profitérdekért folyik, és tízmillióknak kell meghalniuk – mintegy mellékesen. Ám a második világháborúban a “hazáért harcoltak” elcsépelt megfogalmazás, amely általában mindenfajta háború igazolását szolgálja, 1939 szeptemberétől valóságos tartalommal bírt. A náci Németország ugyanis az egész civilizációnak üzent hadat, magát tételezve fel a civilizáció egyetlen életképes erejének “a judeo-bolsevista és plutokrata világ-összeesküvéssel” szemben. Ilyenformán a Szovjetunió nagy honvédő háborúja, a náci Németországgal és csatlósaival szembeni nemzetközi összefogás győzelme az emberi civilizáció megmentése történelmi előfeltételének bizonyult.

z orosz és nyugati demográfusok és történészek által folytatott évtizedes kutatások nyomán tudományos konszenzus jött létre a Szovjetunió emberveszteségeinek tekintetében. A mintegy 27 milliós szovjet emberveszteség több volt, mint a második világháború összes többi embervesztesége együttvéve. Ám ez az adat, amely az együttérzést minden humanista meggyőződésű emberben előhívja, nem olthatja ki a kritikai gondolkodást, a kritikai szemléletet éppen az emlékezet fenntartása érdekében. Itt nemcsak Sztálinnak a háborút megelőző katasztrofális “tisztogatásaira”, Tuhacsevszkij marsall és környezete kiirtására kell feltétlenül utalnunk, hanem az elhúzódó 1940-es szovjet-finn háború tapasztalataira és a háború első szakaszában elkövetett durva katonai-politikai és stratégiai tévedésekre, a káoszra és vereségekre, amelyeket a későbbi sikerek sem homályosíthatnak el. Mindezzel öszszefügg az emberveszteség mértéke.

Kétségtelen az is, hogy a Vörös Hadsereg szervezeti és erkölcsi helyzete a háború első időszakában nem volt szilárd, ami egy további momentummal kapcsolatos. A szovjet-német megnemtámadási egyezményről (1939. augusztus), illetve annak – ma már jól ismert – titkos záradékáról van szó, amelynek értelmében a Szovjetunió jelentős területeket kebelezett be. S noha az egyezmény válasz volt a nyugati demokráciák magatartására (gondoljunk a müncheni “megbékéltetési politikára”), az egyezményt kiegészítő “barátsági szerződés”, amely gyakorlatilag az antifasiszta, a náciellenes propaganda erős korlátozására vezetett, a Szovjetunió erkölcsi tekintélyét is megtépázta. A szovjet katonák és a civil lakosság a háború elején gyakorlatilag szinte semmit nem tudtak arról, hogy az ellenség alapvető taktikájának része a népirtás, amely magára a Vörös Hadseregre is vonatkozott.

A régi marxista-leninista történetírás, amely 1942 tavaszának-nyarának óriási vereségeit is győzelemmé stilizálta, semmit nem érzékelt abból, hogy a Vörös Hadsereg erkölcsi és szervezeti megerősödése hosszú és bonyolult folyamat volt. Ezért hallgatta el, hogy a nagy vereségek idején, 1942 nyarán speciális parancsok születtek, amelyek az utasítás nélkül visszavonuló katonák “megrendszabályozását”, magyarán lelövését irányozták elő. De a Vörös Hadsereg olyan embertömegeket is magában foglalt, amelyek felismerték saját történelmi szerepüket és lehetőségeiket. Közöttük kell említeni – talán ellentmondásosnak hangzik – azt a mintegy 600 ezer gulágfoglyot, akik önkéntesen léptek be a Vörös Hadseregbe feladva az “értelmetlen” rabéletet, és az így visszanyert életet inkább a közös haza oltárán áldozták fel.

A soknemzetiségű és szociálisan heterogén összetételű Vörös Hadsereg az addigi világtörténelem kétségtelenül legnagyobb hadserege volt. Mozgósított fegyveres erőinek teljes létszámát a honvédő háború periódusában a szakirodalom 29 millió, a teljes mozgósított emberi erőforrást 34,4 millió főben határozza meg. A meghalt vöröskatonák száma, beleértve a hadifoglyokat és az eltűnteket is mintegy 11,4 millió fő; az elpusztult, illetve a nácik által elpusztított hadifoglyok (az eltűntekkel együtt) 4,4 milliós tömege is meghaladja a frontokon elesett összes német katona létszámát.

Berlin, Karlshorst Múzeum: egy archív fotó a Reichstag bevételéről

Külön történet (és sokáig erről sem igen írtak) a több mint négymillió szovjet hadifogoly sorsa, akikről ugyancsak kevés szó esik napjainkban. Feledésbe merült, hogy sokakat közülük Auschwitz gázkamráiban emésztettek el a náci hóhérok. Kevesen emlegetik ma azt a rémtettet is, amelyre a Wehrmacht katonái és technikai alkalmazottjai az SS és a biztonsági szolgálat egységeivel együtt vetemedtek 1941 őszén Vjazmától nem messze. 600 ezer szovjet hadifoglyot gyűjtöttek össze a szabad ég alatt víz és élelem nélkül, akik mind elpusztultak a közeledő tél iszonyú viszonyai között. A vezető német tábornokok közül egyedül Canaris admirális emelte fel a szavát a példátlan rémtett ellen. (Az már más kérdés, hogy a majd évekkel később kiszabaduló szovjet hadifoglyokra hazatértük után gyakran újabb megpróbáltatások vártak a különböző “szűrőtáborokban”, vizsgálatok, miért is maradtak életben, hogyan viselkedtek mint “árulók” a hadifogságban.)

A szovjet polgári áldozatok száma – jelezve a nácik kíméletlen, semmiféle kegyelmet és erkölcsi megfontolást nem ismerő harcmodorát a keleti fronton – megközelítette a 17 milliót. Ehhez az adatsorhoz hozzá kell még tennünk a több mint 18 millió sebesültet. Kevesen tudják még ma is, hogy a Szovjetunió civil emberveszteségének mintegy 15 százalékát a legyilkolt zsidó nemzetiségű szovjet lakosság tette ki, amit az SS és a biztonsági rendőrség nem tudott volna véghez vinni a Wehrmachtnak a holokausztban való közvetlen és gyakorlati részvétele nélkül.

S noha a Vörös Hadsereg ideológiai és szervezeti egységét a kommunista párt, illetve maga Sztálin testesítette meg, komoly történészek nem tagadják a hadsereg széles körű és határozott népi támogatását, ami a több mint félmilliós partizánmozgalom tevékenységében is kifejeződött. További karaktervonás a Vörös Hadsereg antirasszista jellege, amit demonstrál például az az adat is, hogy 500 ezer zsidó nemzetiségű vöröskatona harcolt a hadsereg kötelékeiben.

eleten a nácik egy másfajta rablóháborút folytattak, mint Nyugaton, ahol a civil lakosságot és a hadifoglyokat nem tekintették kiirtandó lényeknek. Jellemző, hogy már a háború első napjaiban példátlan német emberáradat és technikai gépezet özönlött be a szovjet területekre: ötmillió ember, több mint négyezer harckocsi, 47 ezer löveg és aknavető, 4500 repülőgép. E technikai fölényben lévő döbbenetes méretű gépezet (és Sztálin említett bűnei, illetve tévedései) következtében, a harcoló szovjet egységek már az első időkben hihetetlen emberveszteségeket szenvedtek. 1941. június 22-től november végéig a nácik és csatlósaik Franciaországénál nagyobb területet ragadtak el mintegy 75 millió lakossal, északon blokád alá helyezték Leningrádot, elfoglalták Kijevet és Moszkva alá értek. Decemberig hárommillió szovjet katona meghalt és több mint egymillió sebesült meg. S noha ekkor, az 1941 végi moszkvai csata periódusában, a nácik első katonai veresége nyomán kiderült, hogy a hitlerista hadvezetés számításai a villámháború tekintetében megbuktak, a háború még csak éppen hogy elkezdődött. Látszott azonban, hogy a parancsnoki kar regenerálódott, olyan tábornokok, marsallok szereztek korán tekintélyt, mint a későbbi “berlini győztes”, Georgij Zsukov, Konyev, Vasziljevszkij és Rokoszszovszkij vagy a Magyarország felszabadításában is részt vevő Tolbuhin.

A nemzetközi feltételrendszer, a nyugati szövetségek magatartása is nagymértékben függött a Vörös Hadsereg harci sikereitől. Ennek példája a történelmi jelentőségű kurszki csata 1943 nyarán, amelynek egyik következménye volt, hogy a vezető nyugati nagyhatalmak a háború utáni rendezés szempontjainak megfelelően megváltoztatták a keleti fronthoz, a Szovjetunióhoz való viszonyukat, megkezdték a második front megnyitásának konkrét kidolgozását. Hogy az alapvető terheket a háború egész ideje alatt a Szovjetunió viselte, már egyedül abból a tényből is kiviláglik, hogy brit és amerikai kutatók számításai szerint az 1941-1944-es években a Wehrmacht szárazföldi csapatainak 93 százalékát a német-szovjet fronton semmisítették meg vagy tették harcképtelenné.

A Vörös Hadseregnek, a Szovjetuniónak nyújtott segítség túlnyomó többsége a sztálingrádi csata után, tehát a háborúban bekövetkezett fordulatot követően érkezett. Ám súlyos tévedés volna az amerikai kölcsönbérleti szállítások jelentőségét alábecsülni: a honvédő háború négy éve alatt 375 ezer teherautó, 51 ezer dzsip és 4,5 millió tonna élelmiszer, más páncélozott járművek mellett 7 ezer tank és 14 700 repülő érkezett az országba. Az arányokat mutatja, hogy 1944-ben a szovjetek 40 ezer repülőgépet állítottak elő. Az Angliának nyújtott támogatás összértékének mintegy egyharmadát tették ki azok a szállítások, amelyeket a Szovjetunió kapott. Ezek azonban főleg a kezdeti időkben különösen értékesnek bizonyultak.

szovjet katonákban a náci népirtás, a pusztulás egyre félelmetesebb és egyre gyűlöletesebb látványa a bosszú érzését forralta. E “szent bosszú” is hozzájárult a katonák hősies ellenállásához. De ugyanakkor a bosszú bizonyos értelemben éppen úgy eszköz volt a szovjet politikai vezetés kezében, mint általában a lakossági hangulatok és társadalmi érzületek a békés időkben. A náci tömeggyilkosságok, pusztítás hatása alatt Ilja Ehrenburg, a híres szovjet író még 1942-ben egy cikkében hirdette meg az “Öld a németet!” harci jelszót. Ehrenburg, nyilván nem felsőbb jóváhagyás nélkül, valósággal felülírta Sztálin korábban – hatalmi és geostratégiai megfontolások alapján – tett kijelentését, mondván, “a Hitlerek jönnek-mennek, a német állam és a nép marad”. Ehrenburg felhívása mély visszhangra talált a Vörös Hadseregben és a katonák “szent bosszúja” a polgári lakosságot is drámaian sújtotta, amikor alig három évvel később német területre léptek. Széles körben vitatják, hogy vöröskatonák sokasága vett részt 1945 elejétől előbb Pomerániában és Kelet-Poroszországban, majd az április végi és május elejei berlini csata idején elburjánzó tömeges nemi erőszakban. E szörnyűség története sokáig feldolgozatlan volt, egyik félnek sem állt érdekében felvetni, még kevésbé megírni. Egyesek attól féltek, hogy ennek vizsgálata beszennyezi a honvédő háború igazságos jellegét, mások a nacionalizmus erősödésétől tartottak Németországban, megint mások a Wehrmacht és általában a német fegyveres erők rémtetteinek relativizálódásától féltek. Nem ok nélkül. Napjainkban e tények politikai megfontolások következtében a Vörös Hadsereg progresszív történelmi teljesítményének egészében való megkérdőjelezéséhez is muníciót szolgáltatnak. A történelmi valósághoz tartozik azonban az is, hogy Sztálin 1945. április 20-án – ha megkésve is, immár a hadsereg fegyelmét, a Szovjetunió jövőbeni érdekeit és presztízsét szem előtt tartva -külön hadparancsban szólított fel a randalírozás megfékezésére, így fellépett a nők megbecstelenítése ellen.

Egyes historikusok arra koncentrálnak, hogy a Vörös Hadsereg megítélésének középpontjába a megtorlást, a pusztítást, a nők elleni korlátlan erőszak tézisét állítsák. A valóságban minden háborúban és minden részt vevő hadseregben, így itt is elszabadultak olyan ösztönök, amelyek embertelen megnyilatkozások tömegeihez vezettek. Ezeket nem igazolhatja az a tény, hogy a Vörös Hadsereg igazságos harcot folytatott a náci hódítókkal szemben, miként fordítva, ezek sem vonhatják kétségbe a Vörös Hadsereg világtörténelmi teljesítményét.

Comments are closed.