Forrás: Népszava

Joseph Ratzinger pápává választása a német katolikus egyházra irányította a világ figyelmét. Újabb kori történelme nagyobb részében ez az egyház kisebbségben volt Németországban, és mind a mai napig a konzervativizmus, illetve bizonyos politikai passzivitás jellemzi. A politikai aktivitás és progresszivitás arrafelé inkább a protestánsok sajátja – legalábbis a II. világháború óta.

“Németország a jövőben északibb, keletibb és protestánsabb lesz” – írta az 1990-es újraegyesülés napjaiban egy német publicista. Joggal, hiszen a volt NDK lakosai mentalitásukban, hagyományaikban lényegesen közelebb állnak a skandinávokhoz, mint az inkább Közép-Európa felé tekintő bajorok vagy a nyugatias szellemiségű rajnavidékiek. “Keletiségen” az a számunkra sem ismeretlen mentalitás értendő, melyet a négy évtizedes kommunista rendszer fejlesztett ki Németország kevésbé szerencsés felének lakosaiban. Ami pedig a “protestánsabb” kifejezést illeti, nos, ez tulajdonképpen nem is szorul magyarázatra. A volt NDK ugyanis egyértelműen lutheránus hagyományú terület.

Szándékosan beszélünk lutheránus hagyományú, nem pedig egyszerűen lutheránus területről. Az egykori NDK lakossága ugyanis még a németországi átlagnál is világiasabb. Pedig ez az átlag sem tűnik ki különösebb vallásosságával. Németországban a lakosság kétharmada ugyan tagja valamelyik bejegyzett keresztény felekezetnek, ám ez még messze nem jelenti azt, ennyien valóban gyakorolnák is vallásukat. Míg a nyugati területek katolikusainak körében a rendszeres templomjárók aránya 1950-ben 55 százalék volt, addig ez az érték az újraegyesülés idejére 33 százalékra apadt. A protestánsok esetében az arány 20, illetve 10 százalék volt. (Azóta mindkét felekezet esetében tovább csökkent, különösen a volt NDK-ban.)

Jelenleg a 82 millió német állampolgárból 26,6 millió katolikus, 26,3 millió (különböző irányzatú, de túlnyomórészt lutheránus) protestáns. Élnek ezen kívül Németországban ortodoxok és más irányzatú keresztények, továbbá muzulmánok (bár ez utóbbiak többsége nem német állampolgár). A zsidó lakosok számát százezer körülire teszik. A német állampolgárok egyharmada nem tartozik semmiféle felekezethez, vagyis hivatalosan is vallástalan.

A bejegyzett katolikusok és a protestánsok szinte hajszálpontosan megegyező aránya némiképp félrevezető. A protestáns hagyományúak ugyanis lényegesen többen vannak, csak éppen – mint templomba járásuk aránya is sejtteti – nem tartoznak hivatalosan egyetlen egyházhoz sem. Egyebek közt azért, mert odatartozni anyagi kötelezettségekkel jár. A felekezetek bejegyzett tagjainak Németországban ugyanis egyházi adót kell fizetniük, amit – más adókkal együtt – az állam hajt be. Ha valaki e tehertől szabadulni akar, el kell mennie a helyi önkormányzathoz és hivatalosan is be kell jelentenie, hogy kilép felekezetéből. Városi vagy protestáns környezetben ez egyszerű adminisztratív aktus, katolikus vidékeken azonban kellemetlen következményekkel járhat – a bajor falvakban akár társadalmi kirekesztéssel is.

Hitvalló Egyház

Ahhoz képest, mennyire vallástalan a német társadalom, a két nagy egyház – a katolikus és a lutheránus – meglehetősen nagy a társadalmi-politikai befolyással bír. Ezt egyebek között a tekintélyes adóbevételek tették lehetővé. (Azért használunk múlt időt, mert az elvilágiasodás és a gazdasági problémák folytán egyre többen hagyják faképnél az egyházakat, ami ezek számára komoly pénzügyi problémákkal jár. Befolyásukat azonban alig csökkenti.) A katolikus vezetők általában a konzervatív jobboldalon jeleskednek – a bajor Keresztényszociális Unióban (CSU) például kifejezetten irányadóaknak számítanak. Mindez nem új jelenség – már a háború, illetve a náci korszak előtt is így volt.

Nagyobbat változott a protestáns vezetők szerepe. Azelőtt, mintha csak a porosz hivatalnokok lettek volna, engedelmesen kiszolgálták és prédikációikkal támogatták a mindenkori kormányzatot. Sajnos, többségük így tett a náci korszakban is, bár voltak ragyogó ellenpéldák. Például akkor, amikor a nácik megpróbálták saját befolyásuk alatt egyesíteni és zsidó vallási gyökereiktől megfosztani a protestáns egyházakat. Tettek is egy kísérletet egy “árjásított” Német Keresztény Mozgalom létrehozására, ám néhány bátor lelkipásztor olyan heves ellenállást fejtett ki, hogy kénytelenek voltak felhagyni a dologgal.

A mindenhatónak látszó fasiszta állam eme kudarcában a protestáns ellenállás két kiemelkedő személyisége játszotta a főszerepet: Martin Niemöller és Dietrich Bonhoeffer. Niemöller tiszteletes, aki az I. világháborúban tengeralattjáró-kapitányként szolgált, német nacionalista volt. Hitler hatalomra jutását még üdvözölte, ám a nácik kereszténység-ellenessége és faji őrülete hamar kiábrándította. Néhány társával megalakította a Hitvalló Egyházat és a szószékről vette fel a küzdelmet a náci rendszerrel. Ezt a hatalom urai meglepően sokáig tűrték, aztán 1937-ben letartóztatták és a sachsenhauseni, majd a dachaui koncentrációs táborba szállították. Niemöller túlélte a náci korszakot és tisztelettől övezve 1984-ben, 92 évesen halt meg.

Bonhoeffer – ugyancsak protestáns lelkipásztor – kezdetektől antifasiszta nézeteket vallott. Niemöllerrel együtt a Hitvalló Egyház alapítója és tevékeny tagja volt. Nyilvánosan, a szószékről szólította fel a németeket arra, hogy szálljanak szembe a nácik antiszemitizmusával, ő maga pedig tevékenyen közreműködött zsidó polgártársainak Svájcba menekítésében. 1939-ben felvette a kapcsolatot a Wehrmacht antifasiszta csoportjaival, és az azokban résztvevő tisztekkel együtt terveket kovácsolt arról, hogyan lehetne megdönteni a náci rendszert. 1943-ban a Gestapo leleplezte egyik zsidómentő akcióját, aminek nyomán letartóztatták. Az 1944. július 20-i Hitler-ellenes merénylet után fény derült a merénylőkhöz fűződő kapcsolataira is, ezért a flossenburgi koncentrációs táborba szállították. Ott végezték ki 1945. április 9-én, három héttel a tábor felszabadulása előtt.

Békemozgalmárok

A háború után a protestáns egyházak nyilvános bűnbánatot gyakoroltak és kizárták soraikból kompromittálódott tagjaikat, illetve püspökeiket. De még ennél is fontosabb volt az, amit nyilvánosan meghirdettek, az tudniillik, hogy szakítanak az államnak való vak engedelmesség gyakorlatával, és hogy hallatni fogják hangjukat a társadalmi életben, mégpedig a krisztusi tanításoknak megfelelő, humanista szellemben. Természetesen elhatárolódtak a náci múlttól a katolikusok is, ám a protestánsokéhoz hasonló tartalmú fogadalmat nem tettek. (Ilyet nem is tehettek volna – részben saját konzervativizmusuk miatt, részben pedig azért, mert egy hierarchikus világegyház részeiként egyedül nem dönthettek.)

A katolikus egyház azóta is a kereszténypártokhoz – a CDU-hoz és a CSU-hoz – áll közel, a protestánsok viszont inkább a szociáldemokratákhoz, illetve az elmúlt két évtizedben a zöldekhez. Ha valaki ellátogat egy kétévente sorra kerülő protestáns Kirchentagra – zsinatra, vallási találkozóra – akkor könnyen azt hiheti, hogy környezet- és jogvédők, illetve békemozgalmárok gyűlésre érkezett. Száz-kétszázezer ember – többnyire fiatal – vitatkozik az abortuszról, a klónozásról, a homoszexualitásról, a génmanipulációról, a külföldiek befogadásáról, az újfasiszta veszélyről, a háború és a béke kérdéséről. Méghozzá többnyire baloldali-liberális szellemben. A hidegháború éveiben számtalan protestáns vezető foglalt állást az atomfegyverkezés ellen, egyes lelkipásztorok pedig egyenesen a katonai szolgálat megtagadására szólították fel fiatal híveiket. A protestáns egyházak, bár hivatalosan továbbra sem foglalkoztak politikai kérdésekkel, tagjaik és sok vezetőjük révén egyértelműen a békemozgalmak bázisát alkották. Oly annyira, hogy ezt a felekezet nem egy konzervatív vagy apolitikus tagja meg is elégelte. Axel Springer, az ismert lapkiadó például demonstrativan kilépett a lutheránus egyházból.

Merőben más helyzetben találták magukat a protestánsok a szovjet megszállási övezetben, illetve később az NDK-ban. Ehhez képest azonban válaszaik meglepően hasonlóak voltak: legjobbjaik ott is a béke és szabadságjogok mellett kötelezték el magukat. Tevékenységük számára nem csak az a tény biztosított jó feltételeket, hogy keletnémet területeken a lutheránusok – pontosabban a lutheránus hagyományúak – a lakosság túlnyomó többségét képezik, hanem az is, hogy ez a vidék a protestantizmus szülőföldje. Ott fejtette ki működését Martin Luther, akit a kommunisták – egy, az NSZK-tól elkülönülő “NDK-identitás” céljaira – ki is akartak sajátítani magukat. (Miután előzőleg hosszú évtizedeken keresztül reakciósnak bélyegezték.)

Ám jó feltételek ide vagy oda, az első, szigorúan sztálinista időszakban a lutheránus egyháznak is meg kellett küzdenie a fennmaradásért. (Annak ellenére, hogy a Hitler-ellenes harcban a kommunisták és a protestánsok még egy táborban voltak – sokszor a szó szoros értelmében.) Az ötvenes években az NDK-ban lelkipásztorokat börtönöztek be és egyházi irodalmat égettek el, a keresztény diákcsoportok tagjait kizárták az egyetemekről. 1969-ben arra kényszerítették az NDK-beli protestánsokat, hogy szakadjanak el hivatalosan is nyugat-német testvérfelekezeteiktől és alakítsanak önálló egyházat. Később valamelyest enyhült az elnyomás, és 1978-ban Albrecht Schönherr, az NDK-beli lutheránusok legfőbb vallási vezetője megállapodást kötött Erich Honecker kommunista pártfőtitkárral. Ebben az állam hivatalosan is elismerte a protestánsok jogát vallásuk gyakorlására és biztosítékokat adott a hátrányos megkülönböztetések felszámolására. Cserébe a lutheránus egyház megígérte: kívül marad a politikán.

A megállapodást egyik fél sem tartotta meg maradéktalanul. Az egyház, mint szervezet valóban kívül maradt a politikán, ám egyes tagjai és vezetői ezt elég tágan értelmezték. És “természetesen” az állam sem biztosított egyenjogúságot a protestánsoknak.

Kardokból ekevasat

Mivel az amúgy teljességgel kommunisták uralta NDK-ban az egyházak – főleg a lutheránus – jelentették az egyetlen önálló, a párttól független szervezetet, a templomok hamarosan a legkülönbözőbb ellenzékiek gyülekezési pontjaivá váltak. A püspökök – féltvén egyházuk létét – igyekeztek távol tartani vagy legalább “megbékíteni” őket. Sok lelkipásztor azonban, akit tettre sarkallt az antifasiszta elődök példája, vallási kötelességének érezte, hogy fellépjen az újabb német diktatúra ellen. Ebben a csendes ellenállásban új hősök születtek. Mivel ezek Magyarországon szinte teljesen ismeretlenek, érdemes felsorolni közülük néhányat.

Például Harald Bretschneidert. 1980-ban ő alkotta meg a “kardokból ekevasat”-feiratú jelvényt, amely később a független keletnémet, majd pedig az egész európai békemozgalom szimbólumává vált. Tőle származik a híres “Frieden schaffen ohne Waffen” (Békét teremteni fegyverek nélkül) jelszó is. 1983-ban ő kezdeményezte a Békét az ifjusággal elnevezésű drezdai fórumot, melyen mintegy hatezer fiatal vett részt, és melyen kérdésessé tették a kommunista párt hatalmi monopóliumát. 1989-ben, az NDK-beli fordulat napjaiban Bretschneider a különböző ellenzéki csoportok összekötőjeként működött.

Friedrich Schorlemmer 1968-ban nyilvánosan tiltakozott Csehszlovákia katonai megszállása és a kommunista párt egyeduralmát rögzítő alkotmány ellen. 1983-ban Wittenbergben, Luther Márton tevékenységének legfontosabb helyszínén több társával együtt jelképesen ekevasat kovácsolt egy kardból, holott a hatóságok ezt a szimbolikát kifejezetten tiltották.

Christian Führer, a lipcsei Miklós templom lelkipásztora 1982-től kezdve minden hétfőn nyilvános békeimádságot tartott, melyek során – a hivatalos elvárásokkal dacolva – nem csak az amerikai és nyugat-német, de a szovjet és NDK-beli fegyverkezést is elítélte. 1987-ben a templomban vitakört szervezett kivándorolni szándékozók számára. 1989 őszén a hatóságok azzal próbálták megakadályozni egyik rendezvényét, hogy kivezényelt párttagokkal töltötték meg a Miklós templomot. Führer ezek előtt olvasta fel erőszakmentességre felszólító híres kiáltványát, melynek nem elhanyagolható szerepe volt abban, hogy az NDK-beli rendszerváltás vérontás nélkül zajlott le.

Rainer Eppelmann már fiatal korában bátran kimutatta kommunista-ellenes pacifista érzelmeit. Mivel – még a Fal felépítése előtt – egy nyugat-berlini középiskolában érettségizett, hosszú ideig nem tanulhatott tovább. És mivel fegyver nélkül szolgálóként sem volt hajlandó letenni a katonai esküt, nyolc hónapi börtönre ítélték. Később – a viszonyok enyhülése után – elvégezhette a teológiát, és lelkipásztori állást vállalt. Korán bekapcsolódott az ellenzéki mozgalomba és 1990-ben alapító tagja, majd elnöke lett a Demokratikus Kezdet elnevezésű rendszerváltó pártnak. A sors iróniája volt, hogy az egykori szolgálatmegtagadó az NDK első és utolsó szabadon választott kormányában a védelmi miniszteri tisztséget kapta. Így aztán ő lett az egyetlen pacifista a világtörténelemben, aki teljes mértékben megvalósíthatta antimilitarista álmait: védelmi miniszterként ugyanis egyetlen lényegi feladata az NDK hadseregének felszámolása volt.

A keletnémet protestáns ellenzék prominensei az 1989-es fordulat után a társadalom megbecsült, ám egy kissé elfeledett tagjaivá váltak. Különböző, általában nem különösebben jelentős politikai tisztségeket töltenek be vagy visszatértek a templomi pulpitusra. Megbecsült intézmény maradt egyházuk is, ám helyzete cseppet sem tekinthető rózsásnak – főleg anyagi okokból. A kommunista rendszer alatt semmiféle kötelezettséggel nem járt, ha valaki valamely felekezet bejegyzett tagja volt. (Sőt, akkor számított megbízhatónak, ha semmi módon nem támogatta egyházát.) Az újraegyesülés után azonban életbe léptek a nyugat-német törvények, és a felekezetek tagjaitól elkezdték vonni az egyházi adót. A teljesen elvilágiasodott keletnémetek válasza a tömeges kilépés volt.

S mintha mindez nem lenne elég, a volt NDK területén újabb veszély fenyegeti az egyházakat. A külön tartománynak számító Berlint koalícióban kormányzó szociáldemokraták és volt kommunisták nemrégiben olyan határozatot hoztak, melynek értelmében a főváros iskoláiban többé nem lesz kötelező tárgy a hittan, helyette erkölcstant, életvezetési és értéksemleges vallási ismereteket tanítanak. A jobboldal tiltakozik, csakúgy, mint a lutheránus egyház, amely úgy érezheti, hogy a baloldal, melynek céljait pedig több mint fél évszázadon át támogatta, most rútul hátba támadja. De nem nagyon tud mit tenni, ahogy nem tudott mit tenni Brandenburg tartományban sem, ahol az új rendszert már 1992-ben bevezették. A protestáns, illetve a városi lakosság többsége (Berlinben nyolcvan százaléka!) egyetért a hittan fakultatívvá tételével. A régi értelemben vett vallásosság egyre inkább a katolikus falusiak és a muzulmán bevándorlók sajátja lesz. A többség teljesen elvilágiasodott.

Kepecs Ferenc

KERETBE!!!

Világhírűvé vált Martin Niemöller szabadverse, melyben a szerző mindenki másnál szugesztívebb módon figyelmeztetette kortársait a szolidaritás kötelességére:

Előbb elvitték a kommunistákat, ám én nem szóltam, mert nem voltam kommunista;

aztán elvitték a szocialistákat, ám én akkor sem szóltam, mert nem voltam szocialista;

aztán elvitték a szakszervezeti bizalmiakat, ám én akkor sem szóltam, mert nem voltam bizalmi;

aztán elvitték a zsidókat, ám én akkor sem szóltam, mert nem voltam zsidó;

Végül elvittek engem is, mert már senki sem maradt, aki szólhatott volna.

Comments are closed.