Forrás: NOL

Gergely Ágnes: Carmen lugubre

Ferencz Győző, 2005. május 7. 00:00

Carmen lugubre: siratóének, gyászdal. Ezékiel próféta használja a kifejezést, amikor a gazdag kikötőváros, Tírusz pusztulását jövendöli és siratja.

Károli Gáspár fordításában: „És kezdenek fölötted fájdalmukban gyászéneket, és így énekelnek rólad: Ki volt olyan, mint Tírus? mely most mint temető a tenger közepette!” Gergely Ágnes új verseskötete régiekből válogat újat: gyászverseket, sírverseket gyűjtött egybe negyven év anyagából. Korábbi köteteibe visszalapozva látni csak, mekkora önfegyelemmel – akár kétszer ennyit is válogathatott volna: lírájának és egész életművének legmélyebb szólama a gyász.

Gyászt kell írni, nem halált: Gergely Ágnes ugyanis sajátos viszonyban van a halállal. A halál nem önmagában, nem metafizikailag érdekli. A halál mint semmi vagy mint túlvilág nem tárgya költészetének. A meghalás már inkább, és még inkább a gyász, amelynek része, oka a halál. A gyász az életben maradottak, a továbbélők viszonya az eltávozott halálához. Ez a viszony más szóval a hűség. Gergely Ágnes világában a hűség kapcsolja össze az életet a halállal, a hűség képes szembeszállni az elmúlással. Erről szólt legutóbbi regénye, az Őrizetlenek. Erre a kapcsolatra utal a kötet egyik cikluscíme, Őrizetlenül. És a Venit summa dies című vers is, amely a regény utolsó lapjain szerepel. Az egyik szereplő, a tizenötéves Daniela írja halála előtt, hogy „helyreáll a létezés / egy elszakadt köldökzsinóron”. Venit summa dies, „Legvégül eljő az a nap”, ez is utalás, ezúttal Vergilius Aeneisére és egy másik város, Trója pusztulására.

Hasonló utalásokban bővelkedik a kötet, amely, ha úgy tetszik, egyetlen hatalmas, spirálisan megszerkesztett önutalás-rendszer. Időben-térben táguló ciklusokban idézi meg a gyászt: minden halál mögött saját elrejtve is felfedett sorsa áll, amikor gyászolja apját és anyját, gyászolja a zsidóságot és a magyarságot és végül az elmúlt huszadik századot. Egyik legszebb példája ennek a 137. zsoltár Gergely Ágnes-féle átirata. Ebben azt a kettős hűséget fogalmazza meg, amelynek vállalása annyi áldozatot követelt az évszázadok során és ma is csak ilyen izzó szenvedéllyel lehet beszélni róla: „Hát kihűlt jobbom legyen rá az ámen, / ha elfeledlek egyszer, Jeruzsálem”, „És fájó orcám rángjon majd a számhoz, / ha elfeledlek egyszer, Arany János”. Ez az idézet azt is megmutatja, hogy ezek a történelmi, zenei vagy irodalmi utalások nem a műveltség, hanem a hűség metaforái. Gergely Ágnes hűséges a szavakhoz, amelyek őrzik a halottak emlékét. Verseibe beengedi azokat, akiket olvasott, és akiket fordított, akiktől szavakat kapott, és akiknek szavakat adott. Egy vékony kötet erejéig átrendezi egész életművét, és közben megidézi a költészetét körbeindázó hangokat. Saját halálélményének megformálásához Emily Dickinsont, az apja gyászához Sylvia Platht, anyjáéhoz a maga teremtette regénybeli kamaszlány Vergilius-versét, a magyarságéhoz Radnóti Miklóst és a zsidóságéhoz Zrínyi Miklóst hívja segítségül. A huszadik századi magyar kultúra fejfájára pedig fájdalmasan ironikus Edgar Lee Masters-i sírverset farag.

Olyan ez, mintha eltávolítaná magától, kezelhető tárggyá alakítaná a gyászt. Bizonyára így van, hiszen másként nem lehetne beszélni róla, legfeljebb üvölteni. De ezzel az eltávolító mozdulattal ki is terjeszti személyes érintettségét. Nem szelídíti meg dalaival a halált, szó sincs ilyesmiről. Gergely Ágnes halálköltészetének misztériuma: az átlényegítés. Verssé lényegíti az elmúlást, hogy megértse, és minden veszteséggel tovább építse önmagát. Nem készül a halálra, hanem együtt él vele. Szenvedés és magány az ára. De félelem egyetlen sorában sincs. (Múlt és Jövő, 90 oldal, 1650 forint)