Forrás: NOL

Füzes Oszkár, 2005. május 7. 00:00

Győzött, aki túlélte, vesztett, aki meghalt. Emberi szempontból ennyi a második világháború mérlege, benne annak is, hogy hatvan éve, május 9-én értek véget a harcok Európában.

Nem ennyi.

Bár a világpolitikai erőelosztásban mindmáig van jelentősége – az ENSZ Biztonsági Tanácsában – annak, hogy mely államok győztek, s melyek kapituláltak a második világháborúban, ma már másnak van történelmifordulat-értéke. Annak, hogy a szó legalapvetőbb értelmében mindenki győzött. Sikerült megakadályozni egy tébolyult felsőbbrendűség-tudatból ürügyeztetett német- olasz-japán világuralmi törekvést, amely népirtásba és rabszolgaságba vetette, vagy vetette volna szinte az egész emberiséget. Ezért nevezheti mindenki az akkori május 9-ét a győzelem napjának. A vesztesek is. Még akkor is, ha a korabeli demokráciák sem makulátlanok, még a háború után sem, évtizedekig folytatták gyarmati öldökléseiket. És még akkor is, ha a hitleri téboly elleni harc másik fő ereje a másfajta felsőbbrendűség-tudatból, de szintén világuralmi törekvésekből táplálkozó, s népirtási, rabszolgásítási cselekményekben szintén bűnös sztálini Szovjetunió volt.

Logikailag és erkölcsileg: a kisebbik rossz hatalmas erőfeszítésekkel győzte le a sokkal nagyobbik rosszat, a már-már abszolút Gonoszt: az üzemszerű tömeggyilkosságra alapuló hitlerizmust, illetve az Ázsiát rabigába hajtó japán militarizmust. Nem relativizálva, de a győzelem napja az emberiség túlélésének ünnepe. Alighanem kevés a legvadabb rémképzelet is ahhoz, hogy leírjuk azt a világot, amely a német és a japán csapatok közel-keleti összeérése és győzelmük utáni globális osztozkodásuk következménye lett volna. A részletes tervek már készen voltak. Hogy nem valósultak meg, azt sok-sok millió ember halálának, más sok tízmilliók önfeláldozó hétköznapi és mesébe illő hősiességének, röviden az antifasiszta koalíciónak köszönhetjük.

Mi is, akik a vesztesek közé kerültünk forma szerint. A lényeg szerint, ha netán győztünk volna az akkori németekkel, már valószínűleg ország sem, nemzet sem lennénk egyáltalán. Ez a nap a mi túlélésünk napja is.

A többi tanulság, és mind fontos, és mind általános, mert még egy ilyen háborút a Homo sapiens nem engedhet meg magának, ha el akarja kerülni a végső és teljes pusztulást. Az antifasizmus, amire ma legyinteni szoktunk, voltaképpen ez az egyetemes önfenntartó, sőt a Homo sapiens számára fajfenntartó tanulság.

Minden május 9-én legalább: nézzük át tételesen.

Soha többé nem lehet még csírájában sem eltűrni, hogy bárki bármilyen címen felsőbbrendűnek és uralomra hivatottnak titulálja magát. Meg kell akadályozni, hogy hatalomra, fegyverre tegyen szert erőszakos perverziójának kiélésére. Nincs az a „nemzeti”, „politikai”, „állami”, vagy bármilyen érdek, amelynek ürügyén az ilyen törekvésekkel szemben megismétlődhessen a korabeli Nyugat pipogya, sunyi engedékenysége, ami például Csehszlovákia hitleri megszüntetéséhez vezetett, vagy ami Lengyelországot koncul dobta Hitler és Sztálin paktumának.

Minden népirtó, területrabló diktatúrát meg kell dönteni, ha lehet. Ha nem lehet, akkor is törekedni, készülni kell rá, és meg kell próbálni az első megfelelő pillanatban. S hogy meg lehessen próbálni, a demokratikus államok közösségének ebben az erkölcsi és politikai minimumban egységesnek kell lennie, és rendelkeznie kell a megfelelő katonai eszközökkel is. Bármily kemény korlátokat szab a reálpolitika, minden diktatórikus törekvés veszélyes mindenkire. Életveszélyes.

Soha egy pillanatra sem szabad eltűrni, hogy bárkit származása, vallása, bőrszíne és bármilyen adottsága miatt emberi jogainak és méltóságának teljességében bármilyen címen korlátozzanak. Ha korlátozhatják, akkor – borzasztó sok példa van rá – ki is pusztíthatják a „népcsoportot”. Sok embert, olyat, mint mi. Bennünket is.

S ha már emlékeztetni kell erre magunkat, akkor ez a nap Európa (az EU) napja is. Okkal. Az első és a második világháborúval Európa kis híján lenullázta mindazt, amit az ókortól a felvilágosodásig szellemben és erkölcsben értéknek felhalmozott. Lenullázta világvezető szerepét is, de ez a kisebbik baj.

A nagyobbik az, hogy 1933 és 1945 között minden civilizációs mázt levetkezve, pőrén és tömegesen tört elő a vadállati barbárság olyanokból, akiket mások is, ők maguk is „európainak”, „civilizáltnak” gondoltak.

Vajon ép ésszel föl lehetett-e tételezni a XX. század közepén németekről és magyarokról például, hogy saját állampolgáraikat tömegével pusztítják azon a címen, hogy azok cigányok vagy zsidók? Komolyan gondolták jól képzett és amúgy normális emberek, hogy egy magyar hadseregnek a Donnál kell megvernie a Szovjetuniót? Tényleg azt képzelte a kollaboráns Franciaország, hogy megmarad Hitler kegyelméből? Mit keresett a reneszánsz Itália Abesszíniában? Mit védett a Berlin alatt 1945. május 8-án elesett német katona? Chamberlain úgy jött el Hitlertől, hogy „végre egy német vezető, akinek a szavában meg lehet bízni”. Londoniak ezrei ünnepelték őt, amikor hazaért Münchenből. Nota bene: évekkel később, amikor a hazatérő szovjet hadifoglyokat Sztálin átszállás nélkül, ugyanazokban a vagonokban a gulágra vitette, az amerikai elnök azt tervezte, hogy Joe bácsival közösen lesz világrendőr, a globális demokrácia őre.

Hagyjuk a példákat, sok van, mindnyájan nagyon váratlanul meg tudunk teljesen őrülni.

Harminc éve totális katonai vereségbe taszította magát Amerika, amely mindmáig egy épkézláb érvet nem tud mondani magának sem, miért ölette meg csaknem hatvanezer katonáját Vietnamban, hogy legalább ötmillió indokínairól ne is beszéljünk. Tíz éve hutuk és tuszik egymilliót irtottak ki egymás közül, és az akkori amerikai elnök meg a mostani ENSZ-főtitkár „túlzás lehet” megjegyzéssel félretette a szörnyűségeket jelentő táviratot. Tíz éve a holland békefenntartók karba tett kézzel végignézték a srebrenicai tömeggyilkosságot. Alig öt éve erkölcsileg és szellemileg makulátlan emberek komolyan kérdezték, szabad-e erővel megakadályozni, hogy Milosevics vérbe fojtsa az albán lázadást, miután vérbe borította Horvátországot és Boszniát. Ma a világközvélemény nagyon nagy részének a meggyőződése, hogy hiba, sőt erkölcstelenség volt megdönteni Szaddám népirtó, és amíg képes volt rá, területrabló háborúkat indító rendszerét.

Persze, megannyi különböző és bonyolult eset, tömérdek ilyen meg olyan szemponttal és tényezővel. De akik és amikor az imént felsorolt helyzeteket csinálták, vagy csak hagyták, aligha döbbentek rá, hogy minden ilyen a vereség napja, az emberiség, sőt az ember kudarcának napja.

Így nézve viszont május 9. mindenkinek és mindenképpen a győzelem napja. S ha a tisztelgő emlékezésé, akkor az Ember napja.