Forrás: Népszava

‘Mérhetetlen megnyugvással töltött el, hogy 1945. május 9-én a világtörténelem legsötétebb rezsimje, a német nácizmus felett teljes győzelmet arattunk… Hívek maradtunk alapelvemhez: soha nem hátráltunk, soha nem egyezkedtünk Hitlerrel, kitartottunk alapeszménk mellett: mindenki az ellenségünk, aki Hitlert segíti, mindenki a szövetségesünk, aki Hitlerrel szembeszáll’ – olvasható az 1945. május 9-i győzelem napján Churchill, háborús emlékirataiban.

A nagy brit államférfi, a szovjet-amerikai-angol náciellenes nagykoalíció összekovácsolója joggal írhatja le e sorokat, hiszen nem volt nála következetesebb ellenfele a nácizmusnak, s nem ismerünk olyan államférfit, aki olyan korán felismerte volna, hogy a náci rezsim nem afféle ‘német belügy’, hanem világveszedelem. Mindezt korántsem mondhatjuk el másokról, olyanokról, akiknek lehetőségük lett volna időben megállítani Hitler előretörését.

A vesztes I. világháború után kikiáltott Weimari Köztársaság annak ellenére, hogy szívét, lelkét a korának legerősebb baloldali pártja, a német szociáldemokraták alkották, mindvégig gyenge lábon állt. A jobboldal pártjai, a bukott monarchia hívei, a középosztály és a nagyburzsoázia egy része a szélsőjobb erőit támogatta, azokat a pártokat és csoportosulásokat, amelyek nyíltan a köztársaság vesztére törtek, és nem riadtak vissza a sorozatos politikai gyilkosságoktól sem. A szociáldemokrata többségű kormányt szélsőbalról militáns kommunisták támadják, a mérsékelt keresztény-konzervatív centrumpártok gyengék és megalkuvók. Annak ellenére, hogy az államhatalom labilis volt, mi sem ment volna könnyebben, mint Hitler militarista és antiszemita pártjának felszámolása, mint ahogy az 1923 novemberi nevetséges müncheni ‘sörpuccsot’ egyetlen rendőrsortűz elsöpörte. ‘Tálcán kínálta maga a náci párt, hogy Hitlert legsúlyosabb büntetéssel sújtsák. Ehelyett az opportunista bajor bíróság Hitlerre csak öt év börtönt rótt ki, de a jobboldal egy év után már szabadon engedi, s engedélyt kap arra is, hogy újjászervezze a puccs után betiltott náci pártot’ – írja Joachin Fest, a legalaposabb Hitler-biográfia szerzője.

Hitler még pártja legnagyobb fellendülésekor, 1929 októberében sem tudta a parlamenti többséget megszerezni. Viszont a féktelenül demagóg, a marxizmust és a zsidóságot, mint ‘Németország pestisét'” támadó példátlan gyűlölködő kampányához óriási segítséget kapott az 1929-31-es világgazdasági válság nyomán Németországot sújtó hiperinfláció miatt elnyomorodott és munkanélküli kispolgárságtól, a szociáldemokratáktól elpártolt munkásságtól és a középosztálytól.

1933. január 30-án a szellemileg már hanyatló egykori világháborús hős, Hindenburg államelnök Hitlert kancellárrá nevezi ki. Hiába emelik fel tiltakozó szavukat a német értelmiség legjobbjai, hiába figyelmeztet Thomas Mann az Európa, vigyázz! manifesztumában arra, hogy ‘a gonoszság elérte: az együgyűek beteges elragadtatással ujjonganak azon, hogy elvesztik állampolgári és emberi jogaikat’. És Hitler megkezdte győzelmes menetelését. Néhány hónap alatt szétzúzza a szakszervezetet, a szociáldemokraták után betiltja a többi pártot, vezetőiket bebörtönzik, 1934 januárba működni kezd Dachauban az első koncentrációs tábor. ‘A meglepett külvilág unottan vagy megbocsáthatatlan lustaságba temetkezve nem akart tudomást venni arról, ami a Rajna partján történt’ – írja bűnbánóan egy évtizeddel később, hazája bukása után Francois-Ponchet, 1933-ban Franciaország berlini nagykövete.

Franciaország félt és gyenge volt, Anglia a rövidlátó Chamberlain miniszterelnökkel az élén mindent elkövetett, hogy akár Európa elárulásával felérő területi engedményekkel (Ausztria bekebelezésével, a cseh Szudéta-vidék elcsatolása után Csehszlovákia feláldozásával), hogy Hitlert megbékéltesse. ‘Angliának választania kellett egy becsületes háború s egy becstelen béke között – a békét választotta, s ezért nem fogja elkerülni a háborút’ – mondja a Csehszlovákiát feláldozó szégyenletes müncheni paktum után a parlamentben Chamberlain szemébe Churchill.

A harc nélkül elért sikereken megmámorosodott Hitler, aki egy elképesztő csellel kihasználja Sztálin nyugatgyűlöletét, 1939 augusztusában kölcsönös barátsági szerződést köt a korábbi ősellenséggel, a marxista Szovjetunióval. ‘Sztálin jó bolsevikként hitt abban, hogy kötelessége a kapitalista államokat egymásra uszítani. Számára nem volt különbség a nyugati demokráciák és Hitler fasizmusa között – Hitler kezébe csapott bízva abban, hogy a német hadsereg a nyugati hatalmakkal vívott élet-halál harcban fog felörlődni’ – fogalmazza meg a diagnózist Henry Kissinger Diplomáciatörténet című művében.

És a hátát a Szovjetunió felől biztosítottnak érző Hitler vállalva az angol-francia hadüzenetet, megtámadja és villámháborúval lerohanja Lengyelországot, alig fél évvel később Dániát, Norvégiát, a Benelux-államokat és – világcsodájára – 1940 május-júniusában végez Franciaországgal is. Hitler ekkor germán hadistennek hiszi magát, noha az ezerévesre tervezett birodalom felett ekkor kezdenek a sötét felhők tornyosulni.

Roosevelt, akit közben harmadszor is az Egyesült Államok elnökévé választottak, soha nem titkolta ellenszenvét a – mint mondta – ‘gonosz fantaszta’ Hitlerrel szemben. Leküzdi az európai háborútól idegenkedő izolacionalisták ellenállását, s kihasználva Japán Amerika elleni támadását, belép a háborúba, Anglia is a Szovjetunió oldalára áll. Hitler, mivel sem ereje, sem bátorsága nem volt a tíz hónapon keresztül egyedül is tovább harcoló Nagy-Britannia megtörésére, elköveti azt a könnyelműséget, hogy 1941 júniusában megtámadja ‘szövetségesét’, Oroszországot. ‘A német vezetés biztosra vette, hogy a Nyugat sorsára hagyja a Szovjetuniót, Hitlerre hidegzuhanyként hatott, hogy Churchill és Roosevelt megkötötte a nagykoalíciót Sztálinnal’ – írja Ian Kershaw, a legmodernebb Hitler-életrajz szerzője.

A kezdeti sikerek után előbb 1941 telén Moszkva alatt, majd 1942-ben Sztalingrádnál, 1943-ban Kurksznál, s még ugyanabban az évben a szövetségesek szicíliai partraszállása után Olaszországban a korábban verhetetlen német Wehrmacht sorra szenvedi el katasztrofális vereségeit. A vég feltartóztathatatlanul közeledik…

Sokan teszik fel – joggal – a kérdést, őrült volt-e Hitler? A választ legpontosabban egyik első, még az 50-es évek végén megjelent nagy Hitler-életrajz szerzője, Allan Bullock fogalmazza meg. ‘Hitler kétség kívül paranoid alkat, számára az erkölcsi értelemben vett jó és rossz értelmezhetetlen fogalmak. De ez nem akadályozta abban, hogy mániákus terveinek eszközeit hideg fejjel, céltudatosan mérlegelje. Ezért hát ne adjuk meg ennek a gonosztevőnek azt a felmentést, hogy amit tett, az csupán egy őrült műve.’

Oliver Hirsbiegel nálunk is nagy sikerrel játszott lélektani dokumentumfilmje, a Bukás, kivételes hitelességgel mutatja be a berlini kancellária bunkerjébe korlátozódott ‘birodalmába’ vergődő Hitlert, aki a dührohamaival az utolsó pillanatig próbálja – méghozzá ijesztő eredménnyel – fanatizálni híveit. De ez már a haláltánc. 1945. január 14-én a Baltikumtól a Kárpátokig három hatalmas szovjet front indít a Visztula-parti hídfőből egyenesen Berlin ellen támadást. Nyugaton az angol-amerikai haderő Montgomery, Bradley és Patton tábornok hadseregei március 10-12-én átkelnek a Rajnán, lerohanják a Ruhr-vidéket, s egymás után esnek el a német városok, Nürnberg, a hírhedt faji törvények szülőhelye, és München, a náci párt otthona.

Hitler súlyos idegösszeomlás után 1945. április 30-án 15 óra 30-kor öngyilkos lesz. Május 7-én Jodl vezérezredes aláírja Reimsben a nyugati főparancsnok, Eisenhower előtt a kapitulációs okmányt. A teljes fegyverletétel a romtengerré vált Berlin egyik épen maradt épületében, a karlhorsti katonai iskola ebédlőjében Zsukov marsall és a nyugati szövetségesek képviselői előtt történik – Keitel tábornagy aláírja a feltétel nélküli kapituláció okmányát. ‘Keitel egy lapos pillantást vetett rám – írja Zsukov -, arcán piros foltok ütöttek ki, amikor a tollat a kezébe vette. Május 9-én, hajnali 1 óra 40 perckor a náci rendszer megszűnt létezni.’

A háború mérlege rettenetes. Németország romokban van, minden nagyobb városát 70-80 százalékát megsemmisítették a légibombázások és a harcok. A háború ötvenmillió emberéletet követelt, ennek felét civilek teszik ki, s a világtörténelemben először Hitler hagymázos fajgyűlöletének eredményeképp hatmillió ártatlan embert kizárólag származása miatt mészárolnak le.

Szász István

Comments are closed.