Forrás: Heti Válasz

Schöpflin György

Az európai politika egyik közhelye, hogy ha az integráció elakad, akkor maga az unió is szét fog esni. Könnyen lehet, hogy az elkövetkező öt-tíz év bizonyítja vagy éppen cáfolja majd ennek az állításnak a helyességét. Első pillantásra az EU teljesítette célkitűzéseit az alkotmányos szerződés elfogadásával, a 2004-es bővítés “megemésztésével”, az új tagállamok 2007-es felvételének és az eurózóna új tagjai befogadásának előkészítésével. Csak behatóbb vizsgálat során derül ki később, hogy ez a menetrend jelenlegi állapotában kevéssé mozdítja elő az integráció mélyülését.

Visszafordíthatatlan elkötelezettség?

A XXI. században a mélyebb integráció lényegét újra meg kell határozni, noha annak szükségességéről nem volna szabad vitát nyitni – ez az eljárás biztosítja, hogy az államok elfogadják a magasabb európai érdeket és identitást, amelynek készek alárendelni saját állami, nemzeti érdekeiket és öntudatukat. Más szavakkal ez azt jelenti, hogy a cél a legmagasabb szintű együttműködés és egy olyan intézményes háttér kiépítése, amely a különböző európai országok egymás iránti, visszafordíthatatlan elkötelezettségét alapozza meg. A “visszafordíthatatlanon” van a hangsúly.

Az EU mindig is több akart lenni, mint a tagállamok érdekeinek együttes megtestesítője, beleértve az ellenkezőjét annak, ami most történik, azaz egy tag bármikor kivonulhat az adott projektből, ha az nem tetszik neki. Az integráció eredeti koncepciójának lényege az volt, hogy a tagok ne legyenek válogatósak: ha egyszer már megtárgyaltak egy mindnyájuk számára elfogadható csomagot, kövessék nyomon, és hajtsák végre úgy, hogy valamennyi tagállam érdekeit szem előtt tartják.

Az első bővítés (1973-ban) két olyan taggal ment végbe (az Egyesült Királysággal és Dániával), amelyek fölöttébb kevés lelkesedést mutattak a visszafordíthatatlan elkötelezettség iránt. Lassacskán az EU elfogadta az integráció változó sebességű megközelítését, noha még arról is kiderült, hogy túl távolinak és túl gyorsnak tűnt az Egyesült Királyság számára. Valójában aligha titok, hogy az elmúlt 10-15 évben a britek mindent megtettek azért, hogy lassítsák és gátolják az integrációt, amikor és ahol csak lehet. A brit megközelítés az EU-t egy feljavított szabadkereskedelmi térséggé kívánja változtatni. Van valami heroikus, sőt fellegekben járó abban, ha valaki folyton egyedül áll a véleményével, és nem tántorítja el tőle a tapasztalat. Visszatekintve: az Egyesült Királyság jobban járt volna egy kiemelt partnerséggel, mint a tagsági viszonnyal, bár ha őszinték akarunk lenni, ez az ötlet még nem fogalmazódott meg jó harminc évvel ezelőtt. A nagyfokú belső ellenállás a széles körű, vissza nem fordítható integrációs folyamattal szemben azt jelentette, hogy felbukkant egy “a la carte Európa”, és megjelent a mások vagy a túlnyomó többség integrációs terveibe való állandó brit beavatkozás.

Az alkotmányos szerződés erre a legszembetűnőbb példa: a brit igények szerint alakították, és olyan fékeket és “vörös vonalakat” – Londonnak tett engedményeket – tartalmaz, amelyek nem szükségszerűen tetszenek az integrációpárti államoknak. Az irónia abból adódik, hogy még ez is túlságosan sok a brit közvéleménynek, és minden jel szerint a brit tagság – egy alkotmányosan irányított Európában – túlságosan visszafordíthatatlan elkötelezettségnek bizonyul az Egyesült Királyság számára. Mindemellett nem evidens, hogy mindebből mi következik az EU jövőjére. Az Egyesült Királyság formálisan megvétózhatja az európai alkotmányt, de ez a politikai valóságban nem feltétlenül jelenti annak végét, kivéve, hogy ami utána következik, egy másik, minden valószínűséggel intenzívebben integrált közegben következik be.

Új pillér: az eurózóna

Hasonlóképpen, az EU elvileg elkötelezte magát a bővítési folyamat továbbvitele mellett. A zsilipek nyitva vannak, és a két földközi-tengeri, valamint a nyolc közép-európai állam 2004-es belépése után várhatóan 2007-ben Bulgária és Románia nyeri el a teljes tagságot, Horvátország két vagy három évvel később, majd Macedónia következik (az értesítést az idén várják) és esetleg a többi délkelet-európai állam (Szerbia, Bosznia és Albánia). Törökország jóval hosszabb távú projekt: a tárgyalások idén ősszel kezdődnek, és egy évtizedig is eltarthatnak. A török tagságot természetesen megvétózhatják. Ausztria bizonyosan tart majd referendumot a kérdésben, és Franciaország akkor szavaz, amikor a tárgyalások befejeződnek.

Ukrajna hangosan kopogtat az ajtón. Viktor Juscsenko ukrán elnök félreérthetetlenül jelezte országa tagsági szándékát, amikor februárban felszólalt az Európai Parlamentben. És mi lesz mindezek után? Számos más lehetséges jelöltet is fel lehet sorolni: egy demokratikus Fehéroroszországot (mikor?), a stabillá vált Moldovát (dettó?), a Kaukázuson túliakat (logikusan Törökország után), esetleg Marokkót, Izraelt és így tovább. Ha komolyan vesszük Olli Rehn bővítési biztost, és elfogadjuk, hogy a tagság kérdését kizárólag politikai kritériumok alapján ítélik meg, akkor miért ne jelentkezhetne Új-Zéland is? Persze ez abszurd elképzelés, amely szögesen ellentétes az alapító atyák szándékával.

Itt kap az eurózóna fokozottabb jelentőséget; amit elméletileg nem kaphatna, és nem volna szabad vállalnia, hiszen potenciálisan olyan új pillérré fog válni, amely körül a klasszikus integrációs elképzelés megvalósítható, és ahol a visszafordíthatatlan integrációs folyamat végbemehet. Az eurózóna-tagsághoz természetesen szigorúbb feltételeket kell teljesíteni, és sokkal nagyobb elkötelezettséget igényel, mint maga az EU. Az új EU-tagok közül Észtország és Litvánia áll készen az euró legkorábbi bevezetésére 2007-ben, bár valószínűleg Szlovénia is törekedni fog erre. Lengyelországnak és Magyarországnak még hosszú utat kell megtennie ahhoz, hogy teljesítse az eurózóna gazdasági és politikai feltételrendszerét, míg a Cseh Köztársaság még szavazhat az alkotmányos szerződés ellen, és egy ideig késleltetheti tagságát a zónában.

Mindez azt jelzi, hogy azok, akik az alkotmányra és a bővítésre mint a további integráció tengelyére tekintenek, rossz helyen puhatolóznak. Az eurózóna tűnik annak a helynek, ahol az akció zajlik. A tagjai sokkal inkább elkötelezettek egymás iránt, mint a nem tagok, és kölcsönösen függnek egymástól a fiskális célkitűzéseikben, amelyekhez a nem tagoknak nincs közük. Így míg egy 19 százalékos adóátalány-rendszert (például Szlovákiában) elítélnek az adóverseny és adódömping előidézése miatt, addig az eurózóna tagjainak közös érdeke a koordinált adópolitika és az egymás közti adóverseny elkerülése. A nem tagok megpróbálják úgy vonzani a közvetlen külföldi befektetést (FDI), hogy az adóátalányt alacsonyan tartják, de a tagoknak együtt kell működniük. Az eurózóna tagjainak kölcsönös egymásrautaltsága mindamellett már túlmegy a fiskális és gazdasági ügyeken, és egészen a politikai összetartozás szélesebb értelmezését veszi célba, így idézve fel az eredeti integrációs terv jellegét és minőségét. Az alkotmány támogatottsága tartósan nagyobb a zónában, mint azon kívül.

A belső kör és az örök kimaradók

Ha az említett forgatókönyv megvalósul – és lehet, hogy már így is van -, számos következményt von maga után. A további bővítés politikai és gazdasági költségei drámai módon csökkennek, ha az államoknak mindössze a fennálló acquisnek (azon szabályok és gyakorlatok összességének, amelyeket az EU-hoz újonnan csatlakozó államoknak kötelezőként kell elfogadniuk) kell megfelelniük – bár így fogynak az EU-tagság előnyei is. Európa ketté fog válni: egy minden eddiginél erősebben integrált belső zónára és egy külsőre, amely a fennálló acquison belül marad ugyan, de meglehet, hogy egy-két irányelvet visszafordít – ilyen lehet például a közös halászati politika. Politikailag a belső zóna lesz a valóságos erőközpont, a külső zónában lévő európaiak pedig szabadon követhetik saját irányvonalaikat, vagy nagyon kemény igyekezettel megpróbálhatnak belépni a belső zónába.

Az Egyesült Királyság közvéleménye félre fogja állítani az európai alkotmányt – azaz nemet fog mondani a szerződés ratifikálására -, és ezáltal kizárja magát a jelenleg fontos európai döntésekből. A brit kormány nem lesz képes megfékezni az európai integrációs folyamatot – amelyből kimarad -, kijátszani egyik államot a másikkal szemben (ahogyan azt tette a lengyelekkel az alkotmánnyal kapcsolatban 2003-ban), és jelentőségéből – mint az Egyesült Államok első számú szövetségese Európában – is veszíteni fog Washingtonnál.

Törökország majd csatlakozhat a külső zónához – amit még mindig “EU”-nak fognak hívni -, amihez török politikusok vehemensen ragaszkodtak; de majd rájönnek, hogy a tagság sokkal kevesebbet ér, mint amennyit a kiemelt partnerség érhetett volna. A kis közép-európaiak ugyanúgy fel fogják fedezni, hogy épp amint csatlakoztak az EU-hoz, olyan klub lett belőle, amelyhez jó volt csatlakozni, “több, mint a semmi” alapon, de – mint az lenni szokott – az élet máshogyan alakult. Az igazi európai döntések, az európai hatalom igazi központja és a valódi tagsággal járó státus egy olyan Európában, amely valóban egyenlő értékrendet alkalmaz, ismét távol van tőlük. Ez a történelmi végzete Közép-Európának, amely állandóan keményen próbál felzárkózni, de soha nem sikerül neki eléggé.

A szerző az Európai Néppárt európai parlamenti képviselője és a Budapest Analyses szerkesztője

Comments are closed.